A sikeres magyar gazdasági rendszerváltás lendülete uniós csatlakozásunkat követően megtört. A tervgazdaságból a piacgazdaságba történő átmenet első tizenöt évében nemzetgazdaságunk teljesítménye meghaladta a tervgazdaság utolsó időszakáét, a magyar emberek jövedelme történelmi léptékkel mérve is meredeken növekedett. Úgy hihettük, hogy az egyik legfejlettebb közép-európai nemzet vagyunk.
A múlt év végére azonban megtorpant felzárkózásunk az EU átlagához. Románia sok gazdasági mutató tekintetében megelőzött bennünket, és idén a szlovák nemzetgazdaság a miénknél magasabb fejenkénti jövedelem előállítására lesz képes. De nemcsak ez az összehasonlítás mutat kissé lehangoló képet. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) számításai szerint Magyarország gazdasági teljesítménye szempontjából a világranglista 41. helyén áll. Az összes nemzetgazdaság 23 százaléka, azaz 40 nemzetgazdaság képes a miénknél magasabb fejenkénti bruttó jövedelem előállítására (az árakkal korrigálva), és 150 képes ennél csak gyengébb teljesítményre.
A rangsorból az is kitűnik, hogy a piacgazdaság modellje világszerte jól teljesít: a nálunk fejlettebb nemzetgazdaságok kivétel nélkül olyan piacgazdaságok, amelyekben a gazdasági szabadság szintje is nagyobb a hazainál. (Magyarország a Heritage Foundation és a Wall Street Journal gazdasági szabadságot mérő indexe szerint a 44. legszabadabb gazdaság a világon.) Ugyanakkor azt sem hiszem, hogy piacgazdaságunk "koraszülött" jóléti vagy szociális jellege egyfajta rendszerhiba volna. A világ legversenyképesebb nemzetgazdaságai között olyan jóléti államok is találhatók, mint a dán vagy a svéd. Közösségi választás kérdése, hogy az emberek egyes szolgáltatásokat a piacon akarnak megvenni, vagy az adóhivatal útján akarják rendezni a számlát - a liberális és a szociális piacgazdaságok is képesek kiváló teljesítményre. A versenyképesség problémájának megoldása tehát nem okvetlenül a "jóléti kiadások" lefaragása.
Nem kétséges tehát, hogy a piacgazdaságok világméretű versenyében csak szabad versenyes piacgazdaságként van esélyünk talpon maradni. Ha a többiek fejlődnek, és sosem adják alább, nekünk is ezt kell tennünk. És erre minden elvi lehetőséget meg is adott magának az ország. 1989-ben e mellett a társadalmi-gazdasági modell, a liberális demokrácia mellett köteleztük el magunkat, s ezt az elhatározásunkat azóta több demokratikus választáson megerősítettük. A gazdasági és politikai átmenet szabályait rögzítő, 1989-es átmeneti alkotmányunk "a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében" úgy rendelkezik, hogy "Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát". Papíron tehát minden adott ahhoz, hogy Magyarország minden polgára egyenlő eséllyel váltsa kreativitását, dolgosságát gazdasági sikerre. Téved, aki modellválságot sejt amögött, hogy tizennyolc évvel a gazdasági átmenet megkezdése után nem adatott meg az általános, a társadalom minden csoportja számára kézzelfogható jólét. A hibát máshol kell keresnünk.
*
Versenyképességünk visszaszerzése egyike azoknak a nemzeti céloknak, amelyek megvitatására a kormány, az Országgyűlés, az akadémia és a kamarák képviselőiből létrejött a Versenyképességi Kerekasztal. A bevezető tanulmányt Vértes András készítette - s már ezt a kiindulópontot is szakmai vita övezi. Madár István amellett érvelt, hogy ez a tanulmány nem alkalmas a versenyképességi hátrányok azonosítására, s hogy helytelen a versenyképességgel a nemzetközi tapasztalatok szerint kevés összefüggést mutató adórendszert állítani gondolkodásunk középpontjába. Chikán Attila és Czakó Erzsébet tizenkét éves tudományos kutatásukra alapozva mutatták be, hogy a hazai vállalkozások egyre nagyobb tehernek érzik a magyar állam és a gazdaságpolitika működését, noha a nemzetgazdaság versenyképességét nem lehet a piacokat egyre jövedelmezőbb termékekkel meghódító vállalatok versenyképességétől elválasztani. Ezekkel a kritikai észrevételekkel egyetértve úgy vélem, szükség van egy olyan, alapos diagnózisra, ami megmutatja, hogy a gazdasági rendszerváltás hol nem áll elég stabil alapokon.
*
A piacgazdaság legnagyobb, Nobel-díjas teoretikusa, Milton Friedman szerint az általunk is választott rendszer lényege a szabadon gyakorolható magántulajdon három szavával írható le. Magyarország elkötelezte magát a magántulajdonon alapuló piacgazdaság mellett, de állami intézményei, jogrendszere nem nyújtanak ehhez optimális működési környezetet. A nagy célnak alapvetően megfelelő alkotmányunkat - hasonlóan a gyarmati sorból felszabaduló afrikai országokhoz - kevéssé tudjuk megtölteni valódi tartalommal.
Az intézményi közgazdasági megközelítés szerint egy ország versenyképességét egyes gazdasági intézményeinek teljesítménye határozza meg, ide értve a vállalkozásokat, az őket körülvevő közintézményeket és a nem intézményesült, de megrögzött szokásokat is. Magyarországon ebben kell keresnünk bajaink gyökerét. Míg vállalkozásainknak a globális versenyben folyamatosan többet kell teljesíteniük, az őket körülvevő szélesebb intézményi körön a kormányzat, a szokásokon az oktatásban, nevelésben részt vevő intézmények tudnak csak javítani. Az első a rövid, a második a hosszú távú feladat. A versenyhátrányt ott kell keresni, ahol nincsen verseny, vagy ahol nem is akarnak versenyezni.
A döntően magánvállalkozások és munkavállalóik által előállított bruttó hazai jövdelem (GDP) alapján a magyar produktív szféra 40 országot előz meg. A legtöbb gazdasági intézményünk teljesítménye ennél jóval szerényebb. A Világbank összehasonlítása szerint a 41. helynél jobban áll az idejekorán magánosított pénzügyi közvetítő rendszerünk, vagyis hazánk hitelintézeti rendszere meglehetősen fejlett. Ugyanez mondható el a magánjogi szerződések érvényesítéséről is. Ugyanakkor adó-, vám-, külkereskedelmi rendszerünk, hatóságaink és bíróságaink jóval fejletlenebbek - átlagosan a 80. hely környékén állnak gyorsaság és költségesség szempontjából.
Igazuk van azoknak a magyar vállalkozásoknak és azoknak a magyar munkavállalóknak, akik úgy érzik, hogy erőn felül teljesítenek - de az, hogy a fejlett országok közül nálunk jut egy adófizetőre a legnagyobb adóteher, pusztán tünete, nem oka a magyar gazdaság versenyképtelenségének. Igaz, hogy túl kevés az adófizető, de ez is csak tünet: kevesen dolgozunk, és kevesen kérünk számlát. A magyar állam a nemzetgazdaság fejlettségéhez képest nem szed túl sok adót, csak rossz és gyakran felesleges intézményeket finanszíroz belőle. A világ 41. legfejlettebb gazdaságának szereplői befizetéseikből a világ 80. legfejlettebb gazdasági intézményrendszerét tartják el. Ugyan az APEH a rossz hír hozója, de az igazi problémák a földhivatalban vagy a cégbíróságon kezdődnek. Modellválság helyett sokkal helyesebb intézményi válságokról beszélni. Magyarországnak - például - épp a törvényesen szerzett magántulajdon közhiteles regisztrálásában (lásd az ingatlan-nyilvántartást) és a befektetők jogainak védelmében van kimagasló versenyhátránya; ezeken a területeken a világ országainak fele megelőz bennünket.
A magyar gazdasági rendszerváltás kisebb részben az 1968 óta zajló, a "második gazdaságként" működő piacgazdasági jellegű szigetekre, az óvatos "reformokra", nagyobb részben pedig a nyugat-európai piacgazdaságok intézményeinek átvételére épített. Mára gazdasági jogrendszerünk és a végrehajtására létrehozott állami intézmények döntő többsége uniós előírást követ. De a másolásban nem bizonyultunk elég jónak: a Világbank, az OECD vagy a World Economic Forum mérései szerint a régiókban nem egy rendszerváltó ország több hasznos mintát talált a csatlakozási dossziékban. Mintha magunk sem értettük volna meg, hogy miért csatlakoztunk az Unióhoz. Mi sem jobb példa erre, mint épp a versenyképesség kérdése. Az Európai Uniónak magának is van egy kötelező versenyképességi programja, az ún. lisszaboni célok végrehajtása; ám ebben Magyarország éppenséggel nem jeleskedik. A Centre for European Reform hat éve elemzi, hogy az egyes EU-tagok mekkora erőfeszítéseket tettek a lisszaboni célok megvalósításáért. Magyarország 2004-ben az akkor 25 tagú EU középmezőnyében, a 14. helyen kezdte, mára a 19. helyig csúszott. Erőfeszítéseink egyenletesen gyengék: egyetlen szempontból sem kerültünk még szégyenpadra - ami már előfordult Csehországgal, Lengyelországgal és Ausztriával is -, de semmiben sem mutattunk kimagasló teljesítményt. Az unió gazdaságpolitikájában, vagyis a Gazdasági és Monetáris Unióban (EMU) eleve nem is vehetünk részt teljes jogú tagként, mivel nemzetgazdaságunk nem teljesíti a maastrichti minimumcélokat.
*
Ha versenyhátrányunkért elsősorban a legrosszabbul teljesítő gazdasági intézményeink a felelősek, úgy először ezeken kell - részletes állagfelmérésük után - változtatni. Versenynek kell kitenni a közműveket és a versenyképességre érzékenynek a közhivatalokat - hiszen ezek minden magyarországi vállalkozás számára költséget okoznak. Ha a versenyhátrányunkat itt kezdjük el keresni, valószínűleg arra is választ találunk, hogy miért nem olyan fontosak az adóterhek: a gyakran szükségtelen eljárásokat végző hatóságok lényegesen több eljárási díjat szednek, mint amennyi társasági adót fizetnek a vállalkozások. A kiszámíthatatlan és lassú bíróságok illetékterhe a teljesítményhez képest a legmagasabbak között van a világon. Az állami tulajdonú postai, vasúti és energetikai cégek hatékonyságának tízszázalékos növelése (például egy jobb tulajdonos vagy egy erős árszabályozó hatóság kezei között) a teljes befizetett társasági adó egyharmadára rúgó postai, vasúti és energetikai számlacsökkentést tenne lehetővé a vállalkozásoknál és a lakosságnál is. Így több jutna kutatásra, fejlesztésre, és már ettől nőne a dolgozók elkölthető jövedelme is.
*
Eddig csak intézményekről volt szó - ám azok a szokások és társadalmi elvárások, amelyek a gazdaságban részt vevő emberek és eltartottjaik mindennapjait kormányozzák, ugyanolyan fontosak, mint a vállalatok, közművek és hatóságok fejlettsége. Nem az APEH-et kellene turbózni, ha a taxistól már csak azért is elkérnénk a számlát, hogy az áfa eljusson saját gyermekünk iskolafenntartójához. A gazdasági aktivitás növelése nemcsak jól szervezett munkaközvetítő irodát igényel, hanem azt is, hogy a munkaszerződéssel nem rendelkező dolgozó munkakereséssel, és ne fusizással vagy segélynyomtatványok töltögetésével kezdje a napját. A vállalatok versenyképessége akkor növelhető jobban, ha dolgozói arra törekszenek, hogy jobban dolgozzanak, ha kívánják az előléptetést és munkakörük bővítését, ha munkaidejükben azon törnék a fejüket, hogyan tudnának több feladatot és értékesebben elvégezni az előző naphoz képest. A legtöbb innováció már csak így születik - fejlesztési támogatással vagy adócsökkentéssel aligha motiválható.
Az első közgazdászok egy nemzetgazdaság teljesítményét kizárólag a benne elvégzett munka értékével azonosították; a kapitalizmus első átfogó gazdaságszociológiai leírása pedig éppen a különböző felekezetekhez tartozó emberek munkaethoszára vezette vissza a piacgazdasági átmenet sikereit és kudarcait. Mai gazdaságpolitikai elméleteink jelentősen átalakultak, de azt senki sem tagadja, hogy a szervezeti formában nem megtestesült intézmények, vagyis a napi szokások és az elvárásoknak megfelelő hárítások ugyanolyan erős, ám hosszabb időn át stabil hatással vannak egy adott nemzetgazdaság teljesítményére, mint a vállalkozásokat körülvevő intézményesült szervezetek. Egyes szokások erősítik, mások gyengítik a gazdaság teljesítményét. A tavalyi Nobel-díjas, Edmund Phelps egy esszéjében arra tett kísérletet, hogy az általa gazdasági kultúrának nevezett, nem megtestesült intézmények - a törekvés az előmenetelre, a nagyobb felelősségvállalás képessége munkavállalóként vagy egyéni vállalkozóként, a munkában való kiteljesedés - társadalmi elfogadottságával magyarázza Európa harmadik generáció óta tartó versenyképességi lemaradását Észak-Amerikához képest. Az alapösszefüggés látványos: a világ minden olyan népe gazdagabb nálunk, ahol az emberek elégedettebbek magukkal és a munkájukkal, és többet dolgoznak - függetlenül az adórendszertől vagy az állami támogatáspolitikától.
A nem intézményesült gazdasági normák olyan mintákon alapulnak, amelyeket az emberek a családban, az iskolában, az értékek szerint szerveződő közösségekben - például vallási intézményekben - sajátítanak el. Éppen ezért az ország hosszú távú versenyképességéről szóló vitát nem sajátíthatják ki a közgazdászok, és nem különíthetik el a nevelési és oktatási rendszer megújításáról szóló vitától. Ezen a téren nincsenek gyors megoldások. Sőt még diagnózisunk sincs: nem tudjuk, hogy melyek azok a jó szokásaink, amelyek segítségével utolérhetjük Európát. De egy biztos: a versenyképesség visszanyeréséhez nemcsak az előttünk nyargalókat kell meglesnünk, hanem néha tükörbe is kell néznünk.
A szerző közgazdász, a Magyar Vasúti Hivatal elnöke, a Versenyképességi Kerekasztal tagja.
