A posztfeminizmusnak azonfölül, hogy a nemek közötti kommunikációt tette meg központi gondolatává, temérdek problémával kell megküzdenie. Néhányról érdemes közösen gondolkodni. Eltelt fél év azóta, hogy a posztfeminizmusról és előzményeiről cikket írtam (Anya fürdik, apa főz, együtt lenni jó, Magyar Narancs, 2006. november 30.), és örömmel tapasztalom, hogy a mai napig megjegyzésekkel, kérdésekkel halmoznak el, és nemcsak az egyetemi tanítványaim. Nézzük hát szépen sorjában a posztfeminizmus és a róla gondolkodók problémáit!
*
Az első és legnagyobb félreértés a posztfeminizmussal kapcsolatban az, hogy a post- (poszt-) latin elöljárószó, mely szókapcsolatok és szóösszetételek előtagjaként azt jelenti: után, nem arra utal, hogy mi már a feminizmus után vagyunk, mert ami a feministák célkitűzése volt, azt mind megvalósítottuk, hanem épp ellenkezőleg. Miképp a posztmodern kifejezés esetében, a posztfeminizmuson, vagyis a feminizmus utániságán is azt értjük, hogy egy jelentős szakasz lezárult, valami új elkezdődött, ami teljes mértékig magában foglalja a régit, csak a hozzáállás, a szemlélet változott meg, de nagyon. Leginkább azért, mert megváltozott a világ, az ipari társadalomból szép lassan átléptünk az információs társadalomba, egy olyan világba, ahol a kommunikáció, a pszichológia és az informatika tartozik a legfontosabb tudományok közé, ahol a problémákat kommunikációval és érdekérvényesítéssel oldják meg leginkább. Erre a kihívásra volt a posztfeminizmus válasza, hogy a feminizmus történetében eljött végre a kommunikáció ideje. Egyenrangú félként kell folyamatosan kommunikálniuk a nőknek a férfiakkal, a nőszervezeteknek a társadalommal és a társadalom vezetőivel. Mindez óriási előrelépés a feminizmus történetében, sőt oly mértékű változás a hozzáállásban, melyre a posztfeminizmus kifejezés nagyon pontosan utal. Nem az a lényeg ugyanis, hogy ki mosogat egy párkapcsolatban, hanem hogy képes-e egy pár mindezt megbeszélni? Az ügyeket, a problémákat, az új, közös életüket. Képes-e egy pár beszélni arról, hogy igazságosan osszák meg a házimunkát egymás között, hogy a gyereknevelésből mindkét fél egyaránt vegye ki a részét, hogy a szexuális életben is az egyenrangúság elve érvényesüljön? Ha arra gondolunk, hogy a mai napig a nők több mint felének nincsen orgazmusa, akkor könynyen juthatunk arra a következtetésre, hogy a párkapcsolatok több mint felében rossz a nemek közötti kommunikáció. Mindez ugyanis egyszerűen kommunikációs kérdés. Mivel minden kommunikációs kérdés egyben bizalmi kérdés is, azt is mondhatjuk, hogy a kapcsolatok több mint felénél bizalmatlanok egymással a párok.
*
Fél évvel ezelőtti cikkemben a posztfeminizmus előzményeinek tárgyalásakor Sylviane Agacinski Nemek politikája című esszékötetére hivatkoztam (Sylviane Agacinski, Politique des sexes, Seuil, Paris, 2001), melyben a szerző három szakaszra (és egy mellékágra) osztja a feminizmus történetét. Úgy gondolom, hogy a jobb érthetőség kedvéért néhány fontos gondolattal kiegészítem az akkori állításaimat. Az első szakasz az androcentrikus feminizmus, mely a kezdetektől a 60-as évek végéig tart, fénykora az 50-es, 60-as évek időszaka. Mivel sokan félreértették, érdemes hangsúlyozni, hogy a kezdetektől androcentrikus feminizmusról beszélhetünk, melynek lényege, hogy a nő teljesen azonossá kívánt válni a férfival, azt gondolta tévesen, hogy képes mindent megcsinálni, amit egy férfi, hogy úgy kell gondolkodnia, öltözködnie, mint egy férfinak, s ezáltal lesz egyenrangúvá. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ennek a korszaknak nem voltak szép és nemes pillanatai, sőt, a mai lányok nem lehetnének szabadok a párválasztásban, még ma is könnyen lekurváznák őket, ha több férfit szeretnek életükben vagy szerelemből házasodnak és nem a papa parancsára, ha akkor nem harcolják ki ezt a szabadságot - hogy mást ne mondjak. Fontos korszak volt ez, e nélkül nem tartanánk ott, ahol tartunk, csak hát történeti szempontból megfogalmazható némi kritika is. Egyenlősítést akartak, pedig már akkor is az egyenrangúság, egyenjogúság volt inkább a cél.
A második szakasz, mely a 70-es, 80-as évekre tehető, az új feminizmus. Ekkor az idea az volt, hogy egy nőnek nőként kell érvényesülnie, a saját képességeit fejlesztenie, kihasználni azt, hogy a nőknek erősebb az empátiájuk. Sokan rákérdeztek, hogy a nők miért bírnak erősebb empatikus képességgel, hol jön a képbe a szocializáció. Természetesen a szocializációval fejleszthető az empatikus, vagyis a beleérző képesség, de a lányok már születésükkor jobb empatikus képességekkel rendelkeznek, mint a fiúk. Mindez arról is szól, hogy épp ezért nem válhat a nő férfivá és a férfi nővé. Arról már ne is beszéljünk, hogy a kommunikáció pszichológiájával foglalkozó tudomány az elmúlt harminc év során kimutatta, mennyire másként gondolkodik a nő és a férfi, valamint azt is, hogy ezen csak keveset lehet változtatni. Viszont nagyon fontos lenne megérteni. (Mindennek népszerűen megfogalmazott változatát megtalálhatjuk Allan és Barbara Pease munkásságában.) Egyetlen esélyünk az együttműködésre, ha megismerjük a másik nem gondolkodását. A posztfeminizmus legújabb kori problémái között ez a legfontosabb. A kihívás arról szól, hogy magunktól sajnos ez nem megy. Persze mondhatjuk, hogy olvasson utána mindenki például a Miért hazudik a férfi? Miért sír a nő? (Allan és Barbara Pease, Park Kiadó, Budapest, 2003) című könyvben, de valószínűleg ezt kevesen teszik majd meg. A megoldás az lenne, ha már az általános iskola vége felé, majd a középiskolában lehetne erről tanulni, beszélgetni, többek között drámapedagógiai módszereket alkalmazva: a statisztikán, mely szerint minden második házasság válással végződik, radikálisan változtathatna az oktatás.
A zsíros hajú, leszbikus feminista kép is a második szakasz időszakából származik, ugyanis az egyik szélsőséges mellékág, a radikális feminizmus ekkor született meg. Szerintük a nők elnyomásának a fő oka a heteroszexuális kultúra, melyet elvetettek. Ez nem jelenti azt, hogy a radikális feministák mind leszbikusok voltak, bár tény, hogy elméletileg, sokan gyakorlatilag is elvetették a heteroszexuális kultúrát. Nincs ebben semmi szégyellnivaló részükről. Az más kérdés, hogy társadalmi szinten ez az elmélet nem hullt termékeny talajra, viszont a férfiak által irányított média évtizedekig csámcsogott rajta, és a radikális feministákat egyedüliként azonosította a női emancipáció, egyenrangúság kérdésével, természetesen tévesen. A zsíros hajhoz nem érdemes érdemben hozzászólni, nevetséges, buta és leginkább hazug sztereotípia, ahogy a leszbikusság kérdése sem a feminizmus problémáihoz tartozik, bár sokan odasorolják, hanem sokkal inkább a kisebbségek társadalmi szintű hátrányos megkülönböztetésének problémaköréhez.
*
A harmadik korszak, mely a 90-es évektől napjainkig tart, a posztfeminizmus nevet kapta, s legfőbb céljának a nemek közötti kommunikációt tartja. Ez a folyamat a frissen alapított családok nagy részében megkezdődött. Természetesen hátborzongató ellenpéldákat mindenki tud mondani a környezetéből, de az tény, hogy a fiatal párok nagy része ma már képes arra, hogy ne a hagyományos családmodell szerint rendezze be az életét, hanem valamiféle általuk kitalált új és igazságosabb modell szerint, melyről továbbra sem beszélünk többet a különböző médiumokban, minden család magára van utalva a problémájával.
A posztfeminizmus mindezek mellett fontos feladatának tekinti, hogy társadalmi kommunikáció alakuljon ki a nőket a munkapiacon érő horizontális és vertikális diszkriminációról. A horizontális diszkriminációra remek francia adatokat lehet hozni (nálunk sem jobb a helyzet, csak kevesebb az adat). Franciaországban 455-féle munkakört tartanak számon, ebből húsz munkakörtípusban dolgozik a nőknek majdnem a fele (45 százaléka). Vagyis a nők sokkal kevesebb munkakörben érvényesíthetik tudásukat, kisebb a választási lehetőségük, ezáltal a szabadságuk is egyre szűkül. A vertikális diszkrimináció már ismertebb, de ettől függetlenül csak nőnapon ejtünk róla szót, vagyis ugyanazért a munkáért átlagosan 15 százalékkal kevesebb pénzt kapnak a nők az EU-tagországokban, mint a férfiak.
Eddig tehát szót kellene váltanunk a posztfeminizmus nevében (1.) az új családmodellről, (2.) a női és a férfigondolkodás közötti különbségek iskolai oktatásáról, valamint életmód- és családmodellek drámapedagógiai feldolgozásáról, egyúttal (3.) a nőket a munkapiacon érő vertikális és horizontális diszkriminációról. A negyedik, melyről biztosan indulatoktól sem mentes vita alakul majd ki, az abortuszkérdés. Ugyanis óriási nyomás nehezedik manapság azokra a nőkre, akik nem vallásosak, mert a két legnagyobb világvallás, a keresztény és a mohamedán egyaránt és egyre indulatosabban ítéli el az abortuszt, s ezáltal egyre inkább olyan társadalmi környezetet teremt, melyben szégyen tárgyává válik. Arról már ne is beszéljünk, hogy újra a középkori pokol képével állnak elő mind a történelmi egyházak, mind pedig a modern kori vallási mozgalmak, pedig ma már a társadalom megszervezéséhez nincsen szükség efféle, történetileg fontos szerepet betöltött regulákra. Mindezektől függetlenül az a posztfeminista nő, aki az abortuszt választja, a társadalmi megvetés tárgyává válik, mert az egyre inkább konzervatívvá váló Európa újra tabuként kezeli a kérdést. Akivel megesik, vagy aki beszél róla, tabut döntöget, az pedig - mint a középkor óta jól tudjuk, szinte belénk égett - bűn.
Az ötödik és talán a legnagyobb horderejű posztfeminista probléma, a bevándorló nők vagy a bevándorló gyerekeként született nők problémája, akiket kétszeresen is érint a diszkrimináció. Egyrészt a társadalom diszkriminálja, mert nő, vagyis rosszabb minőségű munkát kell végeznie kevesebb pénzért, másrészt a saját munkásosztályában lévő nem bevándorló férfiak és nők is diszkriminálják, mert bevándorló. Információs társadalmunkban az efféle nacionalizmusnak fontos szerepe van a társadalmi osztálykülönbségek kezelésében. Vagyis a munkások nem a tőkésekre haragosak, mert a profitmaximalizálás nevében kiszipolyozzák a humánerőforrást (hol van már a nyolcórás munkaidő, hogy mást ne mondjak) és az emberi létre alkalmas környezetet, hanem a bevándorlókra öntik elkeseredett dühüket, akik pedig nem tehetnek semmiről. Már elkezdődött ez a folyamat Magyarországon is, lásd a nem magyarországi, de itt élő és dolgozó, sokszor éhbérért alantas munkát végző magyarok kollektív megvetését. Európában pedig egyre kezelhetetlenebb a bevándorlók és leszármazottaik kollektív kiközösítésének ügye. Nem véletlenül győzött a francia köztársasági elnökválasztáson Nicolas Sarkozy, aki messze földön híres bevándorlóellenes politikájáról. Arról már nem is beszélve, hogy Ségoléne Royallal folytatott televíziós vitájában folyamatosan asszonyomnak nevezte Royalt, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem két egyenrangú ember beszélget, az egyik "csak" egy nő, akinek kissé lekezelő hangsúllyal el kell magyarázni a dolgokat. A végeredmény ismert.
*
Mai globalizált világunkban a kapitalizmus úgy védekezik a gyors változások ellen, hogy csak rövid távon hajlandó gondolkodni. Ezt hívjuk populárisan profitmaximalizálásnak. Vagyis egyre kevesebb dolgozót foglalkoztatnak egyre hosszabb munkaidőben egyre kevesebb pénzért, juttatásért. Ezzel az életmóddal nehezen egyeztethető össze az otthoni "második műszak". Vagyis ma újra a hagyományos családmodell a minta, bármilyen meglepő. Nem kevés feszültséget csak az okoz, hogy a hagyományos családmodell lebontása a 60-as évek óta folyamatosan zajlik. Az tehát, hogy a felsorolt öt posztfeminista probléma tisztázatlansága kinek áll érdekében, nem kérdés tovább, viszont érdemes lenne nyilvánosan is beszélni arról, hogy akkor most mi legyen. A posztfeminizmus ugyanis mindannyiunk közös ügye, férfiaké és nőké egyaránt. Legelőször talán meg kellene tanulni egyenrangú felekként, indulatok nélkül kommunikálni minden szereplővel. Mindez csak a gyakorlatban tanulható, és nem is olyan gyorsan. De azért jó lenne most már elkezdeni.
A szerző a Szegedi Tudományegyetem oktatója.
