A magyar közoktatás helyzetéről szóló, a közelmúltban megjelent két elemzés a korábbi felmérések szomorú tapasztalatait tükrözi (Jelentés a magyar közoktatásról, 2006, szerkesztők: Halász Gábor és Lannert Judit, illetve Neuwirth Gábor: A korrelációs együttható. A középiskolai munka néhány mutatója). A tanulók általános és középiskolai teljesítménye romlik; a reál tárgyak (matematika, fizika, kémia) eredményei jelentősebben, mint a humán tárgyaké (magyar, idegen nyelv, földrajz). Nő a gyenge iskolák és rossz tanulók aránya, csökken a kiválóké. Egyre alacsonyabb tanulmányi átlaggal kerülnek be a diákok a középiskolákba. Az eredmények helyes értelmezése alapvető fontosságú a jövő szempontjából.
*
Több száz iskola több tízezer tanulójának adatait elemezve a kutatók arra az eredményre jutottak, hogy mind az általános, mind a középiskolát végzettek iskolai teljesítménye gyakorlatilag nem korrelál a településmérettel (0,16) és az iskolatípussal (0,17). Erősen összefügg viszont a szülők végzettségével (apa, 0,64; anya 0,69). (A korreláció erőssége azt mutatja, hogy a szóban forgó adatok milyen mértékben mozognak együtt: ha az egyik növekszik, vajon növekszik-e és milyen mértékben a másik.) Az eredmények tanúsága szerint nem azért gyenge egy tanuló teljesítménye - és lesz emiatt alacsony továbbtanulásának valószínűsége, gyenge a karrieresélye, kicsi az életjövedelme, rossz az egészségi állapota, alacsony a várható élettartama és -minősége -, mert vidéken él és vidéki iskolában tanul. Az általános és középiskolások "kimenő" teljesítményét és életesélyeit alapvetően a szülők iskolai végzettsége határozza meg. A magas végzettség sokféle, a tanulók teljesítményét pozitívan befolyásoló tényezőt takar - a tanulás magas presztízsét, a teljesítményre ösztönzést, a tudás megszerzésére irányuló viselkedés és a kitartó szellemi munka megerősítését, mindezek otthoni infrastruktúráját, a tanárok munkájának segítését.
A kutatások adatainak elemzése elgondolkoztató következtetéseket sugall. Az általános iskolai tanulók induló (elsős) és záró (nyolcadikos) tanulmányi eredményei között a korreláció 0,86. A továbbtanulási szándék az első év tanulmányi eredményeivel 0,69-ban, míg a 8. osztályos eredménnyel 0,75-ban függ össze. Iskoláink tehát nemhogy kiegyenlítenék, inkább felerősítik az induló különbségeket. Ez pedig azt jelenti, hogy Magyarországon a gyermekek sorsa véglegesen és végletesen eldől, még mielőtt az életük igazán elkezdődne.
*
Mindez azt látszik igazolni, hogy oktatási rendszerünk leggyengébb láncszeme a család és a kisközösség. Emiatt a kormányzati politika hatóköre szűkebb (és más irányú), mint feltételezni szoktuk. A magyar diákok átlagos iskolai teljesítménye (és karrieresélye) aligha javítható pusztán az iskolák felszereltségének fejlesztésével. Az oktatási befektetések eredményessége egyrészt életkorfüggő: minél korábban történik, annál hatékonyabb. A polgárok képzettségének javítását bármely társadalom legeredményesebben a bölcsődék és óvodák fejlesztésével teheti. Az általános iskolai befektetések hatékonysága nagyobb, mint a középiskoláké, amely felülmúlja a felnőttképzését. A jövőbeli munkanélküliség ellen hatékonyabb gyógymód az óvodák és az általános iskolák fejlesztése, mint a felnőttképzés. Másodszor pedig: az iskolarendszer fejlesztésének súlypontját az ismeretátadásról a kívánatos iskolai és állampolgári viselkedés kialakítására célszerű áthelyezni. Kevesebbet remélhetünk a matematikaoktatás módszertanának csiszolásától, többet a tanulói és szülői viselkedést formáló tanácsadástól.
A jó és a kevésbé jó iskolák alapvetően nem abban különböznek, hogy az egyik kevés, a másik sok pénzt kap a közösből, és ezért itt sok, ott kevés a számítógép, itt gazdag, ott szegényes a szertár, itt kevés, ott pedig túl sok tanuló jut egy tanárra. A különbség abból fakad, hogy a "jó" iskolában magas képzettségű és magasabb státusú szülők gyermekeit tanítják a tanárok, míg a "rosszban" alacsony képzettségű, alacsony státusú szülők gyermekeinek fegyelmezésével bajlódnak. A problémák hátterében persze bonyolult szociálpszichológiai folyamatok is tetten érhetők. A tanárok az alacsony státusúként szemlélt gyerekek teljesítményét öntudatlanul is a valóságosnál alacsonyabbnak érzékelik, míg az önmagukat alacsony státusúnak tekintő tanulók valóságos tudásuknál gyengébben teljesítenek (ez az ún. Pygmalion-effektus). E problémák tudatos kompenzációja gyakran bonyolult játszmákká torzul - "tőled nem is lehet annyit várni, mint a jóktól" - érzékelteti a tanár; "mit vársz tőlem, én gyenge vagyok" - sugallja viselkedésével a diák.
Mégsem az iskola rontja el a tanulót - inkább a helyi közösség és a szülők húzzák le az iskolát a maguk szintjére. A "jó" iskolában a szülő partner, aki odafigyel a tanárra és követi az iskola tanácsait. A "rossz" iskolába a szülő azért küldi a gyerekét, mert kötelező, és azt várja, hogy (helyette) majd megneveli. A "jó" iskolába járó gyerekek szülei kiállnak a tanárok mellett, amikor azok fegyelmet és teljesítményt követelnek. A "rossz" iskolába járó gyermek otthon azt érzékeli, hogy iskolai viselkedése nem érdekes. A "jó" iskolák tanulóinak szülei éreztetik csemetéjükkel, hogy fontosnak tekintik a teljesítményét, a "rossz" iskolák szülői közömbösek iránta. Az egyetemekhez tartozó és az egyházi fenntartású iskolák nem elsősorban jó forrásellátottságuk, hanem válogatott tanulói összetételük révén érnek el kimagasló eredményeket. A válogatott tanulói összetétel pedig nem azt jelenti, hogy a felvett gyermekek értelmi képességei kimagaslóak. A kiválasztás szempontja az addigi viselkedésükkel korreláló belépő teljesítményük, valamint az ő és szüleik várható, az iskolát támogató magatartása.
A nemzetközi összehasonlító elemzések arra is utalnak, hogy hazánkban a tanulók "kimenő" teljesítményét a más országokban tapasztaltnál jobban meghatározza az iskola ún. szocioökonómiai státusa, vagyis a szülők és az iskolát körülvevő közösség társadalmi-gazdasági helyzete. Magyarországon a jómódú és iskolázottabb szülők gyermekeivel együtt járó, egyébként halmozottan hátrányos helyzetű tanuló iskolai teljesítménye jobb, mint a hasonló státusú, ám a "saját" közegében tanuló diáké; a hátrányos helyzetű szülők gyermekeivel együtt tanuló, egyébként jobb családi helyzetű gyermek teljesítményét pedig lerontja a környezet. És mert a magas státusú, az átlagnál mobilabb családok felismerték a visszahúzó iskolai közösség hátrányait, elindult az oktatási intézmények, majd pedig a települések szerinti szegregáció. Erre csak rásegít, hogy Magyarországon - más országokkal összevetve - kiugróan magas a közép- és általános iskolai felvételinél és az osztályba sorolásnál a teljesítmény alapú (s nem a lakóhely szerinti) szelekció.
A rendszerváltás óta végbement társadalmi változások nem csökkentették, inkább felerősítették a több évtizedes szegregációs folyamatokat. Közhely, hogy az ország vagyoni helyzetben, kereseti és karrierlehetőségekben, életesélyekben, életminőségben, várható élettartamban, képzettségben kettészakadt. Kevésbé köztudottak - mivel kevésbé szembeszökőek - e szakadék mélyebb társadalmi okai. Az a tény, hogy az egyes tanulók iskolai teljesítménye gyengén korrelál az iskola helyével és típusával, míg jelentősen (és nem csökkenően) a szülők képzettségével, arra utal, hogy nem annyira a földrajzi helyzet, még csak nem is kizárólag a végzettség a perdöntő. A magyar társadalom a munkavállalói és az állampolgári viselkedést meghatározó családi értékrend szerint válik ketté. Az egyik felében a globális gazdaság és a polgári társadalom értékei a meghatározók: teljesítmény, fegyelem, tanulóképesség, tolerancia, a szabályok követése, hajlandóság az új, a változás elfogadására. A másik felében inkább a teljesítmény és fegyelem előli kitérést, a szabályok kijátszását, a berögződött magatartások megváltoztatásának agresszív elutasítását, a másság iránti intoleranciát tekintik mintának. A családokban átadott - az egyéni sorsot meghatározó, nagy tehetetlenségű - viselkedési sémák hosszú távon a szakadék szélesedését írják az ország sorsába.
Suzan Forward amerikai pszichológus Mérgező szülők című - néhány éve magyarul is megjelent - könyvében leírja, mint "programozza be" egy-egy szülő - nem szándékoltan - saját gyermekét rossz üzenetekkel, helytelen viselkedési mintákkal. Úgy tűnik, a "félreprogramozás" jóval szélesebb körben érvényesül: nemcsak mérgező szülők, hanem mérgező közösségek is léteznek. Ezek a hétköznapokban - nem tudatosan, nem rosszindulatból - a gyermekek jövőjét ellehetetlenítő viselkedési formákat örökítik tovább. Az ide születtek sorsát szinte kilátástalanná teszik a szegregálódó közegben átadott személyiségminták. Gyermekeink iskolai teljesítményének romlása nem kizárólag, sőt nem is elsősorban az oktatáspolitika, még kevésbé az iskolák bűne. Azt mi, szülők - akinek nem inge, ne vegye magára - magunk idézzük elő. Ne csupán azt kérdezzük tehát, mit tehet értünk és gyermekünkért az állam és az iskola. Mit tehetünk mi és helyi közösségünk a gyermekeinkért és iskolájáért?
