Itt van mindjárt maga az állat-orvosi ló (persze nem is annyira szegről-végről, ez is pályaudvari eset): Alfred Hitchcock 1951-es filmje, az Idegenek a vonaton. Patricia Highsmith regényét (Két idegen a vonaton) maga Raymond Chandler adaptálta. Khm. Nem, azt semmiképpen sem mondhatjuk, hogy egeret szültek a hegyek, az Idegenek a vonaton kifejezetten jó film. Csakhogy mitől? Hitchcock harminc éve a pályán, túl olyan dobásokon, mint a 39 lépcsőfok, a Mentőcsónak, A kötél..., de messze-messze a legendává válás, az igazi nagy művek előtt még. Nos, talán pont attól, hogy itt jelennek meg először kellő hangsúlyokkal a későbbi legendát megalapozó fogásai (itt fogant nyilván maga a zuhanyzó is: apja a csalfa körhinta, anyja az elhagyott zsebóra vagy Debóra, öngyújtó). Persze, ha pont a másik oldalról nézem, akkor Highsmith nagyszerű "cseréljünk gyilkosságot"-sztorijától olyan jó. Ám abban csakugyan megegyezhetünk, hogy semmiképpen sem Chandler forgatókönyv-írói zsenijétől (már ha volt ilyen neki, mondom én, a halk rajongó; nem volt, amúgy).
Persze számos elvárás leszögezhető, kivált alapfokon. Hozzon létre valami új értéket, ne sértse túlságosan, vagy csak akkor, ha pont ettől születik valami, meg hogy nehéz helyzetben van, mert a fantáziával kell versenyre kelnie, hiszen én már olvastam a Winnetout és piszkosul nem a Dinári-hegységbe képzeltem azokat a sziklákat, amelyek tetején Old Shatterhand puszta kézzel kivégezte az ogallala főnököket. Ezek számbavételének mellőzését nézzék el, a legtetejét ígértem, mely felől azonban nagyon is hozzávetőleges támpontjaink vannak, kvázi önnön jóindulatunkra bízva. De mondjuk a
Brüsszeli 12
elfogadható mégis valamiféle közmegegyezésnek (az 1958-ban ott illetékes világkiállításra a filmművészet addigi 60 esztendejének [1895-1955] legjavát kerestették komoly nemzetközi erőkkel - 27 ország díszpintyeivel, bocs', híres filmtörténészeivel). És ez lett belőle: Patyomkin páncélos; Aranyláz; Biciklitolvajok; Jeanne d'Arc szenvedései; A nagy ábránd; Gyilkos arany; Türelmetlenség; Anya; Az aranypolgár; A föld; Az utolsó ember; Dr. Caligari. Nos, nem is olyan rossz arány: négyes találat (Biciklitolvajok - Luigi Bartolini; Jeanne d'Arc szenvedései - Joseph Delteil; Gyilkos arany - Frank Norris; Anya - Makszim Gorkij). A világ filmtermése legjavának harmada irodalmi adaptáció! Ugyanakkor pimaszul kézenfekvő a visszafordítós kérdés, miszerint az említett irodalmi művek is vajh' annyira szakáguk csúcsteljesítményei-e, mint a belőlük készült filmek. Áh, dehogy is! Máris levonhatnánk a következtetést, ne a csúcsok körül keresgéljél adaptálnivalót, mert azt alighanem nehéz lesz felülmúlni... Nincs is jobb alapanyag a lektűrnél; ki vitatná a Keresztapa nagyszerűségét a moziban (azt nem kérdezzük)?
Ki vagyok én, hogy hozzászóljak, de a biztos mérés alapja mégiscsak az ellenpróba. Vegyünk öt irodalmi művet a polc tetejéről: a Gulliver; a Tom Jones; a Don Quijote; az Anna Karenina meg mondjuk a..., ne is mondjunk ötödiket (egyfelől a négy könnyebben aránylik a tizenkettőhöz, másfelől hagyjunk egyet példára az innen ilyen, onnan olyan műveknek, pl. a Halál Velencében, Thomas Mann írása, Visconti filmje, mégis főhet tőle a fejünk, van egy csomó). A felsoroltak nem keresett, mondandómat direkt alátámasztó címek, inkább a vesszőparipáim - épp ebben a szív szerinti sorrendben. Az arány kicsit roszszabb (vagy ahogy számoljuk...), de semmiképpen sem reménytelen. Háromból tudományosan magas számú, ám a filmművészet pályáján öltést sem gravírozó feldolgozás született, a Tom Jonesból pedig egy remekmű. Tony Richardson 1963-as, mindössze kétórás kosztümös vígjátéka a pont nem az ilyesmiről híres free cinema egyik kiragyogó gyöngyszeme (kapcsolódjunk bár közéjük csupán a rendező vagy a zseniális címszereplő, Albert Finney személyén keresztül). És akkor most már tényleg ott masírozunk, ahol az ég zeng. Mert ha nem erről, akkor miről is volt olyan fene híres
a free cinema?
És, ki követte el Henry Fielding regényének vászonra komponálását? Válaszoljunk fordított sorrendben: 2. John Osborne! 1. Persze nagyfokú szociális érzékenységén túl az angol filmes újhullám éppen az íróival, azokkal a dühöngő fiatalokkal (John Osborne, Allan Silli-toe, Shelagh Delaney, Keith Waterhouse és a többiek) ápolt szoros és különösen gyümölcsöző viszonyról híres - merné-e valaki eldönteni, hogy A hosszútávfutó magányossága mint elbeszélés jobb-e, vagy mint film; a világ lett olyan a hatvanas évektől pont, hogy ma már inkább filmként tartja számon (de csak mert úgy könnyebb!).
S az a büdös hatvanas évek már csak ilyen volt: notórius! Hiszen tudunk akkorról egy még ennél is valamivel elvetemültebb példát arra, hogy egy nemzeti film életében mekkora a szerepe a jellemzően kortárs nemzeti irodalomnak. Naná, a cseh újhulllám, a nová vlna! Soroljam? Hrabal, Skvorecky, Kundera... - mint fenn. Ettől még az angol és a cseh: két extrém eset.
Csakhogy a brüsszeli tizenkettő arra is jó, hogy valódi extremitásokkal zárhassuk le külszíni fejtésünket. Ott van a nagy becsben tartott Erich von Stroheim 1923-as bömbent nekiveselkedése, a Greed, Frank Norris Mac Teague című regényéből. Nos, a maestro pontosan tízórás filmet forgatott belőle. Közeli jóakarói húzták meg négyórásnak, a gyártó stúdióban viszont feltételezhetően nem a jóakarói ültek, így lett belőle két óra, azt választották a 12-be. Én nem vagyok meggyőződve... De arról sem, hogy a Berlin, Alexanderplatznak (Fassbinder úgy 12 órás adaptációja Alfred Döblin művéből) jót tenne efféle húzás (számára a tévésorozat formát dobták mentőövnek). És nagyon nehezen tudom elképzelni Tarr Béla Krasznahorkai László regényéből készített hétórás Sátántangóját mint tévészériát - ugyan kérem! Krasznahorkaié egy vékony könyv, annyira megfog, hogy ültödben végzel vele egy óra alatt. Akkor mit akar a Tarr hét óráig? (Kábé a legjobb filmje, kábé az egyik legjobb magyar film, világszinten is ott van a spiccen.) De ez is csak egy extrém figura és egy extrém eset. Amerre nézek, csupa extrém eset (meg pályaudvar).
Filmes adaptációt készíteni egy extrém sport! Vagy pályaudvar.
