Szomorú írással búcsúztatta Árva Péter önkormányzati képviselő a ferencvárosi Imre utcát, kárhoztatva egyben az átkeresztelés mikéntjét. Erre választolt Rácz Judit, aki lelkes és dacos cikkben üdvözölte, hogy Ligeti Györgyről századik születésnapján – „végre!” – utcát neveztek el. Az áll a cikkben, többek között, hogy „szerencsére a számtalan Adyról, József Attiláról, Petőfiről, vagy éppen Bartókról, Kodályról elnevezett utcát-teret senki nem kifogásolja”. Most megteszem.
Természetesen nem állítom, hogy a nevezettek méltatlanok lennének e megtiszteltetésre. Azt vitatom, hogy ilyen magától értetődőnek és kötelezőnek vesszük, hogy a megbecsülésünket a közterek átkeresztelésével kell kifejezni. Bizonyos vagyok benne, hogy az öt említett – saját bejáratú parnasszusomon is magasan jegyzett – alkotó a „számtalan” utca-tér nevét a legritkább esetben kapta az ott lakók kezdeményezésére. Egyáltalán, megkérdezték őket?
Tehát történjen az utcanévadás egy jóval demokratikusabb, transzparensebb eljárás szerint? Nyomokban léteznek erre irányuló törekvések. Ide tartozik annak szabályozása, hogy a névadáshoz mennyi időnek kell eltelnie az illető elhunyta után. A protokollt azonban első sorban nem adminisztratívan, hanem a fejünkben kellene módosítani.
Mi a gond utcanévadással? Hiszen ez a tiszteletadás legkézenfekvőbb, obligát módja. Hát ez a gond. A megbecsülés kifejezésének sematikus, fantáziátlan és igénytelen módja. Így a legegyszerűbb letudni a respektust.
Az utcanévadás hatalmi aktus. A területjelölés atavisztikus gesztusa. Egy érték oktrojálása a többi elé, esetleg mellé. Jellemzően fölülről, „hivatalból” indított, akkor is, ha testületileg szavaznak róla. Egy közterület névváltoztatása erőszaktevés annak használói fölött, még a legszelídebb lírikus, tudós vagy balerina javára történő átkereszteléskor is.
Az utcák-terek elnevezése minden esetben virtuális fölhívás a többi érték híveihez. Ha nekik van, legyen nekünk is. A kisszerű csoportos (rendi, törzsi) önérzet számon tartatja, hogy viseli-e utca idegsebész, gerelyvető, cigányzenész, hangmérnök, vízgazdász, tévébemondó, zsoké stb. nevét. Ha igen, hány, hol és mekkora – gyermeteg péniszméregetés.
A nem igazán megfontolt és megélt igazodási kényszer, a fölülről (vagy akárhonnan) vélt vagy explicit elvárás szülte buzgóság olykor járványként hat. Legyen nálunk is, illetve nehogy már épp nálunk ne legyen róla elnevezve! (Vö. Wass Albert.)
A kipipálás bornírtságán túl az át- és elnevező számol a közterek nevének használati értékével. Az utcák terek nevét folyton látjuk, mondjuk, írjuk. Ezáltal óhatatlanul nyomot hagynak a tudatunkban. Hozzájárulnak egyes fogalmak fennmaradásához – a Trianon utáni tipikus fölülről oktrojált átkeresztelések nélkül bizony még kevesebben ismernék Bardejov vagy Čakovec magyar nevét. A Tóth Árpád vagy Babits Mihály nevét viselő „számtalan” falusi mellékutca azonban aligha gyarapítja a versolvasók számát.
A közterek nevének a hódolat szolgálatába állításával rokon a NER-korszakban dívó, talán fölülről sugallt vagy fölfele pislantó személyiségkultusz (a Kiválasztott Ember), amikor minden szerű-rangú projektet híres emberekről jeleznek el.
Vannak persze esetek, amikor a szűkebb és tágabb közösség katarzissal éli meg a névadást. Ilyen, amikor a lépés valamilyen igazságtételt fejez ki, vagy amikor valóban az óriási többség nagyrabecsülése és rokonszenve övezi a megtisztelt személy emlékét – nem pedig ezáltal óhajtják elnyerni az óriási többség nagyrabecsülését és rokonszenvét. A névcserével járó kényelmetlenségeket vállalva a közösség ilyenkor tudatosan mond le a térhez és saját múltjához való kötődés otthonosságának egy részéről. És vannak esetek, amikor a település vezetése nem adja, hanem átveszi a közösség által használt nevet (vö. Egér út, BAH-csomópont).
A közterek nevéhez való kötődés érték, az identitás és összetartozás fontos része, amit óvni kell. A kulturális örökség többi eleméhez hasonló magas szintű törvényi védelmet érdemelnének például a legalább százesztendős helynevek.
Járna nekik, hogy a megváltoztatásukhoz a műemlékek esetében gyakorolt szigorú eljárásokat kelljen követni.
Az országból kilépve minél nyugatabbra térünk, annál több tradicionális utcanévvel találkozunk. Nagyobb számban maradtak meg a régi, nem személyek előtt tisztelgő elnevezések. Ez nem puszta civilizációs kérdés. Nyugat-Európát kevesebb lakosságcsere és rendszerváltás sújtotta, mint Kelet-Európát, ahol minden fölülkerekedő hatalom tömegesen nevezi át a köztereket a hőseivel és aprószentjeivel. Ideje, hogy mi magyarok e téren is a konszolidált nyugathoz hasonuljunk. Értékeljük a folytonosságot és lépjünk túl a tiszteletadás banális formáin. A megérkezettség jeleként üdvözlendők azok az önkormányzatok, ahol föltüntetik az egyes utcák és terek korábbi nevét is, beleértve a hajdani idegen (jellemzően német) nyelvi változatot is.
* * *
A konkrét esetre térve. Nagyszerű, hogy Ligeti György óriási arcképe került az utcafalra, és ha a járókelőt – a „vándort” – időt álló ismertető igazítja el arról, hogy mi kapcsolja a világhírű büszkeségünket a sarkon álló épülethez. Viszont kár, hogy elvesztettük az Imre utcát.
A vita korábbi részei itt olvashatók:
