Szólásszabadság vagy vallási tolerancia? A Mohamed-karikatúrák okozta zavarban számos megszólaló, politikus és publicista két liberális elv közötti egyensúlyozásban próbál kiutat találni a feszült helyzetből. Az amerikai külügyi szóvivő elfogadhatatlannak nevezte a rajzokat, és azt nyilatkozta, hogy "a sajtószabadságnak együtt kell járnia a sajtó felelősségével". Európai és magyar politikusok is leszögezték, hogy a sajtószabadság gyakorlása nem sértheti mások érzékenységét.
De vajon miért ne sérthetné? Lehetséges-e ilyen határokat szabni, még akkor is, ha nyilván nem adminisztratív korlátokra gondolnak, csak mértéktartó öncenzúrára? A szólásszabadság önmagában jelenti azt, hogy mások érzékeny-sége ellenére is szabad szólni. Legyen érzékeny akár a hatalom, egy közösség vagy egy személy.
A liberális demokráciák legalapvetőbb jogát, a szólásszabadságot a vallási toleranciával szembeállítani teljesen értelmetlen, a liberalizmust ugyanis éppen a vallásháborúk szülték. Amikor a különböző vallási meggyőződések és érzékenységek nevében a 16-17. században a szemben álló felek kiirtották Európa lakosságának jó részét, akkor dolgozták ki a vallási türelem tanait, amelyek a hit kérdéseinek megítélését elvették az államtól és más világi hatalmaktól. Ha viszont a hit vitáiban nem lehet földi döntőbíró, akkor bele kell törődni abba, hogy mindenki olyan vallást gyakorol, amilyet akar. Legfeljebb ha rosszul választott, akkor megnehezíti saját túlvilági beilleszkedését.
A toleranciából viszont nem következik, hogy az érzékenység is megszűnik. A hit dolgában nincs kompromisszum. Ha a Biblia Istenében hiszünk, akkor a pogányok istenei nincsenek, ha Allah az egy igaz isten, akkor Krisztus próféta, de nem Isten fia. Aki a maga hitét hirdeti, kimondatlanul is azt állítja, hogy a másiké hamis. A mai, alapvetően szekularizált Európában nehéz átélni, de a vallási érzékenységet már az is sértheti, hogy mások más világnézetet vallanak. Vallásokon és korokon múlik, hogy ezt az érzékenységet fegyverrel, békés hittérítéssel vagy elzárkózással dolgozzák fel.
A felvilágosodás racionalizmusa még inkább próbára tette az érzékenységet. Ha jogunk van bármilyen vallást választani, jogunk van nem vallásosnak is lenni. Sőt jogunk van nyilvánosan is megkérdőjelezni bármilyen dogmát, bármilyen tanítást. Filozófiai érvekkel, röpiratokkal vagy karikatúrával. Akkor is, ha az sértő. Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata (1789) egymást követő cikkelyekben, az Amerikai alkotmány az első kiegészítésben (1791) egyazon paragrafusban rögzíti a szólás szabadságát és a lelkiismereti szabadságot. A liberális hagyomány nem engedi, hogy a szólást bármilyen érzékenység korlátozza.
Azok, akik ezekben a napokban megpróbálnak középre állni, akár azzal, hogy a sajtó felelősségéről beszélnek, akár csak azzal, hogy gesztust gyakorolva a karikatúrákat tartalmilag bírálják, behódolnak egy olyan nézetnek, amely sem a szólás, sem a vallás szabadságát nem ismeri el. A szólás szabadságát tekintve teljesen mindegy, hogy azok a karikatúrák találóak vagy rosszak. Teljesen mindegy, hogy előítéletesek vagy csak a karikatúrákra jellemzően ("szó szerinti" értelmezéssel nyilván igazságtalanul) felnagyítanak valamilyen jelenséget. A karikatúrák értékelése nem az államra tartozik, a szólásszabadság védelme viszont igen.
A kényszeresen középre állók és az egyáltalán nem középen álló szemforgatók máris hajtogatják: ha az egyiket szabad, a másikat miért nem? Persze a Mohamed-karikatúrák és az iráni elnök holokausztkarikatúra-pályázata között nincs egyenlőség. Ha az "szövetség nagy orrú, szivarozó Istenét dollárhegyeken ülve ábrázolnák, az még érthető lenne - de a holokausztban hol a vallás?! Ettől függetlenül szabad ezt is, bizonyíték rá akad bőven itthon is. Mégsem égnek az érintett arab országok vagy hazai szerkesztőségek épületei. Ennek ellenére a gúnyrajzokat egyébként bátran leközlő Népszabadság publicistája a karikatúrákat "a náci Stürmer zsidógyűlölően uszító rajzaihoz" hasonlítja. Még szerencse, hogy Magyarországon az érzékenység nem gátja a közlésnek, mert akkor nyilván sokan tiltakoznának, amiért egy európai jogállam független lapja által közölt, létében senkit sem fenyegető rajzokat egyáltalán összevet valaki azzal az újsággal, amely mögött ott állt a zsidók fizikai elpusztításának terveit meg is valósító III. Birodalom.
Ennyire azért nem kellene politikailag korrektnek lenni. A kettős mérce elutasításának szándéka végül is így vezet a középen állás látszatával a kettős mérce gyakorlatához. A liberalizmus univerzális eszme. Nem Európára és Észak-Amerikára találták ki, hanem az Emberre. Aki azt állítja, hogy a liberális elveket csak a Nyugaton lehet számon kérni, az különbséget tesz ember és ember között, azaz végső soron rasszista. Ha ugyanis azt gondoljuk, hogy Nietzsche könyveinek elégetését vagy a Brian élete című, finoman szólva is blaszfém Monthy Python-alkotást nincs joga senkinek a kereszténységre hivatkozva betiltani; és ha valaki ezek miatt felgyújtja a bázeli egyetemet vagy a brit nagykövetséget, akkor azt börtönbe kell zárni, nos, ebben az esetben ilyen jellegű joga másnak sincsen. Aki szerint igen, az kettős mércével mér, mert azt mondja, hogy ami az egyik esetben elfogadhatatlan, az a másikban legalábbis érthető.
Azt az ellenvetést, hogy "de ez itt Európa, itt ezért nem lehet ilyesmit csinálni", mint nihilista kultúrrelativizmust nyugodtan elutasíthatjuk. Európa nem volt mindig ilyen, és nem magától lett ilyen. Tanú rá sok százezer mártír, akit máglyára küldtek, a harctéren kaszaboltak le, vagy csak megnyomorítottak nézetei miatt. Európában a liberalizmus győzelme miatt lett szabadság. Sokan haltak meg nem relativisták a maiak relativizmushoz való jogáért.
*
Ráadásul egyre nyilvánvalóbb, hogy itt helyi és nemzetközi hatalmi ambíciókat rejtenek vallási köntösbe. Az egyik felvételen egy iszlám vallási vezető próbálja békére inteni a tömeget, amely félrelöki őt, hogy közelebbről dobálhassa a dán nagykövetséget. Biztosan a kulturális sajátosságok megértésének hiánya, de az is életszerűtlennek tűnik, hogy a tetőtől talpig beburkolt asszonyok spontán tiltakozzanak a női megaláztatások kifigurázásának szándékával készült karikatúra ellen. Nem hasonlít ez arra a jelenetre, amikor a kommunizmus alatt a munkások, természetesen önszántukból, az elnyomó imperialisták ellen tüntetnek? És honnan került elő az a sok elégetésre szánt dán zászló hirtelen? Egy vallási vitában a nemzeti jelképek elégetése kifejezetten inadekvát reakció. Hacsak nem vallási vitáról van szó. Nem lehet, hogy a vallás csak ürügy, és a tiltakozások mozgató-ja sokkal inkább valamiféle felülről hergelt düh a Nyugattal szemben? Olyan jellegű düh, amellyel az általunk is ismert nacionalista demagógok szokták a tömegeket heccelni saját hatalmuk stabilizálására?
Jobban tennék az európai politikusok, értelmiségiek és emberi jogi szervezetek, ha nem a vallási érzékenységre, hanem az egyik arab újság szerkesztőjének a sorsára figyelnének, aki a karikatúrákat leközölte, és arra figyelmeztette a randalírozókat, hogy semmi sem erősíti meg jobban az európaiakat meggyőződésükben, mint az, amit most művelnek. Õ azóta börtönben van.
