Feltűnő, hogy az Egyesült Államokban több mint tízszer annyi ilyen eset fordul elő, mint Kínában, pedig a két ország GDP-je közel azonos nagyságrendű. Észak-Koreában, Eritreában és Türkmenisztánban pedig egyáltalán nem találunk ilyen jellegű káreseményt. (Az adatok a SAS Global OpRisk adatbázisából származnak, és a 2008–2019. évekre vonatkoznak – B. E.)
De lássunk néhány tipikus nagy vállalati katasztrófát, melyek a környezet, az ügyfelek vagy a befektetők súlyos megkárosításával jártak együtt.
Hanyatló Nyugat
A British Petroleum PLC olajtársaság Deepwater Horizon félmerülő tengeri fúrótornyán 2010-ben rendellenes nyomás alakult ki, majd tűz ütött ki. Meghalt 11 alkalmazott, és bár 87 napon keresztül több ezer ember dolgozott a szivárgás megállításán, több mint 3 millió hordó olaj ömlött a Mexikói-öbölbe. Ez volt az amerikai történelem legsúlyosabb tengeri olajszennyezése, ami óriási, máig ható pusztítást végzett az élővilágban. Az eset nagy médiafigyelmet kapott, katasztrófafilm is készült róla Deepwater Horizon címmel hollywoodi sztárok (Mark Wahlberg, Kurt Russel, John Malkovich, Kate Hudson) szereplésével. A BP végül 2015-ben 20,8 milliárd dolláros gigakártérítés megfizetését vállalta az amerikai kormánynak és öt érintett államnak. Ha ehhez hozzáadjuk a kárcsökkentő intézkedések költségét is, a teljes vállalati veszteség közel 56 milliárd dollár lehetett. A Greenpeace szerint azonban semmit nem tanultunk az esetből: nem lett szigorúbb a szabályozás, a fúrótornyok nem lettek biztonságosabbak, és bár rendelkezésre állna a technológia az olajfogyasztás csökkentésére, „visszatartanak bennünket azok, akik a piszkos energiából profitálnak”. A Greenpeace jelenleg is aláírásokat gyűjt „Mondjátok el Biden elnöknek: tiltsa meg újabb gáz- és olajipari engedélyek kiadását!” címmel.
Az amerikai Monsanto cég által széles körben forgalmazott, glifozátalapú gyomirtóról hitelt érdemlően bebizonyosodott, hogy rákkeltő hatású. A cég új tulajdonosa, a német Bayer AG 2020-ban 10 milliárd dolláros kártérítést fizetett a körülbelül 95 ezer károsultnak a hosszú pereskedést lezáró megállapodás alapján. Ezt megelőzően a Monsanto szabályos háborút folytatott az újságírókkal és civilekkel szemben, melynek során a legextrémebb eszközök bevetésétől sem riadt vissza. Egyrészt titokban a glifozát ártalmatlanságát „bizonyító” tudományos kutatásokat pénzelt: „Nem arról van szó, hogy le akartuk fizetni a szakértőket, hanem egyszerűen csak megfelelő kompenzációval el akartuk ismerni a külső megbízás alapján végzett erőfeszítésüket. Senki sem dolgozik ingyen!” Másrészt egy ún. „belső hírszerzési fúziós központot” működtetett kifejezetten az újságírók és a civilek megfélemlítésére, akik – a vállalat megfogalmazása szerint – „valós idejű fizikai, cyber és reputációs kockázatot” jelentettek a cég számára. A Monsanto egyik menedzsere büszkén számolt be erről a LinkedInen, összemosva a civil aktivistákat a terroristákkal: „Létrehoztam és irányítottam azt a csapatot, amely bűnözők, aktivisták, szélsőségesek, geopolitikai és egyéb terrorista cselekményekben részt vevők adatait gyűjtötte össze és elemezte 160 országban.” A cégről készült 2015-ös dokumentumfilm (Monsanto szerint a világ) is hozzájárult ahhoz, hogy a Monsanto név a leggyűlöletesebb kapitalisták szimbólumává vált.
A német WireCard elektronikus fizetésekkel és egyéb pénzügyi szolgáltatásokkal operáló FinTech cég volt, a német tőzsde egyik ékköve, a DAX indexben is szerepelt. A könyvvizsgálatát 2010 óta az Ernst and Young végezte, mégis először a Financial Times újságíróinak tűnt fel (belső szivárogtatásnak köszönhetően), hogy valami nem stimmel a könyveléssel; ők aztán vadászkutya-szívóssággal rácsimpaszkodtak az ügyre. A német pénzügyi felügyelet (BaFin) azonban látványosan megvédte a WireCard-ot, sőt még az újságírókat vádolták meg a tőzsdei árak manipulálásával. A monsantói hagyományokat tökélyre fejlesztve a WireCard is külön hadműveleti egységet hozott létre az újságírók és a shortos spekulánsok távoltartására, melynek élére a líbiai titkosszolgálat korábbi vezetőjét, Rami El Obeidit szerződtették. Ám 2020-ban aztán kiderült, hogy az újságíróknak igazuk volt: úgy 2 milliárd euró eltűnt vagy sose létezett, a közzétett tranzakciók jelentős része fiktív volt, és szándékosan megtévesztették a befektetőket. Bár Angela Merkel egy parlamenti meghallgatáson igyekezett tompítani az ügy élét, és azt állította, hogy „a sajtóhírek ellenére nem volt okunk feltételezni, hogy a WireCardnál komoly szabálytalanságok történtek volna akkoriban”, az eset óriási tekintélyvesztéssel járt a felügyeleti szervek és a könyvvizsgálók számára, és alapvetően megrendítette a hitet a pénzügyi szabályozásban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
