Cuius regio, eius religio – akié a föld, azé a vallás. Ez a nagy ellenreformátor, Pázmány Péter ötlete volt: lehetetlen a jobbágyokat egyenként visszatéríteni a sokkal életigenlőbb és racionálisabb, lelki szabadsággal is kecsegtető protestáns hitről a kötött és misztikus katolicizmushoz, nem mellékesen örökös hűbérurához, a Habsburg királyhoz. Sokkal célravezetőbb és egyszerűbb (ámbár becstelenség: vesztegetéssel, zsarolással, megfélemlítéssel, vagy egyszerűen protestánsoktól elkobzott birtokadománnyal) megtéríteni a földesurat, a jobbágyok tulajdonosát, aki aztán helyreteszi az okoskodókat. Úgy is történt.
A jobbágyság túlnyomó többsége királyhű uraival együtt újabb 200 évre visszazuhant a sötét középkorba.
Azt sem tudták, mi a reformáció, nemhogy a felvilágosodás. A puszták népe alighanem a sötétben maradt volna ítéletnapig, ha a pesti polgárság és a pesti ifjú értelmiség nem robbantja ki azt a bizonyos (vértelen és tiszta) polgári forradalmat, 1848. március 15-én, Pesten (miközben Budán „a Helytartótanács reszketni méltóztatott!”).
Pázmány szelleme régóta kísértheti a mi álprotestáns despotánkat. Bizonyára sokat gyötrődött, hogy visszataláljon az „anyaszentegyház” kebelére, hogy újrateremthesse a jobbágyságot. Nem volt könnyű, majd 10 évbe telt, de megcsinálta: megszerezték a földeket, megszállták az önkormányzatokat, saját strómani tulajdonba vették a független sajtót, és harci kürtjükké züllesztették a közmédiát. És mindezt micsoda förtelmes modorban!
Végül újra bevezették a robotot: persze új néven, most közmunkának hívják.
Csoda-e, hogy a puszták népe trónra emelte? Egyáltalán nem. És lesz elégtétel is. Ebben a ciklusban visszajön a deres, először a Soros-jobbágyoknak, később a szőkéknek, és úgy tovább, ahogy a rossz hitűekkel kisstílű zsarnokok közt szokás.
Azt már nem Pázmánytól tanulta a kis szorgos, hogy a liberálisoknak, akárcsak a Fényhozónak (Lucifer) egy talpalatnyi föld elég, hol lábát megveti, s világát meg fogja dönteni (Madách után szabadon).
És ez a talpalatnyi föld Pesten van.
Sokáig hittük, később reméltük, hogy Brüsszelben, Strasbourgban, esetleg Washingtonban, de sajnos nem (meg fogják bánni!). Szóval ez a talpalatnyi fölvilágosult magyar föld Pest. De be van már tárazva a T–34-es kolbásztöltő: cél Pest, tűz! Mákszemnyi önállóságunk sem marad, úgy átalakítják az önkormányzati rendszert, villámgyorsan, még mielőtt észbe kapunk, vagyis még idén. Aztán mehetünk választani magunknak egy Rideghváry Bencét.
Jövőre jöhet az országgyarapítás: Kárpátalja visszatér. Most nem bécsi lesz a döntés, hanem moszkvai. Akkor aztán megnyugodhatunk. Valóban.
(A szerző sebész.)
