Azért nem, mert nem értek egyet sem azzal, ahogy az MNF létrejött, sem azzal, ahogyan működik. Egy internetes fórumon azt írta Kolozsi László filmtörténész: "Az Alapítvány (az MMKA - a szerk.) leállítását követően nem kerültek elő a fiókokból zseniális, elhallgatott, rejtegetett forgatókönyvek." Ha ez igaz (márpedig annak látszik, mert különben már hallottunk volna ezekről a titkolt remekművekről), akkor ez az MMKA működésének és szelekciójának a helyes voltát igazolja. Hiszen ha csak a csókosok kaptak volna ott érdemtelenül támogatást, a sok politikai vagy személyes oknál fogva félreállított fantasztikus tehetség pedig nem, akkor hol vannak ezek a nem megvalósított, jogtalanul sutba dobott forgatókönyvek? Sehol. Miért? Mert az alapítványnak is az volt az elemi érdeke, hogy jó magyar filmek készüljenek, mert minden szervezet csak azzal tudja igazolni a létét, hogy jó az, amit produkál. Vajna leszólja a magyar filmművészet jelentős nemzetközi sikereit. Szerinte csak három filmfesztivál van a világon, s az ő világában csak a bevétel számít - de ez legyen az ő baja, az ő stílusa. Én nem szólom le az ő életpályáját és Amerikában folytatott produceri tevékenységét, de úgy gondolom, az itteni átszervezés alapjaiban elhibázott.
Kőrösi Zoltán
Kőrösi Zoltán, az alapítvány új elnöke önként vállalt feladatává tette 2010-ben az egész magyar játékfilmesszakma kollektív megrágalmazását, és azt, hogy előkészítse Andy Vajna behatolását a magyarországi filmfinanszírozásba. Kőrösi akkori rágalmait azóta sem igazolta senki. Senkit nem csuktak börtönbe, nem vontak felelősségre, holott már 5 milliárdnál jóval kevesebbért is járna pár napos elzárás.
Fotó: MTI - Kallos Bea
A rágalmakat mesterségesen generálták, az érvelés pedig kihasználta a közvélemény tudatlanságát a filmgyártás egész folyamatát illetően. Egy film készülhet akár három éven át is, s a gyártási folyamat elején befektetett pénz csak a végén térül visz-sza, a költségek csak a végén számolhatók maradéktalanul el, a bankoktól az előfinanszírozásra felvett kölcsönt (amelyre kormányfelhatalmazása volt az alapítványnak és így a producereknek is) csak a folyamat végére fizetik vissza maradéktalanul. Ha egy ilyen rendszert egyik pillanatról a másikra állítanak le, akkor természetszerűleg keletkezik a hiány és az adósság látszata - hiszen a folyamatban lévő filmek költségeit többé nem lehet kiegyenlíteni, s így ez az összeg hiányként jelenik meg. Ezekre az úgymond fedezet nélküli kölcsönökre hivatkozva állították le a magyar filmgyártásnak a Magyar Mozgókép Közalapítványon keresztül zajló finanszírozását. A közvélemény pedig bevette ezt a rágalmat (a Fidesz-kormányzat idején ez a jól bevált módszer, ezt alkalmazzák több bekebelezendő kulturális intézmény lerombolására is). A szorgosan öntevékeny Kőrösit, miután elvégezte a munkáját - amelynek részeként egy egész szakmát vádolt meg azzal, hogy talicskával viszi haza a pénzt -, persze azonnal elsüly-lyesztették (bár még sokáig kapta milliós fizetését egy működésképtelenné tett intézmény tétlenségre kárhoztatott vezetőjeként). És jöhetett Vajna a nagyszabású terveivel, ígéreteivel: garantált évi 4-5 milliárd a szerencsejátékból, évi 6-8 játékfilm... - hadd ne soroljam azokat a dolgokat, amelyekből nem lett semmi az elmúlt két évben. A szerencsejátékpénz valószínűleg befolyt a Filmalaphoz, de az ígért filmek mégsem készültek el, még az ígért (eleve alacsony) számban sem. Amit pozitívumként és megmentésként próbálnak artikulálni a kormány oldaláról, az a munkalehetőségeitől megfosztott és megrágalmazott szakma felől nézve valódi és talán jóvátehetetlen károkozás. A hamis indoklás alapján leállított filmek által okozott személyes károkért és veszteségekért egy jogállamban valakinek vállalnia kellene a felelősséget, és kártérítés járna a veszteséget elszenvedőnek. Persze csak egy jogállamban. Magyarországon ez másképp történt.
A rokonok
Az alapítvány és a producerek adósságának koholt vádja lett az egyedüli fundamentum, melyre hivatkozva az alapítványt el lehetett kaszálni, és el lehetett kezdeni valami "új" gründolását. Azért teszem idézőjelbe az új szót, mert ha alaposabban megvizsgáljuk a Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) szervezeti felépítését, akkor kiderül, hogy pontosan ugyanazoktól az anomáliáktól szenved, amelyeket érvként hoztak fel az alapítvány működésével szemben. Láthatóan az MNF sem tudja kiküszöbölni, hogy szervezetében a pályázók munkatársai, rokonai, családtagjai kapjanak helyet. Mindazonáltal az alapítvány a saját idejében komolyan vette az összeférhetetlenséget, és ilyen (egyébként ritka) esetekben az érintett bíráló a szavazás közelébe sem mehetett.
Andy Vajna
Andy Vajna, amikor megkapta politikai (értsd: miniszterelnöki) megbízatását a filmfinanszírozás átalakítására (távlati célként a magyar filmszakma és az alapítvány tulajdonában lévő nagy értékű intézmények és telkek, a Róna utcai Mafilm-telep, a fóti filmstúdiók, a Budai Filmlabor és Filmarchívum bekebelezésére), látványosan nem ismerte a magyar filmszakmát. A személyek iránti előítélettel és a munkáik iránti érdektelenséggel, az eredményeik iránti lenéző megvetéssel közeledett a szakmához. Dialógusképtelen és meggyőzhetetlen volt a szakmával folytatott tárgyalásokon (amelyeket egy kezemen meg tudok számolni, és soha nem az ő kezdeményezésére történtek). E meggyőzhetetlenség persze következik az életpályájából, ekképpen én ezt személyesen meg is értem - de ami imponáló és elengedhetetlen produceri magabiztosság lehet Amerikában, az pökhendi nagyképűségnek és arroganciának hat Európában, Magyarországon: hiszen itt nem a saját pénzét kockáztatja az illető. Az a gondolat, hogy "minden velem kezdődik, és ami előttem volt, az nem volt, vagy ha volt, akkor rossz volt", tipikusan orbáni gondolat. Vajna éppen életútja során kialakult személyiségjegyei miatt lett alkalmas arra, hogy ezt a hibás, paranoid megközelítést vegye alapul saját filmszakmai ténykedéséhez Magyarországon. Vajna tévedése abban áll, hogy számára, aki pályája során annyira eggyé vált az amerikai filmmel, az európai film értékei eljelentéktelenedtek. Alan Parker Angyalszíve, Adrian Lyne Jákob lajtorjája c. filmje vagy Costa Gavras Music Boxa, amelyeket a saját művészfilmjeiként szokott emlegetni, valóban nagyszerű alkotások, főképpen az első kettő, de ízig-vérig amerikaiak. Ami épp annyira nem baj, ahogy az sem az, hogy az európai filmművészet - és ezen belül a magyar - más utakat jár. Olvasva Vajna lebilincselő és tanulságos életrajzát, nem látok esélyt arra, hogy valaha is meg lehessen őt győzni olyasmiről, ami nem az ő személyes elgondolása, személyes tapasztalásaiból fakadó személyes meggyőződése. Egy srác, aki 56-ban egyedül nekivág a világnak, és amerikai filmproducernek küzdi fel magát, olyan energiákkal töltődik fel, olyan tapasztalatokat szerez, amelyek szinte lehetetlenné teszik, hogy bármiről meg lehessen győzni, ami ellenkezik a saját világával. Ám attól, ha a siker kovácsa csak egyfajta kalapácsütést ismer, és vakon bízik abban, hogy ez a tudás őt mindenre képessé teszi, még kerülhet olyan helyzetbe, ahol másképp kellene tartania a szerszámot ahhoz, hogy ne csak törjön-zúzzon vele. Most éppen ez a helyzet - azzal a nem elhanyagolható kiegészítéssel, hogy most Vajna nem a saját személyes sikerét kovácsolja vagy töri ízzé-porrá, hanem a mi életünket, jövőnket, alkotói szabadságunkat és függetlenségünket a mindenkori politikától. Ahhoz, hogy ne pusztítás legyen a végeredmény, neki legalább annyira kompromisszumkésznek és nyitottnak kellett volna lennie, amennyire a filmszakmai szervezetek vezetői próbáltak azok lenni vele - a kezdetekben.
Orbán Viktor
Ha Vajna csak egy kicsit is megértette volna, hogy működő, sikeres, nemzetközileg is elismert filmeket produkáló szakma testére tapos rá, ha csak egy kicsit is gondolt volna arra, hogy emberi életek, sorsok, tehetségek lettek kiszolgáltatva a kényének-kedvének, ha csak egy kicsit is kevésbé lett volna hiszékeny és fogékony a rágalmakra, mely rágalmakat egyesek épp a saját képességeik gyöngeségét leplezendő sulykoltak a miniszterelnök és azon keresztül az ő fülébe, nos, akkor ez az átalakítás sokkal kevésbé fájdalmasan, kevesebb hazugsággal és a magyar filmművészet igazi értékeit szem előtt tartva mehetett volna végbe. Ha Vajna (és előtte Kőrösi) nem egy stoptrükkel állítja le az egész filmgyártást, ha a már beindított produkciókat hagyja kifutni, ha a már elfogadott vagy korai stádiumban levő filmeket segíti befejezni, akkor az alapítványt ugyanúgy be lehetett volna zárni és létre lehetett volna hozni az MNF-et. Felelősségre lehetett volna vonni az alapítványban visszaéléseket elkövetőket (ha voltak ilyenek), az MNF döntőbizottsága pedig olvasni, fejleszteni kezdhette volna az új forgatókönyveket - és végül beindíthatták volna az első általuk támogatott filmeket. Mi lett volna a különbség? Nem keletkezett volna ez a fájdalmasan tátongó, hároméves lyuk a magyar filmművészetben. Mi lett volna ebből a haszna mindenkinek? A békés átmenet maga. Persze ehhez kellett volna a kormányzati és költségvetési támogatás. Ez pedig nem véletlenül nem állt rendelkezésre - köztudott, hogy a miniszterelnök személyes bosszúját (is) szenvedi az egész magyar filmszakma, amiért 2001-ben olyan markánsan megvédte magát a Fidesz akkori támadásaival és erőszakos átszervezési kísérleteivel szemben.
Egy ablak
De még ha így is történt volna, ha megvalósul a békés átmenet, az új szisztéma akkor is elfogadhatatlan lenne. Vajna ugyanis "egyablakos" rendszert teremtett, amelyben csak az MNF nyújthat támogatást magyar játékfilmek gyártására. Vajna mély meggyőződése, hogy egyedül őnála van a bölcsek köve - csakhogy egy nemzeti filmgyártásban, Európában nem kizárólag az a siker mércéje, mint Amerikában. Márpedig Vajna nem tud nem amerikaiul gondolkodni, ha a filmgyártásról van szó. Nem azt állítom, hogy arra, amit ő tud, ne lenne szüksége a magyar filmművészetnek. Vajna nagyszerűen tudta volna hasznosítani az ismereteit, a szakmai tapasztalatát a magyar műfaji filmek készítésének sikeresebbé tételében. A műfaji filmek művészfilmekétől eltérő dramaturgiája, az amerikai filmszínésziskolák képzési metódusai... - folytatható a felsorolás, mennyi tennivaló akadt volna, ahol segítségére lehetett volna a magyar filmművészetnek. Ám ahhoz, hogy e területeken segítséget nyújtson, nem kellett volna brutálisan letaposnia a másfajta értékeket felmutató filmművészetet. Mégis ez történt, visszavonhatatlanul - bármi történjék a jövőben a magyar filmkészítéssel.
A Vajna-féle egyablakos, visszaállamosított rendszer soha nem lesz jó és megbízható rendszer. Azért, mert senki ízlése, szimata nem tévedhetetlen. A filmszakma számára kizárólag az lehet az elfogadható finanszírozási struktúra, amely minden alkotónak jogot biztosít ahhoz, hogy egy elutasítást követően egy másik finanszírozó szervezet másmilyen ízlésvilágú, másmilyen összetételű döntéshozó grémiuma előtt is megmérettethesse magát és a terveit. A nyolcvanas évek számos kiemelkedő jelentőségű magyar filmje talán soha nem születik meg, ha nincsenek olyan párhuzamos lehetőségek a filmek finanszírozására, mint a Társulás Filmstúdió vagy a Balázs Béla Stúdió. Számos fiatal filmes talán már az első filmje előtt elhagyja a pályát, ha az Objektív és a Dialóg mellett nincs például a Budapest Filmstúdió. Ebben az időszakban hat filmstúdió működött Magyarországon. Mind állami pénzt osztott, de mindnek önálló vezetősége, döntőbizottsága, szemlélete volt. Ma Andy Vajna egy ilyen stúdiót (vagy ahhoz nagyon hasonlót) reorganizált - ez a Magyar Nemzeti Filmalap. Egyet a hatból. Amely ráadásul korántsem az egész magyar filmkultúra támogatását tűzte ki célul maga elé, hanem főként és szinte kizárólag a játékfilmek finanszírozását, és csak ad hoc esetenként olyan fontos és nélkülözhetetlen műfajokét, mint a rövidfilmek, a (nem egész estés) dokumentumfilmek gyártását, nem beszélve a filmforgalmazás nehéz és nehezen összehangolható problematikájáról, az egyetemi projektek állandó, semmiféle viszonosságot és beleszólást nem igénylő és feltételező kiegyensúlyozott támogatásáról, a szaksajtó megjelenésének biztosításáról, és így tovább. Egy nemzeti filmkultúra egy harmonikus felépítésű organikus egész. Egy test, egy lélek. Ebből levágni a lábakat vagy a karokat és azokat ápolgatni, mintha az egészet nevelnénk, meglehetősen torz végeredményt szül.
Albert Einstein mondta: Isten nem szerencsejátékos. Jó lenne, ha a MNF vezetői sem gondolnák magukat tévedhetetlen isteneknek, s nem lennének szerencsejátékosok. Hiszen a nemzet kultúrája mellett mások élete, sikere, pályája, tehetsége és sorsa is a kockájukon forog.
