Jakab Béla: Árvák országa (Az egészségügyi reform megbicsaklásáról)

  • Jakab Béla
  • 2004. május 6.

Publicisztika

"Nem engedem, hogy szegény népem vérét gyógyszerspekulánsok szívják! - csapott az asztalra a fõpolitikus, miután meghányta-vetette a dolgokat fõkincstárnokával. - Választási ígéreteink között, nemdebár, szerepelt az ingyenes szívgyógyszer. Ezt most felejtsük el, viszont 2004-tõl az összes gyógyszert adjuk olcsóbban. Úgy 15 százalékkal. Választás elõtt ez se hangzik rosszul, ugye?"

H

A fõkincstárnok helyeselt, persze hogy jól hangzik, másokkal fizettetni a mi nótánkat, ez az egyik leghaladóbb kampánymódszer, és ez a verzió még a vérzõ büdzsének is szállít 25 milliárdot. A dolog olyan egyszerûnek tûnt, hogy nem is morfondíroztak rajta sokat a rendeletírók. Magyarország egy tél-tavaszi napon arra ébredt, hogy kormánya megajándékozta a 48/2004. (III. 19.) kormány- és a 19/2004. (III. 24.) ESZCSM-rendelettel. Gál J. Zoltán kormányszóvivõ a magyar demokrácia fényes gyõzelmeként, valamint a Medgyessy-kormány legújabb szociális vívmányaként prezentálta a történteket. A kormányoldalt csöppet sem zavarta az a tény, hogy a gyógyszerek mértéktelen drágulásához a gyógyszerekre mért 5 százalékos áfacsapás, valamint esetenként a 20-40 százalékos támogatáscsökkenés vezetett. Ehelyett, nyilván a közérthetõség kedvéért, a gyógyszergyártók hasznáról beszéltek.

H

Ami ezután történt - forgalmazók, nagykereskedõk, gyártók, patikusok zajos felháborodása, az ellenzék tétova uszítása (annak idején õk is megcsinálták a maguk árbefagyasztásos trükkjét) -, már a megszokott hazai színpadképet idézte. A nézõ elõre tudta: e koreográfiában lemondásra fogják szólítani az ütõtávolságban álló Kökény Mihály egészségügyi minisztert, nyilatkozatok következnek innen-onnan, a Magyar Orvosi Kamara - havi 800 ezer forint fizetést húzó - fõtitkára kifogásolni fogja, hogy éppen õt nem hallgatták meg és a többi. Végül mindenki a miniszterelnök úrhoz fordul, aki - néhány ezer pluszszavazat reményében - a nemzet atyjaként visszacsinálja azt, amit õ rendelt el. Míg a számok pergõtüze zajlott - mikor kinek mennyi, és ez az egész felháborító -, az egyes epizódokba bulvárelemek vegyültek. Azonnali hatállyal kirúgták az OEP teljes gyógyszerügyi fõosztályát, mivel állítólag õk szúrták el a lipidgyógyszer-támogatás kihirdetését. A kormány némi szereptévesztésbe keveredve inzulint kezdett tartalékolni, hogy lehûtse azt a pánikot, amit saját maga idézett elõ. A megnyilvánulások hûen tükrözték a kormány embereinek sajátos gondolkodásmódját (vagy cinizmusát). Draskovics pénzügyminiszter intelemmel fordult a gyógyszergyártókhoz: vegyék tudomásul, Magyarország nem visel el olyan magas gyógyszerárakat, amilyeneket õk alkalmaznak. A friss pénzügyminiszter ezzel új megvilágításba helyezte, miként kezelendõk a továbbiakban a világpiacon kialakult árak: csupán saját elhatározásunk kérdése, hogy miért mennyit fizessünk. (Várjuk a kõolaj, az áram, a gáz és más stratégiai cikkek árképzésére vonatkozó döntéseit, s hogy az árak a felemelt pénzügyminiszteri ujj láttán megszégyenülten összehúzzák magukat.) Kökény miniszter elõbb leszögezte, hogy a 15 százalékot az idõk végezetéig gondolja, aztán a harci zaj hatására megfogadta: az ellátás biztonsága érdekében hosszú távú konzultációba kezd a gyógyszergyártókkal az árakról meg az árszabásról. A kormányszóvivõtõl megtudtuk: jó úton járunk, a betegek fellélegeznek és meghatódnak a 15 százalékos árcsökkentés hallatán, a kormány pedig újabb célok felé dübörög a gyógyszerfronton. Máris megnyílt például egy zöld telefonszám az egészségügyi tárcánál, ahol a nap bármely órájában bárkit megnyugtatnak, hogy nem lesz gyógyszerhiány. Hívásdíj nélkül!

H

A szakértõk rezzenetlenül figyeltek, és várták, ki fogja végre szóba hozni a valódi kérdéseket. Például hogy a gyógyszerfogyasztás növekedését nem illik a múlt évi bázishoz mérni, hisz a legsúlyosabb betegségek ahhoz képest rohamosan (és nem az inflációhoz igazodva) terjednek. Tüdõrákban Magyarországon betegednek és halnak meg legtöbben ezer lakosra számítva; a magas vérnyomás, a stroke, általában az érrendszeri betegségek hetvenezres nagyságrenddel pusztítják az élõket egy évben - hogy a depresszióról és más, életveszélyes devianciákról szó se essék. S miképp osszuk meg az OEP-keretet például a cukorbetegségben, a magas vérnyomásban szenvedõk és a rákbetegek között?

Ám a valódi kérdések nem hangzottak el sem a legnagyobb ellenzéki párt egészségügyi vezérkarából, sem a szent orvostudomány csúcsairól: viszont a csapból is demagógia folyt. A téma kifáradásának perceiben újból lépett a kormány. Április harmadik hetében belevágta az ajtófélfába a kisbaltát: Balatonöszödön Kökény Mihály szigorúan bizalmas tájékoztatót tartott, és bejelentette a Radnai György kormánybiztosról elnevezett Radnai-reform startját. Ennek lényege: jövõre 50 milliárd forint díjért 22 ellátásszervezõnek határozatlan idõre koncesszióba adják "a magyar betegek kezelésére" szolgáló, évente ezermilliárd forintos társadalombiztosítási keretet. Az országot körzetekre osztják, melyek lakossága egy-egy ellátásszervezõhöz tartozik majd. Az ellátásszervezõ megkapja a betegek ellátására fordítható, a fejkvóta szerint kiszámolt díjat, s ha jól dolgozik - értsd: ha megtakarít -, három év lejártával ennek a megtakarításnak a 20-25 százalékát saját részére profitként kiveheti. ("h, hol van már a Tocsik-per, ahol a vád az ügyvédnõ egyik legnagyobb bûnéül azt rótta fel, hogy az adófizetõk pénzébõl vette le a magas jutalékot!) A betegek alulkezelése elleni védelemrõl, jogi garanciákról, a rendszert elõzetesen vizsgáló hatástanulmányról szó sem esett - ezeket, úgy tûnik, a reformnak nevezett izé kommunikációjának elõkészítõi mellékkörülménynek tekintették.

A szakértõk rezzenetlen arca a tervezet megismerésekor döbbentre váltott, s ama lókupec esete jutott az eszükbe, akinek a lova dehogy vak, csak bátor. E tervezetet senki sehol ki nem próbálta, hatástanulmány nem készült sem mûködésérõl, sem államháztartási kapcsolatairól. Nem foglalkozik a betegek alkotmányos jogával, de az orvos szabad választását 10 százalékos felárhoz köti. (Ha valaki a vakbelét nem a "területileg illetékes" ellátásszervezõn keresztül óhajtja kivetetni, mert mondjuk a szóban forgó kórházban nem bízik, akkor ezt csak akkor teheti meg, ha durva felárat fizet - a fizetésébõl levont tb-díjon felül.) E sorok írója meg ama egyszerû közgazdasági tényen gondolkodott el, hogy a jelenleg is alulfinanszírozott betegellátásból, abból a bizonyos ezermilliárdból vajon hogyan akar kiszakítani további milliárdokat a kormányzat az ellátásszervezõk profitjára - anélkül, hogy ez ne a tényleges betegellátás feltételrendszerét szûkítené tovább? Ki érez felelõsséget ezért, miközben tényleges egészségügyi ráfordításaink az OECD-országokétól immáron a legtávolabb állnak, s alig érnek többet, mint az unióban legelmaradottabb Görögország hasoncélú költségvetésének a fele?

H

A Radnai-féle kerettervezetben egy szó sem esik a mennyiségben, választékban is hiányzó legfejlettebb gyógyszerek és mûszerek garantált beszerzésérõl: csak arról, hogy ez az ellátásszervezõk dolga lesz. Nem szerepelnek komolyan vett hatósági vagy társadalmi kontrollrendszerek, és természetesen arról sem esik szó, miért vetette el ez a kormány a magas vérnyomásban szenvedõk ingyenes gyógyszerellátását, miután - látva e betegségfaktor tragikus terjedését - az ingyenességet épp õ hozta elõ. Mindezek helyett lett ez az íróasztalnál kispekulált, az orvosszakmával elõre nem egyeztetett modell, amelyhez hasonló sehol a világon nem volt és nem mûködött. A legnagyobb gond vele talán éppen ez: önszabályozó mechanizmusok helyett bürokratikus fékek sorát építették bele, amelyek eleve lehetetlenné teszik, hogy az egészségügy Magyarországon a szolgáltató piaci mechanizmus irányába mozduljon el.

A kiszivárgott hírek szerint ezt a "reformtervet" 3 (három-) napos tárcaegyezetés és 2 (két-) hetes társadalmi vita után kívánta a kormány elé vinni az egészségügyi tárca. Május végéig kalapálná össze a jogszabályi elõterjesztést, ezután a parlament elé tárja, s a parlament döntését követõen (augusztus 31.-szeptember 30.) már meg is pályáztatja az ellátásszervezõket: 2005. január 1-jétõl már nekik kéne "szervezni" a teljes magyar lakosság gyógyítását. A tárca tehát úgy gondolta a bejelentés pillanatában, hogy 2004. szeptember 30. és 2005. január 1. között ezt a nemcsak nálunk, de másutt is tök ismeretlen rendszert szerzõdések formájában fel lehet dolgozni; a költségvetés megszavazásakor a parlament elfogadja; az ellátásszervezõk "megszervezõdnek", és január 1. után Mari néni és Pista bácsi "nem bolyong tovább az egészségügy útvesztõiben, hanem azonnal hatékony ellátást kap". Az ellátásszervezésért pályázóknak belépési díjként elõre be kell fizetni a területükön élõ lakosság ellátására szolgáló éves összeg 5 százalékát - ez a saját erõ, amit kockáztatnak. Az ellátásszervezõk szerzõdést köthetnek az ellátást nyújtó kórházakkal, rendelõkkel, laboratóriumokkal, és eközben mindkét irányba eltérhetnek 15 százalékkal az Országos Egészségbiztosítási Pénztár által megszabott irányártól.

H

Van-e realitása ennek a forgatókönyvnek? A Radnai-terv eleve kizárja azokat, akiknek bármi fogalmuk van az egészségügyrõl, az ellátásról - a kórházakat, az egészségügyi intézményeket, de még a 11 eddigi ellátásszervezõt (köztük a veresegyházi Missziót) is: mindazokat, akik valaha próbálkoztak ilyesmivel. A tárca a bejelentésig szakmai befektetõk bevonását szorgalmazta, most ezek távol tartását kívánja elõírni. Bankokat, biztosítókat akar helyettük helyzetbe hozni, akik mindeddig semmi módon nem kapcsolódtak az egészségügyhöz, s fogalmuk sincs róla. Azt szintén "kikötötte", hogy több-biztosítós modellé ez a rendszer nem fejlõdhet. Lenne viszont egy újabb szervezet - neve ugyan még nincs -, amely az ellátásszervezõket felügyelné; eközben természetesen az OEP változatlan szerepkörrel mûködik tovább. Szomorú, sõt tragikomikus, hogy az egészségügy bajainak gyógyítására beharangozott magyar irányított betegellátási rendszer, az IBR-reform kizárja az egymással versengõ szolgáltatók (biztosítók) és a velük szabadon szerzõdõ, a választás szabadságát élvezõ állampolgárok magánjogi szerzõdésén alapuló egyenrangú együttmûködését. Azt a lehetõséget, hogy az egészségügy a piaci szolgáltatások irányába fejlõdjön. Pedig ez a típusú rendszer a világon másutt, az Egyesült Államokban, Angliában épp ezért született meg.

H

Az egészségügyi tárca azt is gondolta, hogy a magyar egészségügy teljes átalakítását két hét alatt megbeszélheti mindazokkal, akiknek a dolog a bõrére megy. Ez a két hét alighanem leleplezõ. A kormány és csapata valószínûleg eltévedt az idõzónákban: mintha 1965-ben vagy 1970-ben képzelné magát. Az akkori "demokráciaminimum" követelt meg két hetet arra, hogy "pártunk és kormányunk" határozatait a sajtó "levigye" a tömegek közé. De ma 2004-et írunk. Németországban például három évig tartott a most bevezetett szociális betegellátási intézkedések vitája. Az új rendszer alkalmazásához Magyarországon is csak a széles körû társadalmi megmérettetés, az egészségügy, az orvosszakma valamennyi kérdésének és kételyének pontos megválaszolása és megvitatása, az íróasztalon született tervezet valósággal való szembesítése teremtene némi biztonságot. De nem. A köztársaság kormánya annyi fáradságot sem vesz, mint az úri szabó, aki miután leveszi a méretet, legalább háromszor, négyszer próbát rendel el. És nem kellett volna-e még a tervezet megalkotása elõtt végiggondolni az alkotmányossági ügyeket is? Hisz a kételyek súlyosak: hogyan érvényesülhet ebben a rendszerben a szabad orvosválasztás, az egyenlõ elbánás, a szolgáltatásokhoz való egyenlõ hozzáférés elve?

Annál is inkább, mivel 2000. július 2. óta az Alkotmánybíróság elõtt fekszik az a beadvány is, amit a Magyar Gyógyszergyártók Országos Szövetsége (MAGYOSZ) fogalmazott meg az akkori kormányzati árbefagyasztás ellen. A MAGYOSZ 2004. április 8-án hasonló okok miatt fordult az Alkotmánybírósághoz: immár a Medgyessy-kormány intézkedéseit kifogásolva. Egyebek között azért, mert az államháztartási törvény szerint a kormány a költségvetési hiány csökkentésére használta fel a tárca árrendeletét, indokolatlanul megkülönböztette a piaci szereplõket, s végül rendelet formájában hozott olyan intézkedést, amihez törvény, azaz parlamenti szavazás kellett volna. És mit fog az Alkotmánybíróság szólni 2004. május 1. után az újabb kemény kérdésekhez: eltörölhetõ-e alkotmánymódosítás nélkül az állam közvetlen kötelezettsége a betegellátásban, mellõzhetõ-e a szabad orvosválasztás, és érvényteleníthetõ-e a teljes ellátáshoz való hozzájutás állampolgári jogosultságon? A finom eljárásjogi vélekedés helyett (mint amilyet a kórháztörvény elutasításakor láttunk) a bíróságnak a legsúlyosabb tartalmi, alkotmányvédelmi kérdésekben kell majd döntenie. Méghozzá úgy, hogy Magyarország a múlt szombattól európai uniós ország, amelyben nemcsak a magyar törvények uralkodnak. És ha az Orbán-kormány, majd a Medgyessy-kormány beavatkozásai elbíráltatnak, végül hol áll meg a kártérítés számlája? S ezt a kártérítést Medgyessy, Draskovics, az õt követõ kormányfõk és pénzügyminiszterek milyen módon fogják megmagyarázni az adófizetõknek, akiknek a pénzébõl az egész vircsaft mûködik?

H

Ám ami késett, nem múlott: április közepén eldördültek az orvosszakma nehézfegyverei, s a kartácstûz már az elsõ napokban széttépte a Radnai-reform stratégiai felvonulását. Ajkay Zoltán, a méltán tekintélyes kórházigazgató, volt kórházszövetségi elnök a Népszabadságnak mondta el: megtörtént a legrosszabb, ami egy ilyen gyengén ellátott ágazatban megtörténhet: a közpénzt magáncélra fordítják. Golub Iván, a kórházszövetség mostani elnöke tényszerû, 30 pontos vészkiáltást küldött a miniszterelnöknek, amely valódi bizonytalanságokat, kidolgozatlanságokat és valószínû tévedéseket mutatott ki a Radnai-reformban - miközben egyetlen szóval sem vonta kétségbe, hogy valamit csinálni kellene az egészségüggyel. Kárpáti Zsuzsa, az MSZP egészségügyi szekcióvezetõje is óvatosságra intett. Mások szigorúan titkos, többnyire aggódó leveleket küldözgettek legfelülre, politikai öngyilkosságtól féltve a kormányt. A politika foglyává lett az egészségügyi reform, Medgyessy kormányfõ egyre kevésbé érezte úgy, hogy a reform sikerrel kecsegtet a június 13-i választás elõtti kampányban. A Semmelweis Egyetemen április 27-én új üzenetet bocsátott ki magából: a reform végrehajtásához szakmai koncepció, politikai bátorság és szakmai összefogás szükséges. Ha e mondatocskára ráhelyezzük a második világháborús kódfejtõt, az ENIGMA-t, a szöveg így értendõ: uraim, részemrõl a dolog egyelõre érdektelen, hagyjuk az egészet jobb idõkre. A naponta nyilatkozó Kökény Mihály ezt követõen már a jövõ év második felérõl, társadalmi vitáról, csiszolásról beszélt. Mint a Mátyás királyról szóló mesében: a lány jött is meg nem is, hozott is meg nem is. Radnai kormánybiztosi kosarából elrepülni látszanak a galambok. Visszajönnek-e, másik madarak jönnek-e, s ha igen, mikor - ki tudja.

H

Berlinben, a híres Adlon Szálló régi-új épületétõl nem messze van egy barátságos olasz étterem, ahol befelé élõ írók, közlésvággyal küzdõ újságírók és hallgatag szociológusok, afféle mihaszna értelmiségi népség fordul meg délidõben. A kék-fehér kockás asztalok általában foglaltak, csak itt-ott van hely, s aki betér, kénytelen idegenekhez ülni. "Ja, magyar" - mosolyog rám a szemüveges szociológus, aki szerint nem az a fontos most, hogy a belépõk között elsõként vagy utolsóként leszünk az unió tagjai. Hanem az, hogy "Magyarország az árvák országa lett. S ha ez a tendencia nem változik, a nemzet feléli magát az élõerõ tekintetében, s ez hosszú távon súlyának és lehetõségeinek csökkenéséhez vezet." Elõször arra gondolok, hogy nyelvünk egyedülisége a téma - de nem. A Humboldt Egyetem tanára azt tanácsolja, nézzem meg a friss statisztikákat. Európában, de sehol a világon nem halnak meg békeidõben olyan fiatalon az apák és az anyák, mint Magyarországon. Megnéztem. Az adatok szerint a magyar alkotókorú népesség halandósága már hatszorosa az európainak. Az uniós átlaghoz képest 10 évvel kevesebbet élnek a magyar emberek: egy férfi várhatóan 58, egy nõ 66 évig tart ki egészségügyileg még elfogadható állapotban. Ezért egyszer talán a magyar adófizetõ is eljut ahhoz a gondolathoz, amire társai a civil Európában már rég rájöttek: hogy a legszemélyesebb magánügyeik, az élet és a halál dolgai összefüggnek a társadaloméval. Hogy nem kell belenyugodnia abba, hogy apját, anyját csak fényképen mutathatja meg gyermekeinek, mivel nálunk a szülõk gyorsan halnak. S elõbb-utóbb azt is meg fogja kérdezni: vajon hová tûntek az elvesztegetett évek, és mire és miért mentek el haszontalanul forintjai, amelyekbõl egészségügyet és nem betegségügyet kellett volna fenntartani és felépíteni?

A szerzõ közgazdász.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.