Konzultáció és konszenzus és halleluja!
Maga a prédikáció pusztán formai-stilisztikai újdonságokat tartalmazott, azokat is csak mihez képest. A televíziós igehirdetés, az elektronikus spiritualizáció a nagy vízen túl már régóta hétköznapi jelenség, itthoni implantációja pedig csak logikus lépése az Orbán-figura (az Orbán-Gyermek, az öt kenyérrel és két hallal Galilea népét jóllakató Orbán-Kenyérszaporító, a tisztátalan veres seregeket gyepáló Orbán-Arkangyal) szakralizációjának. Viszont az is igaz lehet, hogy odaát sem okvetlen hülyébbek az emberek, mint itt, oszt' kajálják a dolgot két pofára. Majd meglátjuk. Ettõl eltekintve Orbán csak elismételte, amit eddig õ és a pártja állítottak: ne adóztass, viszont költekezz (és ha a kormány azzal találna védekezni, hogy pont ezt csinálja, akkor azért szemetek, mert pénzt vettek kölcsön). Védte a saját állásaikat (a középosztályt és a kistelepüléseket), és támadta a szocialistákét; a lakótelepek meg Budapest népét, a városi alsóbb osztályokat akarta magukhoz édesgetni. Ez idáig rendben is lenne, hisz a következõ választást az nyeri meg, aki nem veszti el, azaz aki képes lesz a vele nem mindenáron, de egy csöppet azért rokonszenvezõ tömegeket hatékonyabban rábírni a szavazáson való részvételre. Hogy tehát az egyik nagy párt igyekszik az inkább a másikhoz húzó szavazókat - ha nem is maga mellé állítani, de legalább elbizonytalanítani, megingatni elsõdleges szimpátiájában, racionális magatartás. Ha nem mennek el, már jó.
De minek ebbe belekeverni a nemzettel folytatandó konzultációt meg a konszenzust? E szavak most már elõre látható kiürítése, majd kifordítása nem sok jót jósol. A néppel ugyanis nem lehet konszenzust kötni, hisz olyan, hogy nép, nincs. Nép Béla, meg Népné Irénke és a Nép gyerekek, ifjabb Béla, Gizi és a legkisebb, az égetnivaló Dönci, akinek a szemüvegén az egyik lencse le van ragasztva, nos, õk nem léteznek. A nép meg a nemzet absztrakció, és egy absztrakció nem bír beszélni, akárhogyan is molesztálják majd csillogó tekintetû gimnazisták meg agresszív öregasszonyok az aluljáróban (mint 2002-ben a két forduló között). Ebbõl megint bohóckodás lesz; de a szóért akkor is kár.
Tudjuk: demokráciánk leglényegét a pártok versengése adja. A jóisten õrizzen minket bármiféle nagykoalíciótól! Legyen legalább két nagy erõ, melyek markánsan mást állítanak változatos kérdésekben, s figyeljünk arra is, nehogy a nyilvános pofozkodás csak a háttérben folyó kulturált osztozkodás paravánja legyen. Hisz ha ugyanabból kellene választani, akkor minket hülyének néznének, és attól szomorúak lennénk. Ám vannak olyan pillanatok, amikor a versengés terméketlenné válik. Magyarország most elérkezett a saját határaihoz. Ceterum censeo: ha választott vezetõi nem állnak neki az államigazgatás, az egészségügy, a MÁV és a BKV, az adórendszer, a köztévé rendbetételének, akkor jó esetben megreked ott, ahol most tart; rossz esetben meg csõdbe megy. E reformokat egymagában, sõt, a másik ellenében sem az MSZP, sem a Fidesz végigvinni nem képes. Számos okból: mert a nagy változtatásokat behatárolják a kétharmados törvények; mert nagy részükhöz kevés egy ciklus; mert az egész mit sem ér, ha az egyik kormány elkezd valamit, a következõ meg visszacsinálja. Mert bármelyik nagy párt is van ellenzékben, ahhoz elég erõs marad, hogy a változtatásokat - álcivil szervezetekkel, szakszervezetekkel, kamarákkal, utcai harcosokkal, mágnásokkal, ilyen-olyan egyéb érdekcsoportokkal szövetkezve, meg a befolyása alatt álló közjogi intézményeket felhasználva - megakadályozza.
Ez a helyzet nemcsak nyomasztó, de sokba is kerül. Elpazarolt költségvetési százmilliárdokkal fizetjük az árát. Meg az elmaradt haszon újabb százmilliárdjaival. Változtatni rajta csak együtt képes az ország kormánya és ellenzéke. Úgy, ahogy például Németországban a jóléti állam reformját a Schröder-kormány konzervatív ellenzékével együtt találta ki, vitatta meg, és nyomta le a választók torkán. Valóban: konzultációra és konszenzusra van szükség. Jóhiszemûségre és minimális bizalomra. Lehet, hogy nem fog menni, lehet, hogy nincsenek közös megoldások, s a két párt társadalomképe olyannyira összeegyeztethetetlen, hogy semmiben nem fognak tudni megállapodni. De legalább a különbségek nyilvánvalóak lennének, és így nehezebben lehetne hülyíteni is az embereket.
Ám amirõl Orbán beszél, az nem ilyen konzultáció és nem ilyen konszenzus. Az Orbán-féle K. und K. alapfeltétele ugyanis, hogy a másik fél ne vegyen benne részt - hogyan is vehetne, ha egyszer nincs is, ha a léte merõ félreértés, megtévesztés, csalás. A helyét ezért egy fikció, a Nemzet foglalja el. A szó így megmarad, lehet vele hadonászni, csak épp az ellenkezõjét jelenti majd eredeti értelmének.
Kössed meg a konszenzusom, mert pofán leszel vágva!
