Heteken belül eldől, hogy az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) a versenyben maradt három kandidáló közül Olaszországnak, a lengyel-ukrán vagy a horvát-magyar párosnak adja-e a 2012-es Európa-bajnokság (Eb) megrendezési jogát.
Elenyésző számú tamáskodó publikáció látott napvilágot arról, hogy valóban olyan nagyszerű-e, ha Magyarország társrendezője lesz a világ harmadik legnagyobb sporteseményének. Holott 2007-ben az ország tökéletesen felkészületlen az Európa-bajnokság megrendezésére; nincs egyetlen, az előírásoknak megfelelő stadionunk, elégtelen az ország közlekedési (közúti, vasúti) infrastruktúrája, nincs megfelelő minőségű és mennyiségű szállodánk, s momentán nincs magyar labdarúgás sem, ami azért alapfeltétele volna egy labdarúgó Európa-bajnokságnak. (A rendező ország/országok selejtező nélkül szereplői a viadalnak.) Ám sokan magyar virtussal legyintenek erre: sebaj, minden meglesz! A helyzet azért ennél bonyolultabb.
Az Eb magyar szervezőbizottságának tagjai és általában az ebben az ügyben megszólalók úgy vélekednek: hatalmas lökést adna a honi futball fejlődésének, ha a 2012-es rendezés jogát a horvát-magyar pályázat nyerné el. Ezzel kimondatlanul is erősítik azt a feltételezést, hogy a hazai labdarúgás rendbetételét külső tényezőtől, valamifajta modern "deus ex machinától" várjuk. Mintha nem az utánpótlás-nevelést, az edzőképzést, a klubok zavaros pénzügyeit kellene rendbe tenni, és a fiatalok számára újra vonzóvá tenni a labdarúgást.
Semmit nem old meg ugyanis, ha Magyarországon a 2012-es Eb-re elkészül a négy új stadion (Budapest, Győr, Székesfehérvár, Debrecen) - ami alapfeltétele a rendezésnek (a többiről majd később). A magyar Eb-pályázat hivatalos honlapjáról (www.eurofootball.hu) - a tervezett stadionok látványtervét és befogadó-képességét leszámítva - alig szerezhető egyéb, elsősorban pénzügyi információ. A Magyarországgal sok tekintetben összehasonlítható Portugáliáról viszont minden nehézség nélkül kideríthető, hogy a 2004-es kontinensviadalra hat új stadion épült, és négyet építettek át, 305 millió euróért (hozzávetőleg 78 milliárd forintért). Egyéb infrastrukturális beruházásokra 650 millió eurót költöttek (kábé 166 milliárd forint). A portugáliai stadionok kivitelezési költségeinek pusztán 25 százalékát fedezték költségvetési forrásból, vagyis az adófizetők pénzéből. Nálunk nem tudható, hogy az állami és a magánszféra egyáltalán osztozik-e a finanszírozásban, és ha igen, milyen arányban. Igaz, kockázatcsökkentő tényező, hogy megosztanánk Horvátországgal a rendezés költségeit.
Ha túllépünk a kivitelezés költségein, az állami és magánszektorra jutó terheken - noha ezek alapkérdések -, akkor szembesülhetünk azzal a korántsem könnyen megválaszolható kérdéssel, hogy mihez kezdünk az új stadionokkal a 2012-es Eb után. Győrben, Székesfehérváron és Debrecenben 35 ezres befogadóképességű létesítményt terveznek, míg Budapesten, a jelenlegi Puskás Ferenc Stadion teljes átépítésével (a név meghagyásával) egy 50-60 ezreset. Tudják önök, mennyi néző előtt rendezik a magyar bajnoki találkozókat? Győrben 1500- 2000 néző, Székesfehérváron 3-4000, míg Debrecenben 7-9000 néző előtt játszanak mérkőzéseket hosszú évek óta. A 130 ezer lakosú Győrben kis túlzással minden ezredik helyi jár bajnoki meccsekre. A 207 ezer lakosú Debrecen csapata az elmúlt két évben bajnok lett, mérkőzéseinek látogatottsága - nyilván ezért is - hazai összevetésben kiemelkedően magas volt és maradt. Ám a nézőszám akkor sem haladta meg a 10-11 ezret, amikor a bajnokság utolsó hazai mérkőzésén a publikum a csapatát ünnepelte; ennyien mentek ki, amikor mindenki ott volt, aki élt és mozgott a Loki-drukkerek közül. Nem azért, mert többen nem fértek volna be, hanem mert ennél több embert még a bajnokcsapatuk jutalomjátéka sem érdekelt.
*
A 2004-es portugáliai labdarúgó Eb után egyre-másra szállingóztak a hírek, hogy az eseményre felépített stadionok kihasználtsága megoldhatatlan gond a helyieknek. (A HVG-ben Muharay Katalin számolt be erről nagyon pontosan.) Nem Lisszabonban (itt két stadiont építettek át) vagy Portóban (itt szintén kettőt), ahol nemzetközileg is jegyzett klubok működnek, hanem Bragában, Faróban, Coimbrában, Avieróban és Guimaraesben. Azokban a városokban az UEFA-előírásoknak megfelelő stadionok nagyok, túlméretezettek és kihasználhatatlanok az Eb múltával. Magyarországon pontosan ez a sors vár a sok pénzért megépítendő létesítményekre. Portugália lélekszáma, városainak mérete igen nagy hasonlóságot mutat hazánk idevágó mutatóival. Ráadásul a portugál labdarúgás fényévekkel jár a magyar előtt; azaz a lényegesen jobb focijuk, a magyar meccsnézőszámokat messze meghaladó látogatottság mellett is nagy probléma számukra a stadionok működtetése és további hasznosítása.
Mindezektől függetlenül is kétséges, hogy az európai középvárosok méretét meg sem közelítő Győr, Székesfehérvár és Debrecen 110-200 ezres lakosságára alapozható-e egy 35 ezres stadion működtetése. Minthogy komoly agglomerációval egyik település sem rendelkezik, a válasz kézenfekvő.
*
A horvát-magyar közös pályázat ürügyén sok szó esik az ország modernizálásáról is. Reményeink szerint 2012-re az ország olyan közlekedési infrastruktúrával rendelkezik, ami állja az összevetést az Európában elvárható színvonallal. Ugyanez vonatkozhat városaink belső tereire, idegenforgalmi szálláshelyeinkre, a környezetvédelemre, gazdaságunk versenyképességére és vele humánerőforrásunk állapotára. Optimista forgatókönyvek szerint ez nem azért következik be 2012-re, mert hazánk Európa-bajnokságot rendez, hanem mert a 2007-2013 közötti uniós költségvetési ciklus végén járva nagyrészt már felhasználtuk a rendelkezésre álló 8 ezer milliárd forintnyi fejlesztési összeget (ami még pluszban kiegészül egyéb fejlesztési forrásokkal is). Vagy így lesz, vagy nem. De Magyarország az Eb-rendezésre teljességgel fölkészületlen, a jelentkezés pillanatában egyetlen feltételnek sem felel meg.
Majdnem a teljes huszadik században nem Európa jobbik, boldogabbik és gazdagabbik felén éltünk, "történelmi megkésettségünk" ezért is, másért is kétségbevonhatatlan. Ezt le kell dolgozni. Türelmesen, józanul. A szerves fejlődésben higgyünk, és ne a légvárakra épített, lázálomszerű "nagy ugrásokban".
A szerző szabadúszó újságíró, a gyulai városi nagypályás amatőr futballbajnokságban szereplő UMATO balhátvédje és Bayer Leverkusen-drukker.
