Honnan ered?
Egyrészt a párbeszédes formából. Ilyen a templomi litánia: előimádkozó az egyik, a hívek kórusa a másik oldalon. ("Uram, irgalmazz nekünk! Krisztus, kegyelmezz nekünk!") Dramatikus felépítésű versek, például a népballada, szintén előszeretettel élnek vele ("Bizony csak meghalok / anyám, édesanyám / Görög IlonáértÉ / Ne halj, fiam, ne halj / Zetelaki László"). Másrészt a sulykolás vágyából. Drámai helyzetekben ösztökének használják a refrént az indulók (Marseillaise) és a harcias tömegdalok (Nemzeti dal), illetőleg a tízparancsolattal bajosan összeegyeztethető cselekményre igyekszenek felbujtani ("Akasszátok fel a királyokat!"). Van úgy, hogy a meggyőzés ártalmatlan formáját műveli a költő, például magát bűvöli vissza a gyermekkorba: "Cserebogár, sárga cserebogár", vagy gyermeket próbál álomba szenderíteni: "Aludj el szépen, kis Balázs!" Általánosabban véve a refrén a tanulási alaphelyzetből is eredhet, még ha önmegismerésről van is szó. A lecke végén ott a kövérrel szedett tanulság, például ez: "A hetedik te magad légy!" - ha ezt megjegyzed, könnyebben fel tudod idézni a többi ötször hatot, aki mind csak éned szerepváltozata. Még általánosabban a refrén a zenéből ered. Énekelték a dalt, a balladát, az indulót: a refrén mintegy ellenpontozta a témát. Hol gátak közé szorította az érzelmek áradását, hol éppen meglódította őket.
Hol áll a refrén? Strófa elején többnyire megszólításként áll. Egy igali ól előtt című versében Szabó Lőrinc a sertés teológiájával küszködve - "Disznó, te disznó", "Disznó, te dagadt", "Disznó, te, rengő / förtelem" - próbál fokonként magasabb régiókba emelkedni, ám a megszólított vaskos naturalizmusa ("Disznó, hiába / intelek?") végül kifog rajta. De exponálhatja a konkrét vershelyzetet is strófakezdő sorként a refrén ("A tölgyek alatt"), hogy aztán szakaszról szakaszra haladva megint csak világnyivá táguljon a kép, mint a szesztinánál. Amikor strófa elején és végén ugyanaz áll, ráadásul költői kérdés formájában egy szerelmes versben - "Minek nevezzelek?" -, akkor a refrén olyan, mint a papírmappa kemény alja és fedele: közbül a nagy kijelentések dagadnak, ezeket kell összefogni, nehogy szétfolyjon az érzés (szendvics-versszak). Van úgy, hogy a hatsoros strófa második és utolsó sora a refrén, mint Yeats Három kívánságában, ahol egy női tetem három dolgot, a szoptatás, az ölelés és a megismerkedés örömét perli vissza a haláltól: "Zengett a csont a parton // Fehérre szikkadt, száraz csont a szélben" (ford. Végh Gy.) - ez a kettős refrén attól, hogy rímtelen, és attól, hogy a második sora hátravetett jelzőként ismétli az elsőt, még kiáltóbbá teszi az ellentétet életvágy és holtlét között. Mindközönségesen azonban a strófa (olykor módosítva) visszatérő záró sorát vagy sorait, vagy az ismétlődő mellékstrófákat szoktuk refrénnek nevezni.
Mi lehet refrén? Lehet értelmes szó, pl. a szűzhártya istene Szapphó lakodalmi dalában: "Föl, jól föl a tetővel! / Hümenaiosz! / Magasabbra, magasra, ti ácsok! / Hümenaiosz!" Lehet értelmetlenné romlott szöveg, mint a nyulacskás gyermekdalban: "ingyom-bingyom táliber, tutáliber máliber" vagy zenepótló dudorászás, mint Weöres Rákosira írt gúnyversében: "Fut-robog a kicsi kocsi, rajta ül a Hara-gosi / din-don diridongó". Lehet egyetlen rövidke indulatszó, mint a XIII. századi trubadúr (Huon de Saint-Quentin) pásztordalában: "Aé!", és lehet négy teljes sor, mint a Vén cigányban.
Mit hordoz?
Pál apostolnál a legfőbb parancsolatot ("Szeretet pedig nincs bennemÉ"), Villonnál a tűnt időt ("De hol van a tavalyi hó?"). Petőfit, aki a legnagyobb magyar refrénista, néha kissé messzire ragadja néptribuni heve: például egymás után ötször azt állítani, hogy a nő csak átalussza a történelmet ("Keblemre hajtva fejecskéjét, alszikÉ"), hm, hm. És hát kevesen írtak olyan szakrális apagyilkossággal felérő verset, mint ő Vörösmartyhoz 1848 nyarán, mert emez átallott a Habsburg-ellenes háború mellett szavazni. A shakespeare-i refrén: "Nem én téptem le homlokodról, / Magad tépted le a babért." Vörösmarty fekete antropológiáját Az emberek hét versszakában váltott lovak viszik, csak a hátukon a nyereg ugyanaz: "Nincsen remény!" Babitsnál öt párvers után ötször csap fel - visszavonhatatlan öregségre, végső alvás előérzetére, immár teljes örömképtelenségre, meddőségre - a triviális válasz: ""h jaj, meg kell halni, meg kell halni!" Refrének alapján jellemezni lehetne egy nemzet irodalmát.
Hogy is mondja a széder esti láncmese, a világtörténelem e rövid verses foglalata? "Egy gödölye, egy gödölye" - azt a macska, azt a kutya, kutyát a bot, botot a tűz, tüzet a víz, vizet az ökör, ökröt a metsző, metszőt a halál angyala, azt pedig a Szentek Szentje pusztítja el. De addig - ahogy Vas István szép feldolgozásában (Egy régi dal visszhangja) olvashatjuk - "Mindig új vér, régi mese, / egy gödölye, egy gödölye."
