Mi, zakariánusok

  • Majsai Tamás
  • 2006. február 16.

Publicisztika

Néhány évvel ezelőtt meghökkentő erővel tört ránk az emberi beszéd megdermedésének félelmes járványa. A politikai Leviatán nyitotta fel torkát, és öntötte ki a szavakra átkot hozó mérgét. Soha nem hitt érzelmek, értékek, gondolatok törtek utat maguknak és háborítottak meg meghitt kapcsolatokat is.

Néhány évvel ezelőtt meghökkentő erővel tört ránk az emberi beszéd megdermedésének félelmes járványa. A politikai Leviatán nyitotta fel torkát, és öntötte ki a szavakra átkot hozó mérgét. Soha nem hitt érzelmek, értékek, gondolatok törtek utat maguknak és háborítottak meg meghitt kapcsolatokat is. A szánkon dadogás lett úrrá, és valósággal megriadtunk egymástól. Némelykor szinte fuldokoltunk, mert emberszomj tört ránk. Sokan hittük akkor azt, hogy ez többet nem ismétlődhet. Most mégis itt állunk a mondatok elakadásának egy újabb drámája előtt. De milyen más összefüggésben! A megoldandó feladat fintort vág a szokványos csoportalgoritmusokra. A zavar és az igék elbizonytalanodása kiismerhetetlen cikcakkokban barázdálja át mindennapjainkat. A spiclitörténet külön terhe, hogy az egyént saját szavaitól is elidegeníti.

A fontos dolgok néha sokáig fortyognak a mélyben, hogy aztán eruptív kiszámíthatatlansággal előtörjenek. A szóban lévő mintegy fél évszázad tudásának borzalmas magmája persze eddig is szivárgott. Úgy gondoltuk azonban, hogy ellehetünk vele, és a baj nem fog kilépni ketrecéből. A fejlemények rendre kezelhetőek is voltak. Segítettek a hagyományos erkölcsi-politikai skatulyák. Volt ugyan egy-két meglepő fordulat. Például Medgyessy Péter, Vikidál Gyula, Bácskai Tamás, Szepesi György vagy éppen néhány egyházi ember. A fátylat szövő magyarázat mégis rendre megadatott. Egy politikus már csak ilyen; egy bohém művész úgyszintén; a rendszeresen külföldre járó sportriporter vajon tehetett volna-e mást, de különben is, lelkesítő hangját nem erkölcsi mutatók gyantázták; az a szerencsétlen, frusztrált egyetemi tanár meg az a néhány szerencsétlen, ronggyá nyomorgatott klerikus pedig, ugyan kérem, lehet rajtuk csodálkozni? Hittük, hogy ez mindvégig így is marad.

*

Most azonban történt valami rendkívüli. Lepattant a bolognai üvegcsepp kohéziós nyúlványa. Szabó István és Paskai László személyében nem egyszerűen csak két megingott fontos emberről van szó, hanem olyan pillérekről, akiknek megállása - éppen speciális összefüggésben jelképpé emelkedett szerepüknél fogva - a rendszert magát kérdőjelezi meg. A történelem ambivalenciáit az abszolút moralitás Parnasszusáról megvilágító Szabó István és a mindennapokban való eligazodás fundamentális tájékozódási pontjainak őrzőjeként hitt főpásztor, a Szent Péter-i trónushoz közvetlen bejárással rendelkező spirituális esett arcra otthonosságunk szentélyében. Paskai esetében mindennél mélyebb a döbbenet. Õ ugyanis egy kollektív értékrend erkölcsi szimbólumaként állt a maga posztján. Nem a maga vagy egyháza érdemei alapján, hanem a mindenkori szakralitásban rejtőző erők generálta tehetetlenségi nyomatéknak köszönhetően. Funkcionálisan. Amíg tehát Szabónál "csak" a bizalom mindenkori igényéből kinövő hitünk szerkezete kérdőjeleződött meg, addig a prímásnál az is, hogy egyáltalán létezhet ilyen szerkezet. Dágon bibliai esete kísért. Az asdódi isten egy nagyobb hatalom ereje előtt (nevezzük ezt most az igazság fórumának) a saját szentélyének küszöbére huppant. "Feje és keze letörve valának", olvassuk a Szentírásban, és "papjai és mindazok, akik a Dágon templomába járnak, nem lépnek az ő küszöbére... mind e mai napig." (1Sámuel 5.)

*

Milyen egyszerű is lenne, merengünk el bizakodóan. Az általános megrendülést, a nagy magunkba zakkanást követi majd a csendes és méltóságteljes meditálás arról, hogy mármost "mit is cselekedjünk, atyámfiai?" Az eschaton azonban ma éppúgy várat magára, mint a biblikus időkben. Friss felmérés szerint a társadalom jó kétharmadát egyáltalán nem, vagy csak alig érdekli, hogy mi történt és mi történik velünk. Bármennyire frivol is, innen szemlélve lehet bizonyos igazságot látni abban a gondolatban, hogy azok, akik megúszták, de talán azok is, akik kárvallottjaivá lettek e rémálomszerű történetnek, csak azért válhattak erkölcsi kivételezettekké, mert rájuk nem volt ideje, energiája s még inkább talán szüksége sem a rendszernek. A legszörnyűbb mégis az, hogy sokan nem is gondolják magukról, hogy alapvetően mások lettek volna, mint az elbukottak. Valahol ezt állítja magáról az említett kétharmad, és ezt állítja magáról explicit módon több száz honfitársunk is, aki Szabó István mellett demonstrál. Nem, nem a magukról gondolt véleményük kimondása a botrány, hanem a helyzet maga. A dráma az, hogy a napi közvélemény-formálás jeleseinek nagy csoportja, élükön a volt köztársasági elnökkel, egy miniszterelnökkel és két pártelnökkel nem tud iránytűre lelni e megzavarodott helyzetben. Ám ne legyünk magabiztosak, hiszen, amint az apostol is figyelmeztet, "aki tehát azt gondolja, hogy áll, az vigyázzon, hogy el ne essék"! (1Korinthus 10,12.)

Az elmúlt napok nagy nyelvzavarának egyik sajátos fejezetét jelentette, hogy azok közül, akik egy nyílt levél formájában szeretetük és tiszteletük kifejezésre juttatásával álltak oda Szabó István mellé, egyeseknek utólag lelkiismereti aggályai támadtak. Döbbenten merengek. Nincs jogom kételkedni: az aláírók tudatában voltak annak, hogy milyen súlyos ügyben nyilvánítanak véleményt. Van viszont okom (sőt szeretném) azt hinni, hogy szívük szerint közülük sokan valami egészen mást kívántak támogatni, mint amit e rosszul sikerült szöveg végül is implikál. (Az ellenkező eset igen szomorú állapotok tükrét jelentené.) Így együtt meditálva némelyikükkel idéződött fel bennem Zakariás pap esete, akitől a Seregek Ura elvette a beszéd ajándékát, mert egészen halványan hangot mert adni az angyali szó iránti kételyének (ti. János fia, a Keresztelő minden valószínűség ellenében való megszületését illetően), és így inkongruenciába került azzal, akit szolgált, a szavak Hitelesítőjével. Az antik tragédiák kontúrjai villannak ugyan fel, a helyzet mégis inkább bibliai, és nem mondjuk coriolánusi (a nemes római patríciust anyja Róma megkímélésére kérte, aminek ára végül is az lett, hogy fiát viszont megölték). Szabó István több tekintetben ambivalens története is drámai, de "csak" a szavak elvesztésének tétjét hordozza magában.

A szavakét, amelyek ráadásul igen rafináltak is. Olykor éppen a beszéd által hagynak el minket, a beszéd révén lesznek hűtlenek hozzánk. Szabó Istvánt egészen biztosan akkor hagyták faképnél, amikor ama bizonyos első hazug mondatát kimondta, és érzékelhető szégyenérzet nélkül vásári csőcselékké degradálta mindazokat, akik mint erkölcsi orákulumtól vették tőle korábbi igéit: "a társadalom legnagyobb bűne, ha letagadja, meghazudtolja a múltját". És hasonló a helyzet a püspök úrral attól az első pillanattól kezdve, amikor azzal a potenciális lehetőséggel ült be a gyóntatószékbe vagy állt szóba bármelyik hívvel is, hogy az, amiről tőlük hall, a Mindenhatón és rajta kívül még egy harmadiknak is titkává válhat. (Paskai László becsületes prostituálódásáról szóló legenda a történész szájából is furcsán hangzik, Veres András püspökkari titkártól azonban egyenesen szánalmas.) Az adott pillanatban mindketten és minden beszéddel együtt is a némaság élő szobraivá merevedtek, és egyszerűen megszűntek létezni hitbeli és morális kijelentések megtételére feljogosított médiumként. Paskai László súlyosabb esetét jelzi, hogy akarva-akaratlanul részesedni kénytelen e büntetésben és erkölcsi gyalázatban neki falazó egyházának egésze, és a hozzá és hozzájuk hasonlóan viselkedő összes további, igencsak jelentős számú egyházi alakulat is. A szavak eltávozásának szörnyűbb tényét elképzelni sem tudom annál, ahogy olyan "igazodási pontok", akik egész életüket a lélek rejtelmeire és/vagy a dramaturgia szempontjaira koncentráló szolgálatban töltötték el, avagy ennek révén igényeltek és igényelnek ma is közfigyelmet és közmegbecsülést, még csak jelét sem adják a szavak misztériumáról való tudásnak, az erkölcsi exilium ismeretének, vagy mint Szabó esetében, a megrendülés ama minimumának, hogy legalább ő maradjon távol filmje bemutatásától.

És legyünk következetesek! A némaság spirituális állapotának manifesztációja minden olyan beszéd is, amely - jelentkezzék bár szeretet- és tiszteletnyilvánításként vagy bármiként - őket ebbéli állapotukban fényezgetni próbálja, vagy csak fényezgeti, minden szubjektív szándék nélkül.

*

Mégis, soha, egyetlen pillanatra sem gondolnám, hogy ne szeressük Szabó Istvánt vagy Paskai Lászlót. És persze nem csak őt. Mást is, a többi megtévedtet is. Soha, egyetlen pillanatra sem gondolnám azt, hogy azok, akiket az Örökkévaló végül is eléggé rapszodikus és igazságtalan kegyelme megkímélt az eleséstől, ne lehetnének reggeltől estig hálásak, és szabadságukat ne kellene a megtévedtek pártfogolására fordítaniuk. Éspedig kérkedés nélkül. Mert a szeretet nem olyan.

A szeretetnek azonban van integritása, és van méltósága is. Nem utilitarista ugyan, de nem cselekszik önmaga ellenében sem. A szeretet éppen ezért nem támogathatja azt, amit a szimpátianyilvánítás szövege és egyéb formák közepette szót kérő gesztusai üzennek (el egészen az adatvédelmi biztos képtelen fellépéséig), és amit e megnyilatkozások most Szabó István és végsőképpen Paskai László meg az egyházi közösségek számára jelentenek. Nem támogathatja az emlékezet és a felelősség szelektív működésmódját, és nem támogathatja a hazudozásban való megmaradást vagy a bűnökkel való kettős lelkű együttélést. A szeretet arra vár és azért szeret, hogy Szabó István, Paskai László és mások kegyelmezzenek meg környezetüknek és önmaguknak, és feltámadjon bennük a vágy a megtisztulásra. A szeretet persze tévedhet is. Hangsúlyzavarba is eshet. Különösen olyan pillanatban, amikor a tolvaj váratlanságával tör ránk egy terhes örökséggel való szembenézés feladata.

A szeretet ugyanakkor azt is tudja, hogy e történet kontextusában valahol mindannyian zakariánusok vagyunk. Ha másért nem, hát azért, mert akik most talán a könnyebb oldalon állnak, maguk vagy elődeik is részesei voltak - kevesebb, több vagy még annyival is jelentősebb mértékben - e bukottak nemzésére szakosodott rendszernek. A szeretet azonban attól szeretet, hogy a rá jellemző gyümölcsöket produkálja. Nem elfed, nem cselekszik éktelenül és részrehajlóan. A szeretet az itt és most, az ügynöktörténet lápos zavarában éppen ezért szilárd reménységgel azt várja és azt óhajtja, és annak is ad hangot, hogy Zakariás késői utódaihoz, bármely tőről fakadjon is e szerencsétlen lelki szövetség, és személyválogatás nélkül mindannyiónkra érvényesen, visszatérjenek a szavak. A hogyanról azonban még elképzelése sincs. De talán ebben van az ereje. A bibliai Zakariásról is csak ennyit olvasunk, hogy amikor a gyermek megszületett, és vita támadt a neve körül, akkor táblát kért, és szilárd egyértelműséggel felírta rá a családban nem szokásos nevet: János. (A név egyébként azt jelenti, hogy az Úr kegyelmes.) Azért, mert így hangzott a mennyei parancs. Majd pedig, olvassuk tovább: "És elcsodálkozának mindnyájan. És feloldódék az ő szája és nyelve azonnal, és szóla."

Neked ajánljuk