Valamikor 2004 őszén, nem sokkal az újonnan megválasztott Európai Parlament (EP) beiktatása után összehajolt két fontos férfiú. A találkozóra Brüsszelben, a parlament Leopold-park melletti üvegépületében, annak is egy eldugott tárgyalóhelyiségében kerítettek sort. Az egyik Hans-Gert Pöttering volt, a Ház legnagyobb, de önálló többséggel nem rendelkező frakciójának, a jobboldali Európai Néppártnak a vezetője. A másik a szintén német Martin Schulz, a szocialista frakció új vezetője.
Pöttering nem túl izgalmas figura. Halk szavú, megfontolt, a német konzervativizmus mérsékelt, konszenzusos oldalát képviseli. Ideális brüsszelita, aki szereti a dolgokat csöndesen elintézni, a felfordulást rosszul tűri. Nem mintha nem bírna nagy ambíciókkal, ám ezek - a személyeseken túl - igen hasonlatosak a legtöbb parlamenti képviselő intézményes ambícióihoz. Pöttering több, sokkal több hatalmat akar annak a parlamentnek, amelynek ő is tagja. Schulz másfajta karakter. A konszenzus az ő számára is fontos, de csak azért, mert a 25 nemzetre és hét pártfrakcióra osztott parlamentben nem lehet máshogy dolgozni. De Schulz újfajta, az eddiginél sokkal hangosabb és agresszívabb politizálást akar meghonosítani a Házban. Olyat, amelyben a konfrontáció a figyelemfelkeltés egyik legfontosabb eszköze; a figyelemfelkeltés pedig a hatalomszerzés szolgálatában áll. Schulz - az unió irányát hagyományosan meghatározó tagállamok vezetői helyett - az EP-t akarja az európai politizálás középpontjában látni. Arra is készen áll, hogy novemberben megakadályozza az új, José Manuel Barroso vezette Európai Bizottság, az "európai kormány" hivatalba lépését, mert úgy érzi, a tagállamok vezetői meg akarják kerülni a parlamentet. E célért még arra is hajlandó, hogy a másik oldalon keressen magának szövetségeseket.
Pöttering és Schulz ezen a találkozón alkut köt. A következő években minden fontos törvényjavaslatot, amellyel az Európai Bizottság (EB) előáll, megpróbálják először egymás közt megbeszélni, és csak utána szavaztatják meg az egész parlamenttel. Az EP ugyanis csak akkor tudja rákényszeríteni az akaratát a 25 tagállam kormányainak képviselőire - az EU Tanácsára -, ha az összes parlamenti képviselő abszolút többségét sorompóba tudja állítani. A Házban egyetlen pártnak sincs többsége - nem könynyű feladat ennyi embert összeszedni. Ehhez a pártoknak meg kell egyezniük, aminek viszont az az előfeltétele, hogy mindkét fél adja fel ideológiai elkötelezettségeit, és mondjon le arról, hogy a végeredmény pont olyan lesz, amilyennek ő akarja.
De Pötteringet és Schulzot ez nem zavarja. A cél közös: a Parlamentet tenni a meghatározóvá abban a szervezetben, amelyet hagyományosan tagállamainak vezetői uraltak és irányítottak. Ezek a vezetők - belefeledkezve otthoni problémáikba - már régóta nem úgy látják el a feladatukat, ahogyan kéne. Nem úgy - Schulz és Pöttering szerint legalábbis -, ahogyan ők, vagyis az EP tudná. Mint egy igazi parlamentáris demokráciában, egy igazi köztársaságban. Pöttering és Schulz szerint ugyanis az EU-nak ilyennek kell lennie.
*
Két évvel később, a 2006 december közepén tartott brüsszeli tanácsülésen végre átcsúszott az elmúlt évek talán legfontosabb uniós szabályozása, a tagállamok közti maradék kereskedelmi akadályokat eltörlő szolgáltatási irányelv. (Az irányelvről lásd: Határ a csillagos lobogó, Magyar Narancs, 2006. február 16.) Az irányelv - több más, az elmúlt két évben született jogszabállyal együtt - Pöttering és Schulz megállapodásának köszönhetően főleg az EP keze nyomát viseli magán, nem pedig a túl nagyra nőtt és akadozó Tanácsét, ahol a 25 kormány képviselői ülnek. Az elfogadott szabály sajnos nem túl jó, sok jogász szerint akár meg is bukhat az első bírósági teszten - egyes helyeken ugyanis annyira fellazította az EP, hogy megsértheti az alapszerződéseket (azaz gyakorlatilag alkotmányellenes). A 25 minisztert, akik december 11-én szó nélkül ráütötték a pecsétet, ez már nem érdekelte. Örültek, hogy túl vannak rajta. "Halleluja" - mondta Charlie McCreevy, az egységes piacért felelős uniós biztos az ülés után.
Szó se róla, nehezen ment. De újabban valahogy minden olyan nehezen megy. Az EU pár éve akadozik - bár, hogy komoly a gond, a legtöbbeknek csak akkor tűnt fel, amikor 2005-ben megbukott az alkotmány Franciaországban és Hollandiában. A döntések egyre nehezebben születnek meg, a problémákat rutinszerűen úgy oldják meg, hogy igazából nem oldják meg őket, ami pedig kicsit is ambiciózusnak tűnik, abba bele sem vágnak. Az utolsó nagy húzás a bővítés volt. "Semmi" - hallom vállukat vonogató diplomatáktól, amikor azt firtatom, lesz-e valami a következő hónapban. A 2007-2013-as költségvetési vita a 25 kormány legrosszabb oldalát mutatta meg, bár tény: ha pénzről van szó, az emberek hajlamosak kicsinyessé válni. De ami a legaggasztóbb: mintha nem volna igazi egyetértés arról, hogy pontosan mire is való ma, 2006-ban az eredeti feladatait már teljesített EU. Vagy hogy egyáltalán olyan fontos-e. "Válság van" - summázott nemrég a brüsszeli német nagykövet, pedig nagykövetek nem szoktak így beszélni.
Az unió persze nem fog szétesni. Inkább egy sodródó gályára emlékeztet, aminek nincsen kapitánya. Bár nagyjából sejtik az utasok, hogy merre kellene menni, nincs, aki rá tudná bírná az evezősöket, hogy húzzanak bele, mert nőnek a hullámok a taton túl.
*
A tagállamok, különösen a nagy tagállamok vezetői nélkül az unió hajlamos leülni. Oyan időkben, amikor Franciaországot, Németországot, Olaszországot gazdasági és politikai stagnálás, sőt válság jellemzi, Nagy-Britannia euroszkeptikusabb, mint valaha, miniszterelnöke pedig béna kacsa, nehéz bármit tenni. Az EU nem fulladt le teljesen - döcög. Nem az baj, hogy a vezetői ne tudnák, mi a feladat. Mindenki egyetért, hogy a következő évtized legfontosabb kihívásai az energiaellátás, a klímaváltozás, a terrorizmus, az európai társadalom elöregedése, valamint a gazdaság versenyképesebbé tétele. De képtelenek ezekért a teendőkért vállalni a felelősséget és - rövid távon - a fájdalmat. Az EU összes mai részpolitikája, amelyet e kérdésekre válaszul találtak ki, jó és ambiciózus tervből visszamaradt félmegoldás. Mert nincs, aki lenyomja a tagállamok torkán a tutit. A vezetőknek nem fűlik hozzá a foguk. Amit mégis lenyomnak, azt a végrehajtásban bénázzák el. Ez lett a sorsa a szolgáltatások liberalizációjának, az európai szén-dioxid-kibocsátás kereskedelmi rendszerének, az új energiapolitikának, a lisszaboni stratégiának, a költségvetésnek, a munkaidő-szabályozásnak, a vegyipari szabályozásnak. Majd' az összes aktuális ügynek. A stagnáló, Indiát, Kínát, pláne Amerikát hátulról távcsővel néző Európának ennél radikálisabb vezetésre van szüksége.
*
Az Európai Unió vezetői az elmúlt években mind átlagosak voltak. Sag schon - az EU jövőre lesz ötvenéves, kibírt már sok közepes politikust. Amíg az unió kormányzásáért felelős intézmények szilárdak, nem lehet nagyobb baj. Csakhogy az elmúlt években a két legfontosabb intézményre, a stratégiai irányt megszabó, a tagállamok vezetőit összehozó Tanácsra és a megszabott keretek kitöltését elvégző Bizottságra is nehéz idők járnak. A Tanács nem tud felülemelkedni egyes tagjainak hazai politikai problémáin, ráadásul a bővítések miatt túl nagyra nőtt. A nagy és a kis államok közti egyensúly felborult. Az ET évtizedeken át formálta az európai integrációt - ma már alig több, mint válságkezelő fórum, az uniós nagykövetek által előre megírt kommünikék pecsétnyomója. Az üléseken évek óta nem folyik igazi vita, a legfontosabb döntéseket gyakran a nagy államok direktóriumai hozzák. Ráadásul a legitimációja kétes: a Tanácsot alkotó tagállami miniszterelnököket, minisztereket persze a tagállamok népe választja, de az intézmény egésze nem felelős az európai népnek. A végső döntéseket hozó ET nem váltható le, nem lehet kirúgni négyévente. Az elmúlt öt év három negatív népszavazása, amibe belebukott az alkotmány és kis híján a "Nizzai szerződés" is, nem a véletlen vagy az általános butaság és gonoszság műve. A vonaton utazók sehogyan sem tudják befolyásolni, merre menjen a szerelvény. A mozdonyvezető nem hall, és le sem cserélhető. Az egyetlen módszer, ha nem tetszik valami, a vészfék meghúzása. Nem valami finom eszköze a kormányzásnak.
*
Az ötödik bővítés után, a 21. század elejére az EU megközelítette, talán el is érte önnön határait. Az integráció olyan fokra lépett, a szervezet befolyása Európára és lakóira akkora, hogy hagyományos vezetői struktúrái már nem működnek megfelelően. A hasznos és ügyes szerszámosládából leviatán lett. Hatalma óriási - ám elszámoltathatatlan, és megfelelő demokratikus felhatalmazás nélkül a léptei bizonytalanok.
Az európai alkotmány két megoldást kínált. Lehetővé tette volna, hogy az Európai Parlament válassza az Európai Bizottság elnökét. Ez valódi demokratikus mandátumot adott volna annak a személynek, aki leginkább felelős az EU politikájának formálásáért és megjelenítéséért. Az ily módon - áttételesen - több százmillió európai választó felhatalmazásával bíró EB lenne a leginkább alkalmas intézmény arra, hogy felismerje és kifejezze az európai érdekeket - és hatékonyan fellépjen a tagállamok vezetőivel szemben, akik ilyen-olyan belpolitikai megfontolásokból gáncsot vetnének valamely teendőnek.
Az alkotmány megerősítette volna az EP legitimitását is. Az EP-t ugyan most is demokratikusan választjuk, ám ezek a választások mindenhol elsősorban nemzeti politikai kérdések függvényében dőlnek el. Ha viszont a választásoktól függne az "európai kormány" sorsa, vagyis a szavazásnak valódi, szemmel látható összeurópai tétje volna, úgy valódi összeurópai dimenziót nyerhetne a voks. A valódi európai választások a parlamentbe és az EB élére valódi európai politikai teret és közösséget teremthettek volna. Márpedig ezek nélkül nincsen demokratikus unió. A tagállamok vezetőit összefogó Tanács persze ettől még megmaradna a hatalom és a felelősség központjának, hiszen európai nemzet híján igazi európai parlamentáris demokrácia és kormány sem lehet; és ezek nélkül a tagállamok vezetői megkerülhetetlenek. De az alkotmány megerősítette volna az ET-t, az unió kollektív vezetői intézményét is.
E pillanatban nem tudjuk, mi lesz az alkotmány sorsa. Ha sosem lép életbe, nélküle kell ezeket a reformokat megvalósítani. Amit bizonyosan nem segít, hogy még az alapvető kérdésre sem tudjuk pontosan a választ. Arra tudniillik, hogy mi is ma az Európai Unió: államszövetség vagy szövetségi állam. Hogy pontosan hol tart és merre mozog a kettő közötti úton. Az biztos, hogy ambíciói túlvitték azon a ponton, ahol az eddig megszokottak szerint lehetett kormányozni. De még nem jutott el oda, hogy valódi európai köztársaság legyen.
