Magyar Narancs: Miért pont az Úri murit választottad?
Bagó Bertalan: A Komáromi Jókai Színházzal közös döntés volt. Szerettünk volna egy olyan előadást létrehozni, amely a fiataloknak is szól, hiszen Móricz műve kötelező olvasmány, és a magyar irodalom egyik meghatározó darabja.
MN: Miért érezted aktuálisnak?
BB: Móricz ezt a darabot az 1920-as években írta, mégis visszahelyezte a cselekményt az 1890-es évekbe, hogy megmutassa, mire volt lehetősége és mi mindennel küzdött ez az ország. A mostani előadást én az 1990-es évekbe, a rendszerváltás utáni időszakba helyeztem, amikor úgy látszott, hogy Magyarországnak esélye van csatlakozni a Nyugathoz, de mint mindig, most sem sikerült igazán, mert mindig vannak olyan alakok és ideológiák, akik és amelyek visszahúzzák.
MN: Annak idején sikeresen indult a színészi karriered. Miért hagytad abba?
BB: A Nemzetibe szerződtem, aztán Ruszt Józseffel megcsináltuk a Független Színpadot, és amikor vége lett, hat budapesti színházba is hívtak, de egyikbe se mentem el, mert rendezni akartam, ez izgatott és azt gondoltam, úgy tudok csak rendezni, ha kizárólag a rendezéssel foglalkozom. Azt éreztem, hogy az a fajta gondolkodásmód, ahogyan én a világhoz közelítek, nem tud másképpen megnyilvánulni. Érdekelt a térszerkezet, a vizualitás és a szöveg szerkezete is, utóbbiba néha bele is nyúltam. Ezt egy színész nem tudja megcsinálni, a színészre kiosztják a szerepet, amelyet jól-rosszul eljátszik, de ennyi. A képi világ, a zene, a ritmus, az egész komplexitása izgatott.
MN: Színészként el tudtad engedni ezt a gondolkodást?
BB: Nem szóltam bele semmibe, inkább belül járt a fejemben, hogy néhány rendező milyen baromságokat beszél. Akadnak, akik eléggé hiányos tudással bírnak, főleg a képi világot tekintve, és vannak a bölcsész típusú rendezők, akik a szöveget jól tudják elemezni ugyan, de ott meg is áll a tudományuk. Szövegértelmezésben és szerepelemzésben jók, de az, hogy hogyan álljon meg egy színész a kompozícióban, sokszor már nem megy nekik.
MN: Azért ennyire fontos számodra a vizualitás, mert az édesapád festőművész volt?
BB: Tulajdonképpen egy műteremben nőttem fel, úgyhogy ez természetesen hatott rám, és sokat is rajzoltam. Kicsin múlt, hogy nem lettem képzőművész vagy építész, de fiatalon valahogy sikeresebbnek tűntek a színészek, akikért rajongtak a csajok is. Az élet úgy hozta, hogy mégis lejöttem a színpadról, hiszen amiért felmentem rá, nem érdekel már. Az is hozzátartozik, hogy a 90-es években átalakulóban volt az egész színházi élet. A Független Színpad egy színházi struktúrából kivált színház volt, és akkoriban még nem nagyon voltak szabad színházak, mi voltunk az elsők. Egy realista alapokon nyugvó, erős színjátszás ment akkoriban, és persze voltak jó színészek, de a színészetben nem volt absztrakció, vagy nagyon kevés. Még a híres kaposvári színház is a realista színjátszást képviselte, bár addig tekerték, amíg abszurddá nem vált, de az alapja a realista színjátszás volt. A Független Színpadon metafizikus színházat csináltunk, ahol nemcsak realista fizikai cselekvések sorozatából épült fel egy-egy előadás. Megérintett Brook és Grotowski gondolkodásmódja, amely szerint a színész instrumentuma a saját teste, és hogy különböző eszközöket tud használni magából, minimális segédeszköz használatával. Ruszt is ezt a fajta kicsit könyörtelen, artaud-i, szegény színház elemeit használta, általában üres térben. Ezt a fajta világot szerettem volna képviselni, szemben a nagy kőszínházi, kicsit porosnak és realisztikusnak tűnő színjátszással.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
