Németország teljesen tüchtig ország, és eléggé gemütlich is, bámulatosan funkcionál ott minden, másodpercre pontosan érkezik az U-Bahn, az S-Bahn, az Auto-Bahn, és egy csomó olyan Bahn, amire talán betű sincs az ábécében, illetve a pontosan érkező Bahnok számát azért kellett korlátozni, mert már nem maradt elég betű az ábécében (felkészül: Petur-Bahn).
Németországot folyamatosan lelkifurdalás kínozza, és ez így helyes, mi például ezért szeretjük őt, bárcsak a briteket és a franciákat is kínozná (jobban) a lelkifurdalás. A németek megjavultak, és most joggal büszkék a hazájukra: átláthatóság, jogállam, a közügyek kulturált, normális beszédhangon történő megvitatása és lerendezése, ésatöbbi, pontos vonatok. Nem állítjuk, hogy a német gazdaság vagy politika a világháború óta soha nem látott romlást, korrupciót, politikai és gazdasági szívességkereskedelmet, elég Kohl kancellár és környezetének sötét ügyeire gondolnunk, de azt jól érezzük, hogy a határokon belül, az Odera jó oldalán, maguk között az ilyesmi nem divat, vagy legalábbis nem járványszerű, művelőit, ha lebuknak, kinézik a jobb társaságokból. Németország államformája nem a korrupció, hanem szövetségi köztársaság, ezt diktálja az illem és a másik ember tisztelete.
Másképp kezd festeni viszont a kép, ha német üzletemberek keleti irányban lépik át a mondott határfolyót. Friss ügyünkről, a tonnaszám Bács-Kiskunba exportált szemétről meg sem emlékeznénk, a megbüdösödött, újracsomagolt, kutyatápból erjesztett élelmiszerekről sem, látatlanban elfogadjuk, hogy ezek a német üzletemberek nem is üzletemberek, hanem szimpla bűnözők, sose volt rájuk büszke az apjuk, vagy ha igen, már az se volt rendes ember, öltönyt csak álcából húznak, és a bűnözésen kívül nem reprezentálnak semmit, főként nem a német big business szokásait, erkölcseit, gondolkodását.
Bajban lennénk viszont akkor, ha ugyanezt a Siemens AktionGesellschaft felügyelőbizottságának elnökéről és volt ügyvezető igazgatójáról - Angela Merkel gazdasági főtanácsadójáról -, a mondott rt. korrupcióellenes ügyosztályának pár alkalmazottjáról, egyik üzletágvezetőjéről, és még vagy egy tucat felső középvezetőjéről kellene kijelentenünk. Akik most mind gyanúba vannak keveredve.
A summa, amit az egyik legnagyobb német vállalat az elmúlt években külföldi állami tisztviselők, kormányok, önkormányzatok megkenésére fordított, a gyanú szerint az 500 millió euró (úgy 130 milliárd forint) felé tendál, Lehet, a müncheni székházból nézve ez nem nagy összeg. Arra viszont bizonyosan elég lehet - ha ügyesen terítik -, hogy kisebb országok akár komplett államigazgatását, politikai berendezkedését tönkrevágja, különösen, ha ezek amolyan félig kész, félig meg már oda is kozmált demokráciák. Akár mert a kenőpénzeket ezen kis, hülye országocskák hivatalnokai saját, amúgy érdemtelen újraválasztásukba ölik, akár azért, mert ezen hivatalnokok elsöprésével együtt a nép ítélete magukat a hivatalokat - az elvben demokratikus játékszabályokat is - ad acta helyezheti. A Siemens-ügy nem a német Enron-botrány, ahol néhány nagystílű, merész gazfickó elkockázta a befektetők pénzét. A Siemens vezetői bizonyos értelemben lojálisak voltak a vállalatukhoz és a részvényeseikhez. Indonéziától Nigérián át Görögországon keresztül Magyaro Mingóliáig bezárólag elpasszoltak mindent, jót, rosszat, lejárt szavatosságú, kifutó technológiát, nem záródó villamosajtót, eresztő vízierőművet, biztos zárlatos hajszárítóból is akad egy rakomány valamely távoli afrikai országban. Sőt. Hogy a Siemensnek jól menjen, az bizonyára német nemzeti érdek is. Ezért ez az ügy inkább - és nehéz elkerülni a demagógiát - a gyarmatosítás korában bevett gondolkodást idézi. Csináljunk olyat a bennszülöttekkel, amit otthon, saját magunk közt sose mernénk, és jól fogunk keresni. Különösen, hogy ezt az olyat - a külföldi megrendelésekért fizetett kenőpénzalapokat, sőt, a költségként való elszámolásukat - a német törvények egészen 1999-ig, az uniós szabályozás érvénybe lépéséig meg is engedték.
Mindezzel nem azt állítjuk, hogy a korrumpáló lenne a főcsibész, a szegény korrumpált pedig, hát istenem, kevés volt a fizetése, egy nyomorult hatos Audira nem futotta. Várjuk az ügyészség feltáró jellegű felszólalását arról, hogy a két budapesti hajléktalan kezén megfordult másfél milliárd forint merre mindenfele vándorolt. A Siemens Magyarországon egyes kimutatások szerint hét év alatt százmilliárdos nagyságrendben jutott állami, önkormányzati megrendelésekhez; ha - merőben hipotetikusan - az "alkotmányos költségek" szokásos tarifáját kiszámoljuk, borzongató summa jön ki. És nekünk, magyar választóknak persze nem a német üzleti etika vakfoltjai fájnak, hanem a magyar zakózsebek tulajdonosai.
De undorodni azért ne csak tőlük legyen szabad.
