Az irodalmi szótárt első közelítésben talán úgy lehetne definiálni, hogy olyasmi, amelyben soha nem találjuk meg, amit keresünk (illetve rosszul: vagy túl röviden, vagy olvashatatlanul hosszan, vagy más címszó alatt, vagy jól eldugva valamely címszó belsejében). Ez azonban csaknem minden más szótárra is érvényes volna. Ráadásul mivel jelen írás is egy afféle irodalmi szótár része, meg kellene felelnünk a meghatározásnak, és az irodalmi szótár címszónak nem (vagy rosszul) szabadna szerepelnie benne. Vagy ha már mégis szerepel, mint a jelen esetben is, akkor legyen félrevezető, kevés vagy zavaros.
Hogy ennek tisztességgel eleget tehessünk, osszuk fel az irodalmi szótárokat típusokra, valahogyan úgy, ahogyan az állatokat Borges és nyomában Foucault osztályozza (emlékszünk, ugye: "a) a Császár birtokát képezők; b) a bebalzsamozottak; c) a megszelídítettek; d) szopós malacok" stb.).
Vannak tehát olyan irodalmi szótárak, amelyek a szerzőket tárgyalják; vagy mindazokat, akik valaha is leírtak néhány sort (mint a bődületes Szinnyei József-féle Magyar írók élete és munkái a maga 13 kötetével, amely nélkülözhetetlennek bizonyul, ha no name magyar írókról akarunk valamit tudni); és vannak azok, amelyek gondosan válogatnak, csakis azok vannak benne, akiket a szerkesztő komoly, rendes, irodalmat alkotó íróknak tekint. Ha kíváncsiak vagyunk egy kor irodalmi ízlésére, csak vegyünk elő egy írói lexikont abból az időszakból (ha van), és nézzük meg a kiválasztottakat, meg persze azt, hogy kinek hány sor jut (e szám a kanonizálás mértékének biztos jelölője). Az utóbbi kategóriában vannak egy nemzet íróit tárgyaló munkák (ilyen az Úmil, vagyis az Új magyar irodalmi lexikon, meg persze a régi - valamint az Emigráns írók lexikona és a határon túli magyar irodalmak lexikonai), van, ahol csak a külföldiek találhatók (ilyen a régi, kétkötetes Világirodalmi kisenciklopédia - ma már gyakorlatilag használhatatlan). Van továbbá olyan, amelyik csak a kortársakat tárgyalja (Kortárs magyar írók), persze nagyon óvatosan, hiszen léteznek verekedős írók is. - Vigyázat, mindezeket ne nevezzük "írói szótáraknak": az valami egészen más. Az írói szótár az adott szerző összes művének összes szavát tartalmazza, szövegkörnyezetével együtt, részint azért, hogy megismerjük szókincsét, de sokkal inkább azért, hogy vissza tudjunk keresni egy-egy szó alapján szövegrészeket az életműből.
Irodalmi szótáraknak nevezik azokat a próbálkozásokat is, amelyekben nincsenek nevek (vagy alig): amelyek az elmélet (a poétika, irodalomtörténet stb.) kategóriáit tartalmazzák, és megmondják róluk a tutifrankót. Például, hogy mi az a regény. Vagy mi a barokk. Vagy mi a pozitivizmus. Vagyis eligazítanának mindazon terminusok rengetegében, amelyeket az irodalomról szóló beszéd folyamán több-kevesebb felelőtlenséggel használni szoktunk. Ha az írói lexikonok jelzik megalkotásuk korának ízlését, ezek a szószedetek aztán tényleg gyakran megannyi kiáltványként olvashatók. Az örökkévalóságra kacsingatnak ugyan ezek is, ahogyan minden szótár teszi, de nem átallnak nagyon erős teoretikus álláspontokat megfogalmazni, egyes kategóriákat egyenesen kirekeszteni, másokat radikálisan átírni. Ugyan ki mondhatná, hogy minden elméleti elfogultság nélkül, kellő távolságból, objektíven fogja leírni, hogy mi a giccs, a történelmi regény vagy a dekonstrukció? Efféle terminusszótárak magyar nyelven is születtek, ám jó szívvel csak Alföldy Jenő Irodalmi fogalomtárát merném esti mulatságként vagy vidám társasági felolvasásokra ajánlani.
Nyugodtabb a helyzet a retorikai szótárakkal - az irodalomnak és az ékesszólásnak ez a diszciplínája sokkal jobban őrzi a hagyományokat. Ha a metonímia vagy a kompozíció (retorikai) mibenléte izgat, ott van (időrendben) Ernesti (latin), Fontanier (francia), Lausberg (német) vagy a modern m (mü)-csoport munkája. Magyarul pedig Szörényi László és Szabó G. Zoltán Kis magyar retorikája bár rövidke, de igazán élvezetes és hasznos olvasmány.
A szerzőkkel és a terminusokkal foglalkozó szótárak olykor vegyülnek; van olyan lexikon, amelyikben mindkét fajta címszó megtalálható. Több évtizedig készült hazánk fővárosában az a monstruózus, hihetetlen mű, amelynek Világirodalmi lexikon a neve. Most, hogy lezárult, 18 (egyre vékonyabb, de még a végén is igen-igen testes) kötet, plusz egy pótkötet lett belőle. A vállalkozás heroikus volt, és a szócikkek jelentős része igen színvonalas. Csakhogy mégis van olyan érzése az embernek, mintha valahol a hóhatár fölött építette volna föl valaki a világ legcsodálatosabb uszodáját, ahova csak a falubeliek néznek be olykor-olykor, és a nagyvilág számára teljesen ismeretlen; és egyébként is, máshonnan minek is mennének éppen oda. A Vil (így rövidítik) minden elképzelhető náció minden valaha élt szerzőjéről igyekszik legalább egy-két sort mondani, és minden ka-tegória (a legapróbb retorikai finomságtól a legalapvetőbb műfajelméleti vagy történeti fogalmakig) benne van. A metaforáról például a nemrég Párizsban elhunyt Fónagy Iván írt könyv terjedelmű szócikket; és az ismeretlen, elfelejtett vagy gyanús szerzők mellett a leg-kiválóbb nagy tudósok (is) írtak sok-sok részt (például Lukács György is - hogy mit, azt nem sikerült kiderítenem -, továbbá Heller Ágnes, Hamvas Béla, Szabolcsi Miklós, Scheiber Sándor stb.). Olykor a különféle szemléletek vagy megközelítések akként érvényesültek, hogy egy szócikk több részre oszlik, ezeket a részeket más és más szerző jegyzi.
Azért persze a Vilben is van kamu címszó, ez minden komolyabb szótár sajátja, még a nyelvieké is. Tessék fellapozni rögtön az első kötetben a Balfas (!) címszót, és senki ne mondja nekem, hogy ez komoly.
Vannak végül olyan irodalmi szószedetek, amelyek nem a szerzőt, de nem is a kritikát, elméletet vagy történetet állítják a középpontba, hanem a művet magát. Szép törekvés, de végképp reménytelen. Eleve kérdés, hogy az eredeti nyelven vagy a szótár nyelvének megfelelően keressünk-e; olykor a címek fordításai nem pontosak. Aztán kérdés, hogy mely műveket válogat be a szerkesztő - a fontosakat?, a jellegzeteseket? Azokat, amelyeknek nagy hatásuk volt (több változatuk, átírásaik, motívumaik átvétele stb.)? Egy francia vállalkozás öt nagyalakú és vastag kötetben oldotta meg a remény-telen feladatot (Dictionnaire des oeuvres littéraires), és ehhez járul még egy kötet az irodalmi alakokról; de ha ezt eleve kivihetetlennek látjuk, akkor az irodalmi "anyagok" (Stoffe) lexikonaihoz képest ez megfogható és könnyedén bejárható terület.
Az igen modern ember minderre - mármint az irodalmi szótárak egész területére - rálegyinthet, és azt mondhatja: most már úgyis mindent megtalálunk a világhálón, fene se fog szerzői, terminus- vagy műlexikonokat papíron nézegetni. Pedig fontos élvezettől fosztja meg magát: a "nem találom!" és a "megvan!" közötti hányódás szédületétől, a véletlen beleolvasgatások revelációjától, meg attól, hogy észrevegye: mely szócikkek hiányoznak, és melyek feltűnően hosszúak vagy rövidek. Egyébként is: megtalálni soha nem olyan jó, mint keresni.
