Húzd meg magad!

Járványnapló

Varsóban dolgoztam, a Teatr Powszechnyben, amikor fordulóponthoz érkezett az európai járvány. A lengyel kormány óvintézkedéseket vezetett be, aggasztó hírek érkeztek a vírus terjedéséről, a fertőzöttek számának növekedéséről, végül úgy döntöttek, hogy a határt is lezárják.

Miután fölmerült annak lehetősége, hogy Lengyelországon belül is zónákat alakítanak ki, és kijárási tilalmat vezetnek be, majd katonai gépjárművek jelentek meg Łódź ha­tárá­ban, a színészek között is kitört a pánik. Előadásokat már nem játszott a színház, de próbálni még próbálhattunk, mert akartunk próbálni. Számomra a döntő felismerés az volt, hogy ebben az állapotban képtelenség dolgozni. Teljesen megértem azokat, akik minden reggel a hírekkel kezdik a napot, és aggódnak a jövő miatt. Közös megegyezéssel elhagytuk a színpadot. Én a színházban laktam egy szobában, aminél biztonságosabb karantént nehéz lett volna elképzelni. Egy üres színház második emeleti szobájából bámulhattam az elnéptelenedő várost.

Öt hetet próbáltunk, még három hét volt a bemutatóig. Épp annyira álltunk jól, mint amennyire nem. Szövegtudás majdnem, karakterek, konfliktusok fejben, alapvető irányok a színpadon, lassan következett volna a leginkább inspiráló szakasz: a játék. Ezt már nem éltük meg, a művészet pont lemaradt, de legalább szerkezetkészen hagytuk magunk után egy előadás lehetőségét. A történet szerint egy fiatal pár érkezik egy SPA szállodába. Nyereményüket a fiú anyjától kapták, aki egy magazin hirdetésén keresztül jutott a lehetőséghez. A fiatalok aztán elmerülnek az élvezetben, mígnem az elején tapasztalt furcsa események halálos kimenetelig nem jutnak. A darab címe: Jólét.

Indulni kell. Haza kell mennem. Három repülőtéren át vezet az út odáig. Szerencsére van egészségügyi maszkom. Talán használható még, más esélyem nincs: haza kell jutnom. Bár kimennék elővárosi vasúttal, pont itt az egyik megálló, fél óra alatt kint vagyok, 5 euró, ez a legolcsóbb megoldás, a színház taxit hív, kapok egy kupont, azt kell majd bemutatnom, ha megérkezem a repülőtérre. Remek, így azért kényelmesebb és biztonságosabb is. Reggel négykor kelek, fél óra múlva indulok. A taxis nem szolgálatkész, egyedül teszem be a bőröndöt a csomagtartóba. Nekem is jobban esik így, nem szeretem, ha mások dolgoznak helyettem.

Varsót belepi a szürke pára, mintha valami rettenetesen nagy permetezőből szórnák ránk a nyálkás fertőtlenítőt. Az utcai lámpák még világítanak, indulnak a teherautók, nyitnak hamarosan az üzletek. Zötyögök a csak budapestihez fogható aszfalton, a taxis ismeri a legrövidebb utat: célra tart ő is, akárcsak én. Megérkezünk a reptérre, rutinosan nyújtom át a kupont. A taxis nem érti, miről van szó, miféle kupon, fel sem ismeri a számokat. Nem esem kétségbe: jó előre szóltak, hogy előfordul az ilyen, kérjek számlát, meg nekem is ismerős. Nem erőltetem, a számsort törlöm a telefonom képernyőjéről. Előveszem a bankkártyámat, és fizetek. Tíz euró a számla, kapom a nyugtát. Megköszönöm, kérem a számlát, és mutatom a képernyőt újra, rajta a színház címével. Nem lepődöm meg, hogy emberünk ezt sem érti. Ott van a számla, az előbb adta oda, mondja. Az nem számla, az nyugta, nekem számla kell, mondom én. A taxis nem dühös, álmosan tagad, majd hirtelen elindul, mert különben lejárna a zónán belüli tartózkodási ideje. Megyünk egy kört, de tudom, hogy hiába. Kiszállhattam volna azonnal, hiszen nem lepett meg az sem, hogy nincsen számla.

Megérkezünk újra, én még egyszer próbálkozom, de érzem, hogy ezt a csatát most és mindörökre elvesztettem: nem kapok számlát, mert ez errefelé így szokás. Persze hívhatnám a diszpécsert, aki esetleg beszél angolul, vagy ébreszthetném kora reggel a színház adminisztrátorait. Lehetnék harcos, öntudatos polgár, aki dacol a hellyel és az idővel, és csak azért is elhiszi, hogy az álmaiban létező világ lehet majd egyszer a megélt valóság. De nem állok bele, blazírtan veszem tudomásul, hogy ezt a szolgáltatást saját zsebből vettem igénybe. Kétszer drágábban utaztam, mintha villamossal érkeztem volna, de hát a kényelmet meg kell fizetni. Lendületesen kapom ki a bőröndöt a csomagtartóból, és mivel ő sem erőlteti, köszönés nélkül hagyom magam mögött ezt az embert.

És persze értem én őt is. Az embert, akit egyrészt arra kényszerítenek, hogy fölösleges papírmunkával töltse az idejét, aminek következtében lejár a zónán belül tölthető ideje, és fizetnie kell egy egyszerű megállásért – mindezt az online forradalom korában. Másrészt meg ott keres saját zsebre, ahol csak tud. Valamiből majd ki kell fizetnie az élete árát. Le kell perkálnia mindent a zsebéből ahhoz, hogy ne érezze magát teljesen kiszolgáltatott nyomorultnak, akikből van Varsóban is éppen elég. Egy külföldivel könnyebb is a helyzet, hiszen csak azt kell mondani: No. Értem, és ezért nem is perlekedek, haladok tovább.

 

*

A varsói reptér nagyon észszerű és tágas. Könnyű eljutni a pulttól a gépig. Mindezek ellenére aggódom, hogy sokan lesznek és elkerülhetetlen lesz a szolid dörzsölődés. Félelmeim alaptalannak bizonyulnak, egyelőre nincsen pánik, alig látok maszkokat, de utast se sokat. Az üzletek mind nyitva, a pultok roskadásig itallal és plüss­állatokkal. Vegyek valamit a családnak? Lego, könyv, bor? Nem veszek semmit. Egyébként sem szívesen, de most aztán végképp. Nem költök, csak reggelire. Egy kis szendvics, narancslé, hogy fölébredjek. Miközben bőszen kenem a kezem a fertőtlenítővel (amit vagy egy éve vettem, de soha nem használtam), az jár a fejemben, hogyan közlekedik a vírus. Szájon át? Érintéssel? A levegőben és a tárgyakon? A vécékilincsen? A műanyag csomagoláson? A becsomagolt élelmiszeren?

Párizs felé 39-es kapu, hamar megtalálom, lepihenek, megreggelizek, majd gondolkodom tovább. A színház igazgatója tegnap kórházba került. Párizsból tért haza, hasfájása lett, és fölment a láza. Bement a kórházba, végeztek rajta tesztet, ami negatív lett, de benn tartották négy napra. Remélem nem lesz baja, mondom magamban, miközben a tekintetemet nem tudom levenni a kijelzőről: Párizs.

A gép tömve van, de nem látok maszkokat. Én fölveszem, ahogy a sapkámat is (egyébként sem árt a légkondi ellen), majd behúzódom az ablak mellé, és alvást színlelek. Egy ideig, mert aztán elalszom. Nem sokkal érkezés előtt ébredek. Épp rekedt köhögés üti meg a fülemet. Pár méterre tőlem, északnyugati irányban. Megismétlődik. Két órája köhöghet itt ez az ember, álmomban nem zavart meg, de a légkör biztosan tele van valamivel. Nem tör ki pánik, aminek nagyon örülök, ám én fülelek tovább. Mennyien lehetnek betegek ezen a gépen? Fene tudja, de ne őrüljek meg, ismételgetem magamban, és pontosan tudom, hogy igazam van, amikor óva intem magam a hisztériától. Pontosan tudom, hogyan okolják egymást az emberek, és hogyan használják ki mindezt a politikai szereplők. Mi szolgáltatjuk az alapanyagot, amelyet ők szakszerűen gyurmáznak addig, amíg népharag meg erős vár a MI istenünk nem lesz belőle. Nemet a hisztériára. Igent a józan észre. Rendben, nyugszom meg egy időre, mert el kell hagynom a fedélzetet, és be kell lépnem a Charles de Gaulle-ra.

A párizsi reptér is praktikus, ráadásul szemet gyönyörködtetően esztétikus. Van benne valami bizarr pátosz, ahogy ez a hatalmas betonlény magába olvasztja az alatta hömpölygő emberiséget. Itt aztán vagyunk mindenhonnan, elő is kerülnek a maszkok, a sálak, óvatosan pásztáznak a tekintetek. Lerogyok egy székre, van még két órám a csatlakozásig. Velem szemben rogy le egy idősebb kolléga, száján maszk, de leveszi, majd hatalmasat tüsszent. Annyi üres hely volt körü­löttem, miért pont ezt találta meg magának! Rendben, fölállok, mintha csak a kijelzőt keresném, és arrébb keresek helyet. Nem demonstratívan, csak úgy természetesen. Menekülök.

Menekülök, mert immunbeteg vagyok. Ami egy normális embernek minimum 7, az nekem gyakran csak 3. Érzékeny vagyok a felső légúti fertőzésekre, tüdőgyulladásom is volt már, rendszeres kezelést kapok: veszélyeztetett vagyok. Az én életem, az én felelősségem, megoldom. Meghúzom magam, amennyire tudom. Amilyen kicsire csak tudom, összehúzom a testemet. Ráülök a bokámra, a térdemre hajtom a fejemet, és megpróbálok úgy tenni, mintha nem is léteznék. Hátha nem talál meg a vírus. Hátha marad még egy kis időm.

A vírust, ha nem mozdulok, még megúszhatom, de a rendszer előbb-utóbb rám talál. Először csak a csekkek, online értesítések, aztán telefonhívások, végül a cég alkalmazottai, a behajtók, a rendőrség… Ezt akkor sem kerülhetem el, ha nem megyek ki az utcára. Sőt, éppen azáltal nem kerülhetem el, hogy otthon maradok. Ha betartom az óvintézkedéseket, elveszíthetem a munkám, elveszíthetem a bérem, és akkor hogyan fizessek az éle­temért?

Nem vagyok egyedül. Nem vagyok kiszolgáltatottabb, mint sok millió ember, aki projektről projektre, alkalomról alkalomra él. Nem beszélve azokról a milliókról, akik eddig azt hitték, hogy van biztos munkájuk, de most hirtelen elveszett minden. A minden ebben az esetben azt jelenti, hogy családok százezrei zuhannak bele a teljes összeomlásba, gyerekek az utcára és így tovább. Hisztéria. Stop! Csak nem hagyják, hogy így legyen! Azok, ott, fönt! Valamit tenniük kell. Vagy nekünk kell végre tenni valamit? Mások szenvedése nem rengette meg Európát. Saját szenvedése vajon felébreszti-e? Van valami, ami veszélyesebb, mint a vírus, és az a megszokás. Amíg úgy tűnik, nincs semmi baj, fel sem fogjuk mekkora is az valójában.