Amikor a nyolcvanas években permeteztem a meggyfáimat, rendszerint átjött V. Jóska bácsi a szomszédból, s megkérdezte, milyen mérget használok. Gyönge rovarölő is megtette a cseresznyelégy ellen, V. Jóska bácsi azonban elégedetlenkedett: "Azt meg lehet inni!" Annyiban igaza is volt, hogy különösen az egyik NDK-gyártmányú szert az idő tájt némelyek iszogatták - öngyilkosság céljából. Szomszédunk a vaderős Ultraciddal irtotta a levéltetveket az őszibarackfáin, aztán másnap szedte az egész família a Mayflower fajtájú korait, este pedig jött a bérelt tehertaxi, és vitte a miskolci nagybani piacra.
E veszedelmes szert nem engedélyezték kistermelőknek, nagyüzemben is csak akkor használhatták, ha a munkát növényvédő szakmérnök felügyelte, a megpermetezett gyümölcsöt pedig 21 napig nem lehetett megenni. "Nem lesz attól senkinek baja!" - nyugtatják magukat nem is kevesen. Persze hogy nem. Azonnal. De később? Erre (is) mondják a zöldek, hogy bioélelmiszer kell. Az állítással nem vitázom (habár még sose vettem ilyent, és ezen nemigen akarnék változtatni), de az tény: ma már a mindenütt nagy hozamokat igénylő termelésben a növényvédelem nem maradhat el, a permetszerek nem mellőzhetők. A biotermelésben sem.
Ha nem voltak termő őszibarackfáim, megpróbáltam a piacon úgy vásárolni, hogy tudjam az eladó nevét. Mondtam az árusnak, ha az elmúlt héten nem permetezte, akkor nyugodtan adja ide a személyi igazolványát, fölírnám a nevét, lakcímét, és veszek a gyümölcsből. Ha viszont permetezett, akkor inkább mondja, hogy nincs itt az igazolvány. És gyakran nem volt ott. (A kereskedők a nagybani piacon vásárolnak, szinte sosem tudva, kitől.)
Mára jókorát finomodtak a vegyszerek. Az Európai Unió szép számmal levett a forgalmazható listáról nemcsak mérgeket, hanem gombaölő szereket is, nyilván az ártalmasabbakat. Ám a megmaradtak sem veszélytelenek. Az őszibarackot azért emeltem ki, mert növényvédelmi szempontból az egyik legkényesebb gyümölcs. De számos zöldség sem ártatlan.
Milyen alapon hintem a kételyt? Mire a gyanakvás? Miért tartom az óvatosságot fontosnak? Hiszen naponta halljuk a nyilatkozatokat, hogy a magyar élelmiszert szigorúan ellenőrizték, és föltétlenül biztonságos. Mondja a miniszter, és mondják az élelmiszer-biztonsági hatóság emberei is. Mondják? Harsogják! Ez a jó, ezt vedd, ne az "importszemetet"! Ne onnan induljunk ki, hogy mit is propagálhatnak. Ha - teszem föl - azt tárnák a nyilvánosság elé, hogy a magyar élelmiszer egészséges volta kétséges, akkor az egyenlő lenne a lemondásuk elismerésével.
Minden élelmiszer tartalmaz egyfajta tényezőt, amit fogyasztási kockázatnak nevezhetünk. Az is, amelyet otthon készítünk el a legnagyobb gondossággal. Ám mindez mellékszál. A népegészségügy társadalmi súlya nem az.
*
Az első kérdés az, mennyire bízhatunk meg a termelőkben és a forgalmazókban. Tavaly 424 ezer őstermelő érvényesíttette az igazolványát, közülük 339 ezren igényeltek adószámot, és ezzel jogot szereztek maguknak, hogy nyugtatömböt vásárolhassanak és értékesíthessenek. (Vajon a többi 85 ezernek mire kellhet az igazolvány?) A KSH két év előtti összeírása azt mutatta, hogy 619 ezer egyéni gazda termel külterületi földeken. (A két évvel korábbihoz lépest 12,5 százalékos a csökkenés.) A gond csupán az, hogy legföljebb 12 ezer rendelkezik képzettséggel, a többinek valami rejtélyes forrás új kategóriát talált: gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeznek. Meg ahogyan hallják másoktól - mondom én. Növényvédő szakmérnök? Hát, az ritkaság. Még a technikus is. Tanácsadó lehetne, de hát a tanácsért fizetni kellene. Fizetni meg a gazdák rühellnek. A helyzet egyáltalán nem biztató, s az elmúlt években történt közfigyelmet kiváltó esetek - darvak, őzek, sasok megmérgezése - csak a jéghegy csúcsa. Ami látszik. Vagy inkább kiderül.
Szociológusok azonban ugyanezen években egymillióra tették a piacon árusítók számát. Honnan a többlet? Egyszerű: a belterületi földekről. Hogy ezek mennyire nem elhanyagolhatók, azt a 2007-es, mindent letaroló keleti fagykárt követő tárgyalások mutatták. Ekkor a gazdák nyomatékosan követelték, hogy a belterületen lévő gyümölcsösök kárait is "térítse meg a kormány". A kár az érintett három megyében milliárdokra rúgott. Különösen a kisebb településeken jókora kerteket találunk és találékony lakókat, akik a néhány ezer négyzetmétereket roppant intenzíven képesek művelni. Nem V. Jóska bácsi volt az egyetlen.
Az árusítók számának csökkenését nemigen tapasztalom. Ellenkezőleg. (Nyugtatömböt meg csupán az őstermelői mezbe bújt kofák hada előtt látok, de azok se szokták hirtelen teleírni. Bizonyára azért, mert drága a nyomtatvány.) A zöm a megtermelt többletét kínálja. Miért ne tenné? Ez jó, egészséges, nem tartalmaz ízfokozókat meg adalékokat - mondják sokan. Még tiszti orvos is van, akiről úgy hírlik - valószínűleg nem pletyka -, hogy jobb ízűnek tartja a piaci túrót és gomolyát, mint a gyárit. És lehet, hogy igaza van, még akkor is, ha az árus gyászkeretes körmökkel adna kóstolót. A kistermelőnek nimbusza van.
Vajon van-e a nimbusznak alapja? Keserves, de tévhit.
A rengeteg eladó és a sokféle áru ugyanis túlzott népegészségügyi kockázatot rejt. Nincs a világon olyan élelmiszer-biztonsági szervezet, s nincs akkora laborhálózat, amely ennyiféle terméket ellenőrizni képes lenne. Akkor se, ha ezt fontos beosztásban lévő közszolgáink határozottan állítják. És nincs annyi pénz, amennyiből ütőképes ellenőrző szervezeteket és laboratóriumokat létre lehetne hozni, s működtetni lehetne. Ráadásul gyakran többe kerülne a vizsgálat, mint amennyit a kirakott áru egyáltalán ér. A nagy tételek ellenőrzése (hipermarketláncok) is több mint hiányos. Ráadásul nem egy esetben a labor azt kérdezte: milyen vegyszerre vizsgáljuk a cukkinit? Nem egyszerű ugyanis. Tucatnyi hatóanyag kerülhet rá. És nem mindegyik egészséges. Biztosan nem, ha nem várták ki vele a megfelelő élelmezés-egészségügyi időt.
Ma egyre több zöldség érkezik a mediterráneumból, főként Spanyolországból, Olaszországból és Marokkóból. Ezek szinte kizárólag profi gazdálkodók termékei, akik nagyon jól tudják, hogy mekkora veszélyt jelent saját magukra a szermaradvány-vizsgálat elmarasztaló eredménye. És azt is, hogy ilyen vizsgálatra sor kerülhet, és sor is kerül az unióban. A szermaradvány kimutatása tönkreteheti őket. Ott van tét. Itthon nincs. Vagy ritkán. Két éve lehet, hogy egy magyar felvásárlónak vissza kellett hoznia Németországból a kamionnyi paprikát túlzott szermaradvány miatt. Azóta tevékenységét befejezte: nem tudott többé eladni.
*
A húsok forgalmazása még kacifántosabb. A feketegazdaság célpontja a leginkább népszerű csirke, továbbá a sertés.
A csirkénél két veszély fenyeget. Az egyik a gyógyszermaradvány, a másik a szalmonella. Antibiotikumra nem tudom, vizsgáltak-e már valaha csirkét, noha szinte minden termelő használja. (Rossz ólak, rossz tartási körülmények, elavult technológia, hanyag gondozás - sok megbetegedés.) Jókora mennyiségű gyógyszert itatnak meg a gazdák, és a vágásig nem mindegyik ürül ki az állat szervezetéből. Ami marad, azt megesszük. Mi a kockázat? A kórokozók kialakuló rezisztenciája, ami nehezen kivédhető bajokat eredményezhet.
A szakértők szerint a hizlalóólak háromnegyedét korszerűsíteni kellene, méghozzá teljes padozatcserével. Az aljzattól a mennyezetig terjedő átfazonírozás azért lenne szükséges, mert a bennük most nevelt csirke szalmonellás. Ez ugyan csak kivételes esetekben okoz komoly gondokat - ha a hús nyersen fogyasztott élelmiszerrel kerül érintkezésbe -, mert a csirkét alaposan meg szokták főzni vagy sütni, s a hő elpusztítja a kórokozókat. Zöldmezős új ólak építése és működésbe állítása lenne az igazi megoldás, kérdés, hogy elbírja-e az ágazat a beruházásokat. Attól lehet tartani, hogy nem.
A csirkehús harmada feketén kerül a fogyasztó elé. Nemcsak a "garázsvágóhidakról", hanem a nyílt árusítású üzletekből is. Sok kis baromfi-feldolgozó működik az országban, ezekben szinte kizárólag csirkét vágnak. A kicsik egyszerűen nem versenyképesek a naponta százezret konvejorra akasztó nagyokkal. Az ügy mégsem ennyire egyszerű. Egy sereg régi, szakmai hagyományokkal rendelkező feldolgozó ment tönkre az utóbbi évtizedben. Igazi nagyüzemek. Bizonyos szint fölött nem lehetséges számla nélkül eladni, vagy ha mégis megpróbálják valahol, akkor ott nem lesz többé megállás.
A kicsik viszont "rugalmasak". Az áru fele számlára, fele anélkül, aztán jöhet akármilyen fineszes defterdár kideríteni a valóságot. Még olyannal is találkoztam egy mini "csirkegyár" szomszédságában, hogy az ABC fagyasztóládájában mezítlábas zacskóban csirkemájat kínáltak, vagyis a lefagyasztott terméken se gyártó, se fogyaszthatósági idő nem volt, de még a tartalom megnevezése is hiányzott. Ez persze már túlontúl durva, de hát ki kutakodik világvégi fagyasztókban.
A terméktanács tisztségviselői tisztában vannak a helyzet súlyosságával, tudják, hol folyik a hordó, olyan hevesen mégsem zárják. Pedig a feketegazdaság a legálisan működőktől vesz el piacot, azoktól, akiknél az állatorvos minden csirkét ellenőriz a vágás során. A többieknél ez nem szempont.
*
A sertéshúsnál ugyancsak a fogyasztás harmadára teszik a feketén asztalra kerülő termékmennyiséget. Itt cinikusan visszaköszön a múlt. A Kádár-érában keretgazdálkodás folyt, és falura szinte egyáltalán nem jutott tőkehús. Hentesáru is kevés. Úgy segített magán a lakosság, hogy a téli időben gyakorlatilag minden család ünnepelt disznótort, olykor többet is. A maradék három évszakban pedig hetente vágtak házaknál az erre szakosodott böllérek, a húst pedig - rendszerint előzetes rendelés alapján - eladták. A szétmért sertést sohasem látta állatorvos.
A rendszerváltozás után nyíltak a hentesboltok, mint tavasszal a babarózsa. A boltok azonban egyre nehezebben tartották el a gazdájukat. Pedig a hentesek szinte kizárólag feketén vásárolták a vágóállatot. 2003 telének vége felé, egy hipermarket olcsó félsertésakciója nyomán még így se, és hirtelen százezer kistermelői hízónak nem volt piaca. Meg szerződése se. A kormányzat ahelyett, hogy bedugaszolta volna a forrást, húszmilliárdos támogatással elcsöndesítette a már tüntetésekkel dekorált vihart. Kár volt.
Azóta a falusi és kisvárosi hentesüzletek túlnyomó többsége bezárt. A kisebb vágóhidak is, hiszen képtelenek voltak az egészségügyi normák feltételeit teljesíteni. Nincs hús? Hogyne volna! Ma a régi hentesek (és az egyetlen rendes vágásra sem képes kontár böllérek) saját udvarukon vágják a disznókat, átláthatatlan kerítések mögött, olykor a pocsolyás hátsó udvarban, és mérik el minden részét. Amit kell, azt füstölik is. Jobb piacokon kistermelők árulják a füstölt sonkát, szalonnát, tarját, és büszkén hirdetik, hogy engedélyezett telephelyük van.
Nyílt titok, hogy manapság már a nagyobb húsüzemek is vásárolnak élő sertést, és értékesítenek húsárut - feketén. Vagyis a sertéshús-árusítás világát át- meg átszövi a feketegazdaság. Komoly kockázata nincs az ügynek. A hátsó udvarok henteseit sosem ellenőrzi az adóhatóság, mert nem vállalkozók, sőt zömmel nem is adóalanyok. A felderítés nehéz feladat, de ez irányba olyan rettentő elszánt törekvést nem tapasztalhatunk. És azt sem, hogy egzisztenciális veszélybe kerülnének a veszélyt okozók, noha szinte havonta csapnak le a szakosodott kommandók feketén, és iszonyúan piszkos körülmények között munkálkodó húsfeldolgozókra vagy savanyúságot készítő üzemutánzatokra.
*
A mai kisparaszti struktúrában illúzió az élelmiszer-biztonság. Ellenőrzéssel, kommandókkal pár otromba esetet ugyan föl lehet deríteni, ám ezzel a gondok nem orvosolhatók. A népegészségügy elemi erővel veti föl az agrárreform kikerülhetetlenségét, erre azonban nem látszik politikai akarat. Kényelmesebb biztatni a polgártársainkat, hogy vegyenek magyar élelmiszert, mert hát az hú, milyen egészséges. Meg szigorúan ellenőrzött. Az ám! Csak a hátsó udvarokba nem szabad bepillantanunk, ahol hentesek dolgoznak serényen, vagy erős mérgeket használnak azok, akiknek semmilyen permetszert nem volna szabad a kezük ügyében hagyni.
A szerző közíró.
