Lesz, ami lehet

  • 1999. január 7.

Publicisztika

Ezt az évet Jugoszlávia grandiózus mutatvánnyal kezdi: nagyobb csődtömegként fut neki 1999-nek, mint futott neki 1998-nak (pedig ez már nemcsak tavaly, de tavalyelőtt is és azelőtt is kivitelezhetetlennek tűnt).

Ezt az évet Jugoszlávia grandiózus mutatvánnyal kezdi: nagyobb csődtömegként fut neki 1999-nek, mint futott neki 1998-nak (pedig ez már nemcsak tavaly, de tavalyelőtt is és azelőtt is kivitelezhetetlennek tűnt).

Jugoszlávia úgy tántorog, mint a részeg bútorszállító szakiparos százhúsz kilós mosógéppel a vállán: ahhoz már túl ittas, hogy képes legyen biztosan megállni a lábán, de még elesni sem bír; megrázza magát, amikor vészesen közel kerül a vízszinteshez, ellenáll a gravitációnak; kileng, de nem dől el. És a mosógépet sem engedi el.

Jugoszlávia széthullásának és a maradék szétzüllésének esetét még akkor is tanítani fogják, amikor az első telepesek unokái születnek a Marson, a telepátia pedig engedélyhez nem kötött, bejegyzett távközlési vállalkozási forma lesz, és amikor már senki sem fog emlékezni arra, kicsoda is volt bizonyos Torgyán doktor. A délszláv nemzetek fiai erre akkor sem lehetnek majd büszkék.

Belgrádban - ahol több botcsinálta politológus és polito-spekuláns van, mint meteorológus - jóformán fel sem merül már, hogy lehet-e még rosszabb. Magától értetődik, hogy az lesz. Pedig már most is elég szar: a munkanélküliek száma hivatalosan is millió körül van (és megbecsülhetetlen azoknak a száma, akik ugyan bírnak munkahellyel, de ott nem dolgoznak, és pénzt sem igen kapnak), az állam több mint háromhavi nyugdíjjal tartozik tavalyról (1997-ről szintén legalább annyival), az átlagjövedelem mintegy tizenötezer forint (ha egyáltalán kifizetik) - és ezek csak a szociális jellegű problémák. Privatizáció nincs, vagy ha van, hát annyit tesz, hogy a hatalom közeli káderek kisajátítják a gyárakat, és nincs pénz. Nincs pontos fegyvernyilvántartás sem (pedig eddig is példátlanul liberális volt a fegyvertartás engedélyezése) -, voltak és vannak viszont véres leszámolások, soha fel nem derített merényletek. Az átlagos szerbiai fiatal azért tanul, hogy diplomásként húzzon el az országból.

Szerbiában közben regnál egy vörös-fekete koalíció is - a szerbiai szocialisták és az egyesült baloldal jeles képviselői a fasiszta radikálisokkal kormányoznak -, Belgrádban most azt találgatják, meddig. Egyesek tudni vélik, hogy a házasság nem sikerült, ideje elválni. Új választásokról álmodnak, és egy olyan koalícióról, amit a Slobodan Milosevic jugoszláv elnök által kézivezérelt szocialisták (SPS), valamint az elnök feleségének, Mira Markovicnak a pártja (JUL) a jelenleg ellenzékben lévő Vuk Draskovic Szerb Megújhodási Mozgalmával (SPO) hoznának össze. Nem mintha az bármivel is jobb vagy több lenne a mostaninál.

Merthogy: a szerbiai politika nem a felsorolt problémákról szól. Hanem Kosovóról.

Kosovóban háború dúl, de a szerbiai ellenzék túlnyomó többségének az a baja, hogy Milosevic a helyszínre engedte a nemzetközi megfigyelőket, és halvány ígéretet tett arra: nem mészároltat le mindenkit. Az ellenzék túlnyomó többsége szerint az elnök kapitulált. Egy olyan háborút propagálnak, amit képtelenség megnyerni. Olyan területért harcolnak, amit nem tudnak megtartani: a lakosság mintegy kilencven százaléka nem szerb, és évek óta semmilyen módon nem vesz részt Szerbia és Jugoszlávia életében.

A kosovói válság pedig csak nem akar magától megoldódni, az anyja kiskésit, hiába cirkálnak és szemléznek nemzetközi megfigyelők. Bár elvileg mindkét fél betartja a tűzszünetet, az albán gerillaszervezet, a Kosovói Felszabadítási Hadsereg (U‚K) indíttatást érez magában, hogy szerb civileket és rendőröket öljön meg, valamint fegyveresen próbáljon átkelni az albán-jugoszláv határon, ami után a szerbiai rendőri-katonai alakulatok kénytelenek kisebb megtorló akciókat indítani, amiért persze az albánok azonnal nemet mondanak a tárgyalásokra, amiért pedig a szerb fél sajnálkozik, sóhajt, és csípőből tüzel a távozókra.

És szólni kell még Crna Goráról, a renitens tagköztársaságról is. Milo Djukanovic elnök azt nyilatkozta a napokban, hogy ha Milosevic nem változik meg, akkor a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak befellegzett. Szerinte a közös állam napról napra gyengébb, és - bár tagadta, hogy Podgorica a kiválásra készülne - elmondta, hogy Crna Gora bizonyos funkciókat elvett a szövetségi államtól. Ha kell, Crna Gora kész saját pénzpolitikát folytatni. Szlovénia és Horvátország is így kezdte.

A Milosevic-rezsim persze nem adja fel: nincs már a helyén a szerbiai titkosrendőrség feje, a hadsereg vezérkari főnökét leváltották, menesztették a légvédelem vezetőjét, és leváltottak pár hadtestparancsnokot is. Közös bűnük, állítólag, hogy ellenezték Crna Gora megleckéztetését, és azt tanácsolták Milosevic elnöknek, hogy lehetőség szerint ne indítson háborút az egész világ (és némely szomszédos naprendszerek) ellen. A Szerbia-párti erők január tizenharmadikát - az ortodox újévet és a tavalyi podgoricai zavargások évfordulóját - készek az utcán megünnepelni. Legyen, ami lehet.

Nincs tanulság. Ez nem olyan szerkesztőségi cikk, amelyik után csettinthetünk, lám, megint okosabbak lettünk. Ez a cikk csak egy ország sötét jövőjéről szól.

Neked ajánljuk

Dobosviccek

„Srácok, van kedvetek meghallgatni a szerzeményeimet?”, szól az egyik legelcsépeltebb dobosvicc csattanója. A közvélekedés szerint a dobosok tipikusan háttérbe húzódó, nem túl izgalmas figurák, de ahogy Dave Grohl, Phil Collins, Don Henley vagy akár Szikora Róbert példája mutatja, megfelelő tehetséggel és szorgalommal belőlük is lehetnek nagy sztárok. Az elmúlt hetekben két neves angol zenekar dobosa is szólóalbumot jelentetett meg – mindkét lemezre érdemes időt szakítani.

Hordta a jelet

  • - minek -

Mátyás Attila számos zenekaron és zenei korszakon átívelő, lassan négy évtizedes pályafutásában különleges epizód a rövid ideig létező Agnus Dei (Isten báránya) zenekar.

Intimebb invenciók

Bacsó Kristóf legutóbbi szerzői anyaga nem konceptlemez, a szaxofonos nem szokott ilyeneket készíteni. A gondolatok, a képzetek, a keresztutalások sokkal összetettebben bontakoznak ki dallamaiból és témáiból, mint hogy kiragasszon egy képet középre, és a körül motozzon a lemez végéig. Bacsó az irányadó jazzalkotók közé emelkedett a rá jellemző nyugodt, intellektuális megközelítéssel; a saját együttesein kívül elsősorban a Modern Art Orchestra szaxofon szólamvezetőjeként és a Zeneakadémia jazz tanszékének élén.

Dehogy vagyunk egyedül

A vígjáték műfaja lefelé tartó pályájának igencsak a végét járja már, s mint számos híres képviselője, mára elgyengült, fárasztó, és ha mond is valamit, az gyakran kellemetlen vagy csitítgatni való. Elég csak az utóbbi idők tömeggyártott spin-off sorozataira gondolnunk, ha az eredetiek színvonalának revíziójával nem is szívesen zaklatnánk fel magunkat.

Tekintetek tüzében

  • Révész Emese

Czene Márta technikai tudása kivételes, nem sajnálja az időt és a fáradságot a részletek megmunkálására, vékony festékrétegei, kifinomult vonalrajza, kimért kompozíciói a reneszánsz fénykorát és a fotórealizmus legjavát idézik. Önmagában ez vajmi kevés lenne azonban ahhoz, hogy érdekes legyen a kortárs szemlélőnek.

Purcell zongorája

Az 1695-ben elhalálozott Henry Purcellnek természetesen nem volt zongorája, hiszen Bartolomeo Cristofori csak egy évtizeddel később találta fel a zongora ősének tekinthető fortepianót, majd újabb 60–70 évnek kellett eltelnie, amíg ez a hangszer lassan egyeduralkodóvá válva kiszorította billentyűs társait. „Purcell, a zongora poétája” – kommentálta a koncert előtt egy barátom kissé helytelenítő mosollyal Szokolov műsorát, aki a koncert teljes első félidejét az angol mesternek szentelte.

Az az űzött hang

„A csapat a Váladék nevű kocsmában gyűlt össze, hogy levonja a nap tanulságait”, olvassa fel színtelen hangon, hadarva A hosszú nap című tárcanovellájának első mondatát Tar Sándor valamikor 1993-ban. Hova sietett vajon? Vagy inkább honnan menekült? Semmi érzelem nincs a hangjában, és mégis zaklatottnak tűnik, talán a gyorsan eldarált szavak, a szinte fuldokló lélegzetvételei miatt. Hallgatni is felkavaró.

Az élet értelme

Ferdinand von Schirach izgalmas szerző: jogászból lett író, ami a hazánkban is játszott két színdarabján meg is látszik. A Terrort a Katona József Színház mutatta be 2016-ban, az Istent most láthatjuk először. Mindkettő zárt tárgyalás formáját ölti, a Terror a tárgyalóteremben játszódik, s bár az Istenben elhangzik az intelem, hogy „ügyvédnő, nem a bíróságon vagyunk”, és látszólag egy nyílt pódiumbeszélgetésen veszünk részt, valójában teljesen nyilvánvaló, hogy de, most is a bíróságon vagyunk. Ahol mi, nézők vagyunk bírók, és a felsorakoztatott számtalan érvből kell levonnunk a végső következtetést, majd szavaznunk kell arról, hogy támogatjuk-e Kertész Tibort abban, hogy orvosi segítséggel vessen véget az életének.

Korszerűtlen elmélkedések

  • Zelei Dávid

„Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”, nyilatkozta egyszer a portugál José Saramago. Magyarul eddig hiányzó regényét, a Festészeti és szépírási kézikönyvet kézbe véve pedig minden eddiginél jobban mögé láthatunk e Nobel-díjasként azért álszerénynek ható kijelentés miértjének.

Körözik Putyint

A Nemzetközi Büntetőbíróság (International Criminal Court, ICC) elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin orosz elnök és Marija Alekszejevna Lvova-Belova, a gyerekjogok oroszországi elnöki biztosa ellen. Mindkettőjükkel szemben az a megalapozott gyanú merült fel, hogy legkésőbb 2022. február 24-ét követően ők maguk adtak parancsot gyermekek kényszerdeportálására és kényszeradoptálására, illetve nem akadályozták meg alárendeltjei­ket ebben. Ez a nemzetközi jog szerint háborús bűnnek számít.

Mindent és mindenkitől

Megkárosítva érzi magát és feljelentést tervez több olyan orosz állampolgár, aki magyar letelepedési kötvényt vásárolt a VolDan Investments Ltd. nevű közvetítőcégen keresztül.

„Még erős a magyar felhozatal”

Mi a helyzet a Trafóval a Sberbank csődje óta? Visszakapták-e a pénzüket? – kérdeztük az illetékestől. A beszélgetés során szó esett még arculatváltásról, színházi fenntarthatóságról, a független előadóművészek helyzetéről, egyáltalán a magyar kultúra kilátásairól.