A múlt héten két fontos döntés született az októberi főpolgármester-választás ügyében: a koalíció két pártja közösen indítja Demszky Gábort, míg a Fidesz és társutas szervezetei Tarlós István jelenlegi óbudai polgármestert jelölik.
Demszky 1994 (1990-ben az SZDSZ listavezetője volt, és alakuló ülésén a Fővárosi Közgyűlés választotta meg) óta biztosan nyer, noha pártja nem Budapest legerősebb szervezete; a szavazóköri adatokból kiderül, hogy a liberális szavazatokon túl nemcsak szocialista (és pártpreferencia nélküli), de jobboldali választók is voksolnak rá szép számmal. Az óbudai polgármesteri címét 1990-ben még SZDSZ-es támogatással szerző, majd azt 1994 óta függetlenként, de jobboldali támogatással újra és újra megvédő Tarlós ugyancsak nagy küzdő. A III. kerület két országgyűlési választókörzetében 1994 óta szocialisták győznek nagy fölénnyel - Orosz Sándor 2002-ben épp Tarlósra vert 17,5 százalékot -, ám a helyhatósági megmérettetésen mindig jelentős számú baloldali érzelmű polgár tartja őt alkalmasabbnak. (1998-ban Csintalan Sándornál ért el 50 százalékkal jobb eredményt).
Demszky hitelét az utóbbi két évben nem elsősorban az ellenzéki támadások kezdték ki, hanem a nyilvánosan megbánt "dzsentriallűrjei" is; népszerűségi mutatói a mélybe zuhantak; ám jól eltalált kommunikációs stratégiával mégis visszaküzdötte magát a polgárok kegyeibe. Olyannyira, hogy az előzetes felmérések az ő győzelmét valószínűsítik. Jól ismerte föl, hogy változatlanul ő a legpartiképesebb koalíciós jelölt, s akaratát végül keresztül is vitte. Tarlós belépője ugyancsak eredményes volt: nem esett hasra a Fidesz felkérésétől, hanem ő kezdte a feltételeket diktálni Orbánnak, s e keménykedéssel egy időben nyitott a baloldali szavazók felé is (akar szocialista alpolgámestert is, hangsúlyozza, hogy "budáért remekül dolgozik együtt az önkormányzat MSZP-SZDSZ-többségével stb.).
A Fidesz döntése saját szempontjukból optimális; úgy találtak komoly kihívót, hogy az pártonkí-vüliként nem zavarja Orbán Viktor pártbéli elkép-zeléseit. (Tarlós nem is felejti el emlegetni, hogy mennyire nem érdekli a pártpolitizálás.)
Az előzetes közvélemény-kutatásokban Demszky kihívóiként - értelemszerűen - csak ad hoc jelleggel tüntethettek föl neveket. Azzal, hogy immár konkrét - gond nélkül sikeresnek minősíthető - vetélytárs akadt, a helyzet élesbe fordult; kérdés, hogy a fővárosi szinten újnak számító Tarlós a maga nyers lendületével mennyit nyom a latban a másfél évtizede megszokott Demszkyvel szemben.
Ám hogy Demszky októberben nekivághat-e ötödik ciklusának, az végső soron nem Tarlóson múlik. A politilógiai közhely szerint az önkormányzati választásnak más a logikája, mint az országgyűlésinek, elsősorban a jelöltek személye a fontos - lehet, de Budapest akkor kivétel. Az eddigi tapasztalatok szerint a fővárosi választások nagyon is pártalapon működnek. Budapesten az MSZP és az SZDSZ fölénye százezres nagyságrendű. (Ekkora volt még az 1998-as helyhatósági választáson is, amikor a Fidesz-dübörgés idején a szocialisták önmagukhoz képest katasztrofálisan kevés szavazatot szereztek.) Ugyanakkor Demszky joggal bírált hibái különösebb következmények nélkül tántoríthatnák el tőle korábbi szavazóinak ezreit is. A Gyurcsány-kormány egyensúlyteremtő igyekezetének a hatása megjósolhatatlan. Ha a kormány képes meggyőzni a koalíció szavazóit a megszorítások értelméről, Demszky marad (függetlenül attól, hogy még a szabaddemokrata hívek közül is sokan látnák szívesen már nyugállományban), ha nem, akkor a küzdelem kétesélyes lesz, a végeredmény pedig szoros. Ezt a jelek szerint belátták a budapesti szocialista politikusok is, s a Demszkyvel szembeni averzióik dacára belementek a közös jelölésbe - a megszorítások idején két kormánypárti jelölt egy komoly jobboldali vetélytárssal szemben maga a biztos bukás. De így sem dőlhetnek hátra - sem ők, sem az ellenzék. Minden korábbinál keményebb küzdelem várható.
