Mindez csak ürügy, és főleg terelés. Nem egy egyetem sorsáról van szó, abból marad még itt elég. (Bár abból kiindulva, hány magyar egyetem fért be a világ 500 legjobb egyetemébe, önmagában egy jó egyetem elüldözése is veszteség, de ez a kisebbik kár.) A tét az, hogy egy bezárkózó, retrográd, múltba révedő ország leszünk/vagyunk-e, vagy szellemileg és kulturálisan integrálódunk a 21. századba. Modern Európa, vagy keleti despotizmus: e között választunk, mert itt és most két világkép küzd egymással. A CEU nem egy önálló ügy, hanem egy háború fontos vesztett csatája, egy végvár eleste. Ezért ügy a CEU, ezért ügy az akadémia függetlensége, mert mindez nem egyes intézmények sorsáról, hanem két világszemlélet harcáról szól. Az ellenzék (inkább az értelmiség) hatalmas felelőssége, hogy hagyták a közbeszédet a Fidesz által tematizálni, hagyták, hogy ráégjen Sorosra a „migránsokat akar betelepíteni, meg akarja változtatni Európa demográfiai összetételét” hazugsága, hagyták, hogy a „liberális” szitokszóvá, a pederaszta uzsorás szinonimájává váljon, mindez szalonzsidózással leöntve. Nem magyarázták el, hogy mi a vita valós lényege, és főleg, hogy mindez a sovén restauráció háborút, vagy akár világégést kockáztat. Ehelyett beleállunk abba, hogy de, a CEU igenis teljesítette a törvényes előírásokat. Köszike. (Egyedül Hiller István tett érvényes kísérletet arra, hogy a CEU-ügy lényegéről beszéljen. (A vonatkozó rész 6:20 körül kezdődik.)
Igen, Magyarország egy regresszív, múltba révedő, az „ősi értékeken” alapuló, bezárkózóan megmerevedett országnak készülődik, ahol „visszaáll a világ ősi rendje”. Ahol az úr az úr, a paraszt az paraszt, a munkás pedig kiszolgáltatott, a lehetőséget szépen köszönő célszerszám. Az „akinek semmije sincs, az annyit is ér” Lázárnál még elszólás volt, ma a kormányzati politika alapelve. Minden intézkedés, szabály a társadalmi mobilitás, az integráció ellen szól. A nők helye a konyha, dolga a szülés, és a köztes időben szolgálja ki szépen az urát, folyamatos csodálat mellett. (És tartsa a száját, ha „megnevelték”.) A gender studies ebbe rondít bele, mert az a változó világban változó nemi szerepeket vizsgálja, de változó világra, és főleg változó nemi szerepekre ma (kormányzati szinten) nincs szükség.
A sokszínűség erejének felismerése, tolerancia a mássággal szemben, társadalmi mobilitás az egyik oldalon – bezárkózó homogenitás, sovén nemzettudatba burkolózás a másikon. Együttműködés helyett nemzeti büszkeségen alapuló körkörös gyűlölet. Kultúra helyett látványsport – az ész helyett az erő tisztelete –, és ha mégis kultúra, akkor az legyen historizáló, történelmünket eufemizáló. (Mottó: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”) Ez az irány, ez az áfium.
Az a baj a CEU-val, hogy ablak volt a világra. És ez a baj az Akadémiával is: a korszerű tudományt – hacsak nem magyar őstörténetről, sumerológiáról, rovásírás-kutatásról van szó – nem lehet bezárkózva csinálni, csak nemzetközi integrációban.
Nagyjából ennyit jelent a CEU-ügy. Talán már értitek: nem a CEU költözött Bécsbe, hanem az a remény, hogy a 21. századhoz tartozunk.
Mindez csak ürügy, és főleg terelés. Nem egy egyetem sorsáról van szó, abból marad még itt elég. (Bár abból kiindulva, hány magyar egyetem fért be a világ 500 legjobb egyetemébe, önmagában egy jó egyetem elüldözése is veszteség, de ez a kisebbik kár.) A tét az, hogy egy bezárkózó, retrográd, múltba révedő ország leszünk/vagyunk-e, vagy szellemileg és kulturálisan integrálódunk a 21. századba. Modern Európa, vagy keleti despotizmus: e között választunk, mert itt és most két világkép küzd egymással. A CEU nem egy önálló ügy, hanem egy háború fontos vesztett csatája, egy végvár eleste. Ezért ügy a CEU, ezért ügy az akadémia függetlensége, mert mindez nem egyes intézmények sorsáról, hanem két világszemlélet harcáról szól. Az ellenzék (inkább az értelmiség) hatalmas felelőssége, hogy hagyták a közbeszédet a FIDESZ által tematizálni, hagyták, hogy ráégjen Sorosra a „migránsokat akar betelepíteni, meg akarja változtatni Európa demográfiai összetételét” hazugsága, hagyták, hogy a „liberális” szitokszóvá, a pederaszta uzsorás szinonimájává váljon, mindez szalonzsidózással leöntve. Nem magyarázták el, hogy mi a vita valós lényege, és főleg, hogy mindez a sovén restauráció háborút, vagy akár világégést kockáztat. Ehelyett beleállunk abba, hogy de, a CEU igenis teljesítette a törvényes előírásokat. Köszike. (Egyedül Hiller István tett érvényes kísérletet arra, hogy a CEU ügy lényegéről beszéljen. (A vonatkozó rész 6:20 körül kezdődik.)
Igen, Magyarország egy regresszív, múltba révedő, az „ősi értékeken” alapuló, bezárkózóan megmerevedett országnak készülődik, ahol „visszaáll a világ ősi rendje”. Ahol az úr az úr, a paraszt az paraszt, a munkás pedig kiszolgáltatott, a lehetőséget szépen köszönő célszerszám. Az „akinek semmije sincs, az annyit is ér” Lázárnál még elszólás volt, ma a kormányzati politika alapelve. Minden intézkedés, szabály a társadalmi mobilitás, az integráció ellen szól. A nők helye a konyha, dolga a szülés, és a köztes időben szolgálja ki szépen az urát, folyamatos csodálat mellett. (És tartsa a száját, ha „megnevelték”.) A gender studies ebbe rondít bele, mert az a változó világban változó nemi szerepeket vizsgálja, de változó világra, és főleg változó nemi szerepekre ma (kormányzati szinten) nincs szükség.
A sokszínűség erejének felismerése, tolerancia a mássággal szemben, társadalmi mobilitás az egyik oldalon, bezárkózó homogenitás, sovén nemzettudatba burkolózás a másikon. Együttműködés helyett nemzeti büszkeségen alapuló körkörös gyűlölet. Kultúra helyett látványsport – az ész helyett az erő tisztelete –, és ha mégis kultúra, akkor az legyen historizáló, történelmünket eufemizáló. (Mottó: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”) Ez az irány, ez az áfium.
Az a baj a CEU-val, hogy ablak volt a világra. És ez a baj az Akadémiával is: a korszerű tudományt – hacsak nem magyar őstörténetről, sumerológiáról, rovásírás-kutatásról van szó – nem lehet bezárkózva csinálni, csak nemzetközi integrációban.
Nagyjából ennyit jelent a CEU ügy. Talán már értitek: nem a CEU költözött Bécsbe, hanem az a remény, hogy a 21. századhoz tartozunk.
