A magyar politikai közélet botránykultúrája naponta új áldozatokat szed. A menetrend mindig ugyanaz: az egyik oldal elővezet valamilyen megbotránkoztató hírt vagy információt, ami kellően dehonesztáló a másik oldalra nézve, mire az hasonló szellemben viszszavág, a vita elfajul - a hallgatóság pedig politikai elkötelezettsége szerint felsorakozik az egymásnak feszülő álláspontok mögé.
Ez a mindennapos végzet érte utol néhány hete azt a munkaanyagot is, amely a kormány migrációs stratégiájának kidolgozásához készült. A KDNP máig tisztázatlan módon megszerezte az amúgy belső használatra készült előtanulmányt, ezt a szabad költészet stílusában újraértelmezte, sajátos, intoleráns és előítéletes nézőpontjából minősítette, és rögvest megvádolta a kormányt: betelepítési politikát tervez, elárasztja az országot az idegen hordákkal, feláldozza az ország érdekeit és szuverenitását, létében veszélyezteti a magyarságot.
*
Az esetet talán csak az különbözteti meg a szokásos botrányoktól, hogy a jövőnk szempontjából különösen fontos társadalmi kérdést piszkított be. Nevezetesen azt a dilemmát, hogy miként gondolkodjunk azokról az emberekről, akik az országhatáron kívülről érkezve valamilyen okból szeretnének ennek az országnak a lakói lenni? Avagy, tágabban fogalmazva: milyen országot képzelünk el magunknak, és milyen helyet szánunk benne az idegeneknek?
A bevándorlás természetesen nem csak a politikát osztja meg; az átlagemberek is különbözőképpen gondolkodnak róla. Érdemes tehát a kérdést kísérő dilemmák közül néhányat végiggondolni.
A migráció megítélésének legáltalánosabb szempontja alkotmányos jogainkat érinti. A jogállamiság helyreállítása és az emberi jogok újradefiniálása a rendszerváltást követően a szabad mozgás, a szabad lakóhely- és munkahelyválasztás jogának széles érvényesülését ígérte. E jogok életünk, szabadságunk meghatározó elemei lettek, ezek szavatolják azt, hogy Magyarország állampolgáraiként szabadon döntsünk életünkről és jövőnkről. De vajon jogunkban áll-e másokat megfosztani ezektől az előnyöktől, pusztán azért, mert idegenek? Egyetlen korlátozó szempont merülhet csak fel - az, ha a bevándorlóknak juttatandó jogosítványok jelentős mértékben korlátoznák a már jogélvezők lehetőségeit. Ehhez azonban bizonyítani kellene, hogy a bevándorlók tömeges megjelenése valóban ilyen következményekkel járna. Ezt pedig még egyetlen erre vonatkozó elemzés sem tette meg.
A migráció megítélésének további fontos formális szempontja, hogy Magyarország uniós csatlakozásával részesei lettünk egy szélesebb jogközösségnek. Evvel még inkább kitárult a magyar társadalom és az állampolgárok számára a mozgás szabadságából következő előnyök köre - de ez a státus kötelezettségekkel is jár. A kölcsönösség elve szerint a közösség állampolgárait nemzeti hovatartozásuktól függetlenül, egyetemesen megilletik ezek a jogok. Továbbá. Magyarország az unió egyenjogú tagja, számára is kötelezőek tehát azok az európai uniós normák, amelyek a máshol letelepedni kívánók jogait védik, legyen szó akár az unión kívüli országok polgárairól is. A mindennapi politikában persze az uniós országok megosztottak a migráció megítélésében, és az unió nem is vállalja az egységes szabályozás kidolgozását. Ám Magyarországra nem nehezedik jelentős bevándorlási nyomás; semmivel sem indokolható tehát, hogy hazánk az unió frissen befogadott tagjaként rögtön merev és konzervatív álláspontot foglaljon el e kérdésben.
*
A nemzeti érdekek és a bevándorlás viszonya már több ellentmondást tartogat. A dilemma gyökere a nemzetépítés korára nyúlik vissza. Az európai nemzetek születése szükségszerűen együtt járt a bezárkózással, a nemzeti szempontok egyoldalú érvényesítésével, az állampolgárok pozitív megkülönböztetésével és a nemzetállam határain kívül élők diszkriminációjával. Ám a nemzetállamok létrehozásának kora Európában már régen lezárult, és a XX. század második felére ezek a szempontok másodlagossá, sőt anakronisztikussá váltak. A nemzetállami fejlődés késői típusát képviselő országokban viszont, és ilyen Magyarország is, a máig befejezetlen társadalmi homogenizáció és integráció jelentős konfliktuspotenciált halmozott fel. A globalizáció, az egységesedő világpiac, a multinacionális vállalatok, a nemzetközi politikai szervezetek, az egész világot behálózó elektronikus kommunikáció és közlekedés rendszere és a migráció ezeket az országokat is új helyzet elé állította. A társadalmi integráció befejezetlensége miatt a politikai reakció nem feltétlenül a nyitás lett, inkább a kívülről érkező hatásokkal szembeni bezárkózás szándéka. Pedig a migrációs potenciál a nemzeti identitás optikájából nézve kétféle módon is megítélhető. A nemzeti narratíva kockázatot és veszélyt lát benne - ez a hagyományos nézőpont. De a bevándorlás növelheti is az ország önbecsülését, hiszen ahová az emberek szívesen jönnének, az minden bizonnyal élhető és lakható hely, amely jóléttel, biztonsággal és szabadsággal kecsegtet. Mindez büszkeséggel is eltöltheti a nemzet polgárát, és az idegen megjelenésében e büszkeség megerősítését láthatná. A nemzeti identitás aktuális tudástartalma tehát döntően rányomja a bélyegét arra, hogy mit is gondoljunk az idegenekről.
Az idegen megítélését és a bevándorlás kezelését jelentős mértékben befolyásolják a bürokratikus, igazgatási szempontok is. A magyar államot sokszor még ma is a polgár helyett alattvalóban gondolkodó uralmi szakszerűség vezérli (lásd Bibó István megkülönböztetését). Ez pedig az idegent nem pusztán igazgatási kérdésnek és elintézendő ügynek tekinti, hanem gyanús elemnek, másodrendű személynek, aki felett korlátlanul érvényesítheti hatalmát. Mintha a hatalom sem hinne abban, hogy ez az ország valóban lakható hely lenne - az idegent, aki mégis ide vágyik, csakis sötét szándékok vezérelhetik. Ráadásul még "külön munkát" is ad a hivatalnak!
És hogyan viszonyul az idegenekhez a társadalom?
A 90-es évek eleje óta szinte minden szociológiai vizsgálat arra lyukadt ki, hogy a magyarok nem túl befogadóak velük szemben. Bár az elmúlt másfél évtizedben megfigyelhetők ingadozások, összességében a többség - nemzetközi összehasonlításban is egyedülálló módon - nem jó szívvel tekint a letelepedni vágyó idegenre, a bevándorlás mértékét (annak ellenére, hogy az Magyarországon bizonyítottan nagyon alacsony) korlátozná, az érkezők anyagi támogatását pedig csökkentené. Ráadásul a köznapi ítéletek szelektívek. A nemzetpolitikai diskurzus hatására a határon túli magyarokkal szemben általában befogadók - eltekintve azon esetektől, amikor nem általában kell nyilatkozni, hanem reális lehetőségként kell dönteni egy adott kérdésben, annak minden következményével együtt (lásd például a kettős állampolgárságról szóló népszavazást). Más csoportokkal szemben a köz ítélete, ha etnikai csoportonként kisebb különbségekkel is, de elutasító, és sok esetben súlyos etnikai előítéletekkel terhelt. A szélsőséges teljes elutasítás és a teljes elfogadás közti mezőben a magyarok - egyéni ízlésük szerint - minden csoportnál megválasztanák, hogy kiket fogadnának be és kiket utasítanának el. És ha meg is békülnek a ténnyel, hogy bevándorlók márpedig jönni fognak, az idegenek befogadásához rendszerint kemény asszimilációs várakozásokat támasztanak. A jövevényeknek alkalmazkodniuk kell a magyar szokásokhoz, kevesebbel kell beérniük, mint a többségnek, legalábbis egy ideig, és el kell fogadniuk, hogy az itt élőknek több joguk van.
*
Érdekes módon azonban a bevándorlás általános megítélése és a már itt élő idegenekről alkotott vélemény korántsem egyforma. A többség - saját bevallása szerint - semmiféle ellenséges érzületet nem mutat az itt élő idegenekkel szemben, sőt megbecsüli őket. Az emberek úgy látják, hogy a bevándorlók inkább barátságosak, melegszívűek és hozzáértők, sokat dolgoznak, miközben társadalmi helyzetüket tekintve nehezebb körülmények között élnek, mint az átlagember. Átérzik a nehézségeiket, és hajlandók akár megértést is mutatni a megélhetésért és a társadalmi elfogadásért folytatott kemény küzdelmükben. A többség személyes tapasztalatai tehát inkább pozitívak, mint negatívak, bár az emberek bevallása szerint hétköznapi életükben nemigen kerülnek kapcsolatba a bevándorlókkal; nem szívesen laknának olyan környéken, ahol sok a bevándorló, vagy nem szívesen küldenék gyerekeiket olyan iskolába, ahol a gyerekek jelentős része más országban született.
A köznapi gondolkodást átható ellentmondás mögött vélhetően az egyéni és kollektív társadalmi identitás ellentmondása és konfliktusa munkál. Ennek értelmezéséhez azt kell megvizsgálnunk, hogy a többség mit gondol a migrációról általában, és mennyire mutat személyes hajlandóságot, hogy éljen a világ kinyílásával járó új lehetőségekkel. A nemzetközi összehasonlítás Magyarország esetében arról tanúskodik, hogy az embereket nagyon kicsi mobilitási hajlandóság jellemzi (bár ez az érték némileg növekvő tendenciát mutat). Ez igaz a legszűkebb környezetükre is: nem szívesen költöznének el sehová, legyen szó akár csak egy másik városrészről, városról vagy régióról. Még inkább igaz ez, ha más országba kellene költözni - bármilyen közel is legyen az -, hogy ott próbáljunk magunknak új életet kialakítani.
Az alacsony migrációs hajlandóságnak sok oka lehet. Közrejátszhat benne a nyelvtudás hiánya, a nem piacképes szaktudás vagy az, hogy kevés olyan segítő ismerősünk van, aki az új helyen támogatna minket és egyengetné utunkat. Ám van valami, ami összekapcsolja az alacsony migrációs hajlandóságot meg az idegenellenességet a társadalmi identitással - ez pedig egyfajta kulturális elzárkózás és provincializmus. A közösség befelé forduló kulturális homogenizációja látszólag biztonságot nyújt az embereknek a szinte korlátlanná váló politikai, gazdasági és kulturális lehetőségekkel szemben. E befelé forduló identitás tünete az erős kulturális etnocentrizmus, a nemzetközpontú múltba nézés, a nyelvi elzárkózás, a kulturális asszimiláció és homogenizáció kényszere, a mássággal szembeni intolerancia, valamint az idegenekkel szembeni távolságtartás és elutasítás is. A kulturális bezárkózáson alapuló identitás az egyes ember számára csökkenti a kockázatérzést és biztonságot nyújthat - ugyanakkor drámaian korlátozza mind az egyén, mind a társadalom lehetőségeit. A bevándorlásról vallott nézeteinkben is ez a dilemma köszön vissza: önmagunkba fordulás és bezárkózás, vagy nyitottság és sokszínűség. A kapuink előtt toporgó idegen, a bevándorló ennek az ellentmondásnak a reprezentációja.
A napi események azt sejtetik, hogy egyes politikai erők a legszívesebben rövidre zárnák a kérdést. Pedig ezzel attól a szabadságuktól is megfosztanák az embereket, hogy szembenézhessenek önmagukkal, és szabadon döntsenek arról, milyen célok és értékek szerint építsék fel személyes identitásukat.
A szerző szociológus, egyetemi tanár.
