Az építészet nem pusztán szakmai vagy esztétikai kérdés, hanem közügy: művelése társadalmi feladat, közönsége, fogyasztója, felhasználója pedig minden egyes ember, vagyis a társadalom egésze. Legalábbis a 20. század eleje óta, amikor a modern építészeti mozgalmak felismerték, hogy az élet minden területére kiterjedő esztétikai megújításon felül – amit a szecesszió, és még korábban elődje, az arts and crafts mozgalom a zászlajára tűzött – a feladat maga is megváltozott. Tömeges igényeket kell magas minőségben kielégíteni, tömegeknek kell minőségi életteret teremteni – a modernizmus prózai egyszerűsége és őszintesége nem utolsósorban ebből is fakadt. Az eltelt száz év alatt közhellyé vált, hogy az építészet a társadalom szolgálata, amiből egyenesen következik, hogy az építész a társadalom szolgája. A szerep erősen konfliktusos. Egyfelől ott az omnipotens alkotó, aki varázsvesszejével Bábel modern tornyait képes előcsalogatni a földből, másfelől a szorongó értelmiségi, aki tudván tudja, hogy minden mozdulatával rombolja a természet eredendő harmóniáját. A teret és formát mesteri plasztikává álmodó művész a korlátlan lehetőségek birodalmában tud kibontakozni, a lelkiismeretes közszolga azonban a józan önkorlátozást tekintheti csak járható útnak. Bonyolítja a helyzetet, hogy legyen szó akár szociális, akár közösségi projektről, építeni csak pénzből lehet – és itt lép be a képletbe az állandó együttható: a hatalom.
Mit tehet az építész?
Így volt ez a történeti korokban is: amit mi épített örökségként, az építészettörténet megóvásra méltó hagyatékaként ismerünk, kivétel nélkül a hatalom építészete. Ám míg a piramisok, a reneszánsz paloták vagy a versailles-i kastély láttán eszünkbe sem jut erkölcsi kérdéseket társítani az építészeti minőség mellé, a kortárs építészet esetében ezt nap, mint nap megtesszük. A sztárépítészet egyre nyilvánvalóbban szimbolizálja a pénz mindenhatóságát, s mellőzi a helyi értékek jóleső dédelgetését. A szerényebb eszközökkel operáló, helyhez kötött építészetnek pedig minden esetben illik valamiféle társadalmi hasznosságot felmutatnia – de minimum zöldnek lennie, és produktumainak csocsóasztallal felszerelt közösségi térrel rendelkeznie, még akkor is, ha amúgy lélekölő robotra kárhoztatják azokat, akiket naponta magukba nyelnek és kiokádnak.
Az építészeti feladatok zöme manapság cseppet sem felemelő, sokkal inkább praktikus. Az építőművészettől azonban elválaszthatatlan a törekvés, hogy az esztétikum szimbolikus jelentőséget hordozzon. Ez legitimálja a létrehozására fordított anyagi és szellemi áldozatot és a vele járó óhatatlan pusztítást – ez ma sincs másképp. Amíg a jelentős épületeket valamiféle spirituális igény hívta életre, a forma és tartalom egysége magától értetődött. A világi hatalom nagyszabású építkezései nyugodt szívvel áldoztak a korabeli esztétika oltárán, nem kellett ürügyet keresniük a magamutogatásra. A modernitás mérnöki szemlélete az esztétikát az igények minőségi kiszolgálásában látta, és ezt tette az erkölcsös építészet kritériumává. Építésznek lenni minden korban nem csak kiváltságot, de büszkeséget is jelentett.
A ma építésze azonban többnyire kétségek között hányódik: miközben a technika képessé tette rá, hogy kilépjen a tektonika derékszögű karámjából, és sosem látott organikus formákat álmodjon önmaga és kliensei örömére, azon kell aggódnia, hogy minden kapavágással kiirt három vidrát. Mindezek tetejébe, ha eléggé szerencsétlen helyre született, munkáját a hatalom saját presztízsének növelésére használja.
Ez sem új jelenség, e tárgyban kimerítő példákkal szolgál Deyan Sudjic Épület-komplexus című tanulmánykötete, amely részletesen elemzi, hogy a 20. században hogyan és kik használták sikerrel manipulatív célokra az építészetet – és itt nem csak Hitlerre vagy a szocreálra kell gondolni, a budai Vár sokat látott falai is mesélhetnének, és nem csak az utóbbi évekről. A hányatott sorsú Várbazár például azért ítéltetik újra és újra romlásra, mert már a keletkezése idején sem volt más célja, csak a minden értelmes funkció nélküli reprezentáció. Sokat számít persze a stílus, amivel a hatalom lenyomja építési kedvét a nép torkán. Az értelmetlen szándékkal létrehozott épületek között is vannak építészetileg értékesek. Még a felháborító Liget-projekt múzeumai között is lesznek (talán) érdekesek, a lovarda a várban – bár drága, fölösleges és építészettörténeti szempontból ordas nagy hazugság – tetszetős lesz, nagy műgonddal kivitelezett korabeli részletei bizonyára kellemes érzéssel töltik majd el az arra sétálókat. Budapest új hídja – bár a kormány fityingekért megvett építési telkeit szolgálja majd ki – nagyon menőn fog kinézni. A hatalom tanul a hibáiból: a szerencsétlen Nemzeti Színház óta többnyire pályázat útján választja ki a tervezőket, ahol nem – például a Kossuth tér esetében –, ott ügyel rá, hogy színvonalas és a kortárs ízlésnek megfelelni tudó irodát válasszon, és csak ritkán megy fejjel a sámándobnak.
Az építészeket azonban kár irigyelni. A Duna Aréna jó példa rá, hogyan lehet egy tehetséges építészt odáig juttatni, hogy a nevét adja egy bádogdobozhoz. Kérdés, hogy a nyíltan erőszakos hatalommal szemben mi a feladata az építésznek, aki nemcsak a szakmája, de a társadalmi hasznosság iránt is elkötelezett. A megbízó abszurd igényeivel szemben korrekt szakmaiságot képviselni persze nem állami megbízás esetén is embert próbáló feladat, de itt a háborgó lelkiismeret végső érvként elfogadja, hogy a saját pénzén mindenki olyan ronda és haszontalan házat épít, amilyet akar. De ha már a közpénz herdálásáról van szó, más a helyzet.
Mit tehet ilyenkor az építész? Utasítsa vissza a megbízásokat, és eressze szélnek az irodáját? Meneküljön vidékre? Hitegesse magát azzal, hogy stadion ugyan, de annak aztán minőségi? Áltassa magát, hogy amit végez, nem múlthamisítás, hanem korrekt műemléki felújítás? Nem könnyű ezekre a kérdésekre válaszolni, viszont bizonyos szakmai szint fölött a mai ingatlanfejlesztési struktúrában elkerülhetetlen. A hatalom szemmel láthatóan reprezentálni is akar, és az építési kedve sem csillapul.
Mi tetszik?
A kaotikus mátrixban eligazodást nyújthatna az építészeti publicisztika, amelynek elvben az a feladata, hogy formálja a közízlést, és felhívja a figyelmet mind a kiváló teljesítményekre, mind a visszásságokra. De ugyan miről írjon szegény építészetkritikus? Dicsérjen állami projekteket, amelyekkel elvben nem ért egyet, esztétikailag azonban nem találni fogást rajtuk? Felháborító disznóságokról, amelyek esetleg érdekes építészeti megoldásokat szültek? Nyilvánvaló hülyeségekről, amiket kockázat nélkül lehet szidni? Állami projektekről objektív tájékoztatást adni szinte lehetetlen, marad a pusztán szakmai esztétizálás – ami viszont a szakmán kívül senkit sem érdekel –, esetleg a kiállításrecenzió.
A honi építészszakma lényegében nélkülözi az értő kritikát, mert a jelenség kiterjed a nem állami megbízások körére is. A Clark Hotelről, ami az utóbbi évek legfeltűnőbb beruházása volt, alig jelent meg elemzés, olyan pedig, amely utánajárt volna, hogy Budapest egyik legjobb fekvésű telkén miért született ennyire jellegtelen épület, tudtommal egy sem. Abban, hogy a hivatal és a tervtanács végül meg tudta gátolni az eredetileg merész építészeti megoldásokra nyitott magánbefektetőt abban, hogy a saját pénzén izgalmasabb épületet emeljen a különleges adottságú telekre, nagyon erősen szerepet játszik az építészeti közbeszéd lassú haldoklása. Nem pusztán arról van szó, hogy a progresszív vagy kicsit is formabontó szemléletet elnyomja a konzervatív ízlés, hanem a párbeszédkészség szomorú pusztulásáról.
A legnagyobb vesztes a laikus városlakó. Őt senki nem képezi, nem orientálja, pedig köztudott és nem is szégyen: az emberek többsége azt látja szépnek, amiről azt mondják neki. Ha egy épület kényelmetlen, használhatatlan, azt habozás nélkül megállapítja, hiszen tapasztalja a saját bőrén. Az esztétika, az ízlés viszont bonyolultabb, és erősen befolyásolható. Beszédes és érthetetlen is egyben, hogy míg az átlagember minden egyéb tárgy – műszaki cikkek, autó – esetében a lehető legújabb és legmodernebb kivitelűre vágyik, az építészeti ízlés megrekedt a múlt előtti században. Közben nagy csinnadrattával le is bontják a múlt századot – legalábbis azt belőle, amit a köztudat a szocializmussal asszociál –, ami pedig emlékeztethetne arra, hogy történt egy s más a historizmus és a szecesszió után. Holott fontos lenne tisztázni például, hogy a szocreál az építészettörténetben egyáltalán nem a lakótelepek dobozépítészete, hanem a Rákosi-korszak historikus elemeket felelevenítő „Sztálin-barokkja” – ettől a lakótelepek persze még nem lesznek mások, mint amik. A 60-as, 70-es évek nagy hévvel lebontott modernizmusa éppen hogy szembement az 50-es évek szocialista realizmusával, ami a történeti előképeket hívta segítségül hatalma legitimálására. De ezek már olyan finomságok, amelyek fel sem bukkannak az építészetről informáló médiában.
A közvélemény kizárólag akkor kerül kapcsolatba az építészettel, ha valamilyen politikai vagy üzleti botrány miatt írnak róla. Ez pedig mélyen rombolja az építészszakma amúgy sem túl magas presztízsét. Pedig az építész nem mindenható. Van társadalmi felelőssége, azonban nem lenne korrekt a hibás döntések minden következményét az ő nyakába varrni. A kritikus tehát hallgat, és jobb időkre vár – nincs ezzel egyedül.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
