A kérdés az, hogyan kezeljük ezeket a kockázatokat: magát a kockázatvállaló cselekedetet próbáljuk tűzzel-vassal irtani, vagy pedig megteremtjük azokat a feltételeket és szabályokat, amelyek a kockázatokat minimalizálják.
Egyre többet drogozik a magyar - többek között ez a nem túl meglepő következtetés olvasható az európai drogmonitorozó intézet (EMCDDA) éves jelentésében. Budapest háztetői felett különösen sűrű felhőkben fodrozódik a marihuánafüst: a végzős gimnazisták körében 50 százalék fölé emelkedett a kábítószereket kipróbálók aránya, tehát az Alkotmánybíróság decemberi drogdöntése által "deviáns kisebbségnek" bélyegzett csoport valójában már többséget alkot az iskolákban. Ez fejtörést okozhat mindazoknak, akik a marihuána kipróbálását különféle fejlődési zavarokkal vagy rendellenes családi körülményekkel próbálják magyarázni - ezek szerint vajon a diákok többsége "nem normális"? -, illetve akik azt hiszik, hogy a tinik belelapoznak a büntető törvénykönybe, mielőtt beleütköznek egy spangliba. Márpedig a mindenkori kormányzat rendkívüli ügybuzgalommal toldozza-foldozza a Btk. vonatkozó szakaszait (lásd: "Legyen világosság", Magyar Narancs, 2005. július 28.), mintha ezzel gátat szabhatna annak, amit "kábítószer-problémának" nevez. Persze ez is olyan "probléma", amit a politikusok azért gerjesztenek, hogy aztán legyen mit megoldani. Nem mintha a drogok fogyasztása nem járna egészségügyi kockázatokkal. A kérdés az, hogyan kezeljük ezeket a kockázatokat: magát a kockázatvállaló cselekedetet próbáljuk tűzzel-vassal irtani, vagy pedig megteremtjük azokat a feltételeket és szabályokat, amelyek a kockázatokat minimalizálják. A közúti balesetek például a vezető halálokok közé tartoznak világszerte, az autók által kibocsátott gázok pedig alapvető fenyegetést jelentenek ökoszféránk számára. Az állam mégsem próbálja betiltani a közúti forgalmat, ezzel szemben számos szabályt alkot a biztonságos és környezetbarát közlekedés feltételeinek megteremtése érdekében. Valószínűleg azért, mert elfogadta, hogy a közlekedés a civilizált ember életének szerves része.
Nincs ez másként a drogfogyasztással, a szerencsejátékkal vagy a prostitúcióval sem, amelyek mindegyike egyidős a civilizációval, és bár mindegyik kockázatvállaló magatartásnak számít, ezek a kockázatok jócskán az ésszerűség határán belülre korlátozhatók. Legalábbis elvben. A modern Észak-Amerikában létrejött azonban egy olyan politikai irányzat, amely a puritán etika nevében megpróbálta lenyesegetni ezeket a civilizációs "vadhajtásokat", és a jól-rosszul működő legális kontrollrendszereket zéró toleranciára cserélte le. Egy az önmegvalósítás és a vállalkozó szellem bűvkörében élő, a materiális élvezetek habzsolását idealizáló országban ez önellentmondásnak tűnik. De Walter Lippman szerint "az amerikaiak ren-geteg olyan dolgot szeretnének csinálni, amelyet egy időben be is tiltanának". A 20. században mindenesetre sor került az amerikai prohibíciós (tilalmi) gépezet kifejlesztésére és globális terjedésére. Az eredmény? A feketepiac és az egészségügyi kockázatok sosem látott burjánzása, amit szakértők a "hidraeffektus" néven emlegetnek, hiszen a probléma megoldására alkalmazott eszközök (büntetőjog, elrettentés) bumeránghatást gyakorolnak, és tovább gerjesztik a problémát (alvilág és járványok). Napjainkban minden évben több százmillió ember kerül szembe a törvénnyel olyan áldozat nélküli bűncselekmények elkövetése miatt, amelyekkel legrosszabb esetben is csak saját egészségüket vagy egzisztenciájukat károsítják, többnyire azonban semmiféle közvet-len veszélyt nem jelentenek a társadalomra.
Magyarországon egy bizonyos tett akkor számít bűncselekménynek, ha azt tartalmazza a Btk., és társadalomra való veszélyessége megállapítható. Irk Ferenc kriminológus a társadalomra való veszélyesség témakörével foglalkozó tanulmányában megjegyzi, hogy annak megállapításakor figyelembe kell venni, hogy "a normakövető többség jól elkülöníthető kell hogy legyen a normaszegő kisebbségtől". És itt vissza is kanyarodtunk eredeti kérdésfelvetésünkhöz: vajon egy olyan országban, ahol a fiatalok majdnem fele elkövetett már egy bűncselekményt, ott vajon jól megkülönböztethető-e a normakövető többség és a normaszegő kisebbség? Esetleg nem fordul-e feje tetejére a dolog, és nem válik-e normaszegővé az, aki nem próbált ki semmilyen illegális szert? A kérdést persze nem lehet redukálni a számokra és százalékokra: meggyőződésem, hogy ha akár csak egyetlenegy olyan ember lenne az egész országban, aki drogokat fogyaszt, azt sem szabadna megbüntetni - ha cselekedete nem veszélyes a társadalomra. Az állam egész egyszerűen nem kényszerítheti polgárait életmódváltásra, főleg nem ilyen álszenten szelektív módon (a körömpörkölt és pálinka betiltá-sával ez a diszkrimináció persze nagyban csökkenne). Még ha a drogfogyasztás mint olyan, általánosságban veszélyt jelenthet is a társadalomra, vajon az egyes drogfogyasztó esetében hogyan bizonyítható be a társadalomra való veszélyesség?
Ez az alapkoncepciója a Kendermag Egyesület által idén tavasszal kezdeményezett önfeljelentő kampánynak is (Polgári Engedelmességi Mozgalom). Több tucat magyar állampolgár kezdeményezett büntetőeljárást saját maga ellen ká-bítószer (elsősorban marihuána) csekély mennyiségben való birtoklása miatt. Az eljárások célja, hogy szembesítsék a politikai döntés-hozókat és a közvéleményt azzal a ténnyel, hogy minden évben büntetőeljárások ezreit indítják egyébként törvénytisztelő, többségükben dolgozó-tanuló, normális életkörülmények között élő fiatalemberek ellen egy olyan cselekedet miatt, amely gyakorlatilag nem okoz kárt senkinek. Az első bírósági tárgya-láson (2006. január 9.) majd eldől, hogy vajon a bíróság szerint veszélyes-e a társadalomra, hogy valaki például egy dolgos munkahét utáni szombat estén megtekert és elszívott egy jointot szobája magányában.
A drogfogyasztóknak persze van egy ennél jóval problematikusabb kisebbsége: az injekciós heroin- (és amfetamin-) használók. A heroinfüggők gyakran követnek el kisebb beszerzési bűncselekmé-nyeket, a fecskendők megosztása a fertőzések terjedésének melegágya. Sokak szemében a bünetőjog alkalmazása velük szemben indokolt lehet. De mi a célja a büntetőjog alkalmazásának? Az előbb idézett tanulmány szerint a büntetőjog azért alkalmazható, hogy "a büntetéssel a gondosabb magatartást sikerüljön elérni, ami által a kárkövetkezmény elkerülésének valószínűsége is növelhető". A büntetőjogi szigor alkalmazása ebben az esetben azonban nemhogy "gondosabb magatartásra" késztetné ezeket a droghasználókat, hanem további kockázatok vállalására. Jó példát szolgáltat erre a tűcsereprogramok körül kirobbant, szintén 2005-ös botrány. Miközben egy a BRFK és a tűcsereprogramok között évekkel ezelőtt kötött szerződés biztosítja a steril fecskendők terjesztésének zavartalanságát, az ügyészség egy idei jogi álláspontja szerint a fecskendő bűnjel - a rendőrnek minden esetben el kell járnia, ha fecskendőt talál a gyanúsítottnál. Ez pedig gondatlan magatartásra készteti a fogyasztókat, vagyis a használt fecskendők cseréjének elmulasztására. Arra pedig, hogy mi történik ott, ahol az ártalomcsökkentő programok nem tudnak hatékonyan működni, jó példát szolgáltatnak hanti-manysi rokonaink Szibériában, akiket napjainkban az ottani "zéró tolerancia" miatt a világ egyik legsúlyosabb, fecskendőmegosztás miatt terjedő HIV/AIDS-járványa fenyeget. Erre kívánta felhívni a figyel-met a Budapesti Drogprevenciós Alapítvány munkatársa, amikor a TASZ ügyvédjével december 1-jén, az AIDS világnapján megjelent az ügyészségen és feljelentette ma-gát azzal, hogy évek óta steril fecs-kendőket terjeszt a droghasználók között.
Sokak szerint ez az egész önfeljelentősdi csupán komédia a kábítószerrel kapcsolatos büntetőpolitika lejáratására. Lehet, hogy igazuk van, de ebben az esetben a kábítószerrel kapcsolatos büntetőpolitika sem nevezhető másnak, mint a lejáratást tökéletesen megérdemlő, szociálisan, egészségügyileg és kriminológiailag megbukott rendszernek, amelyet éppen ideje lenne megváltoztatni.
A szerző a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) drogpolitikai programvezetője.
