Tamás Gáspár Miklós: Szabadelvű civilizáció

publikálva
1999/1. (01. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Most itten nem orbánviktorozunk, gömbösözünk, simicskázunk, meciarozunk, pintézerünk, tudjmanozunk, pelikánelvtársazunk, lukasenkózunk, stumpfozunk, nazarbajevezünk: a kép elég világos, és ezt voltaképpen az egytől egyig miniszterelnöki főtanácsadói címet viselő jobboldali és szélsőjobboldali vezérpublicisták (ezek tiszteletdíjért már nem írnak, csak h. államtitkári és generálkurátori illetményért, a köztisztviselői [civil service] éthosz nagyobb dicsőségére; a kormány nem ügynökei és bértollnokai révén [par personnes interposées] uszít a demokrácia demokratikus értelmezése ellen, hanem höchstpersönlich, ami ősbemutató [an absolute first]: a közíró kurál és hörög) sem cáfolják - az államot összekeverik a kormányzattal, a kormányzatot az uralkodó klikkel és ügyfeleivel, megrendelőivel, ismét létrejön, illetve megszilárdul a moralizáló (illetve jelen esetben az e sorok írójától elplagizált republikánus, vö. közjó) frázisokkal fölékített protekciós és patronázsoligarchia, amely ellen már minden szükségeset megírt Mikszáth és Tolnai Lajos, Ady és Fényes László, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond.

Most itten nem orbánviktorozunk, gömbösözünk, simicskázunk, meciarozunk, pintézerünk, tudjmanozunk, pelikánelvtársazunk, lukasenkózunk, stumpfozunk, nazarbajevezünk: a kép elég világos, és ezt voltaképpen az egytől egyig miniszterelnöki főtanácsadói címet viselő jobboldali és szélsőjobboldali vezérpublicisták (ezek tiszteletdíjért már nem írnak, csak h. államtitkári és generálkurátori illetményért, a köztisztviselői [civil service] éthosz nagyobb dicsőségére; a kormány nem ügynökei és bértollnokai révén [par personnes interposées] uszít a demokrácia demokratikus értelmezése ellen, hanem höchstpersönlich, ami ősbemutató [an absolute first]: a közíró kurál és hörög) sem cáfolják - az államot összekeverik a kormányzattal, a kormányzatot az uralkodó klikkel és ügyfeleivel, megrendelőivel, ismét létrejön, illetve megszilárdul a moralizáló (illetve jelen esetben az e sorok írójától elplagizált republikánus, vö. közjó) frázisokkal fölékített protekciós és patronázsoligarchia, amely ellen már minden szükségeset megírt Mikszáth és Tolnai Lajos, Ady és Fényes László, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond.

Ez a probléma - illetve a következményei -, és nem a megértése nehéz (orbánviktor mint a horngyula legfölső foka), hanem véle szemben az ellenállás megszervezése emberekkel, akiknek nincs pénzük (már úgy értve: annyi pénzük, hogy három és fél évnyi fizetéstelenséget, ösztöndíjtalanságot, honoráriumtalanságot ki tudjanak bírni maguk és családjuk tönkremenetele nélkül, és anélkül, hogy politikai-intézményes támogatást érezhetnének "a hátuk mögött", mint 1992-94-ben azért érezhettek kicsinyég), és nincs politikai győzelemre elég jó oddszuk.

Ugyanis a liberális értelmiség -amely már és még nem föltétlenül a szadesszal szimpatizál -különbözik (szociológiailag) a jobboldal és az MSZP diplomás híveitől. Először is: sok emberről van szó. Másodszor: kormányzati largesse-ra fogékony, sebezhető intézményekben lakoz (folyóiratok, kutatóintézetek, rádióállomások, "kultúr[a]rovatok" etc. etc.). Harmadszor: alkatilag alkalmas és hajlamos rá, hogy Nyugatra meneküljön, ha unja. Az állástalan és ösztöndíj-, valamint honoráriumtalan nyugatos értelmiségi (akinek elkötelezettségi, szervezkedési, mozgalmi együtthatója, szemben a ci-devant médiapártbizottságból kifejlett jobb- és baloldali lumpentechnokrácia frakcióival és gengjeivel, amúgy is igen alacsony) nem áll korlátlan számban és korlátlan ideig a demokratikus köztársaság rendelkezésére.

1988-89-ben avval áltattuk kenyeres pajtásainkat (és magunkat), hogy a demokratikus köztársaságnak kritikus honpolgárokra, nem pedig áldozatkész ellenállókra van szüksége: de a kettő közötti különbség elmosódik, ha a kritikus honpolgárok üldözés, betiltás, vegzálás tárgyát képezik. És még a szubkulturális katakombákban sincs béke. A stratégiailag (bizonyára) fontos "Napkelte" éppúgy elveszti a frekvenciáját, mint a néhányunknak lényeges Tilos Rádió. (Remélem, nem adják föl, hanem ismét lemennek szamizdatba.)

Az egyik kérdés az, hogy honnan szerezzen a liberális értelmiség némi független nyugalmat, ahol a dal megfoganhat, a másik meg az, hogy dalainknak az a része, mely túlnyomónak mondható, mily politikáról dalljon, mondja már meg, kis Kató.

Liberális civilizáció (1)

A liberális civilizációnak mind a fölvilágosodás, mind a radikális fölvilágosodás, mind az ellen-fölvilágosodás a forrása, az ember ide-oda tántoroghat ezek között a tradíciók között, és még mindig szabadelvű marad. A liberális civilizációnak (szemben a feudális és totalitárius rendszerekkel) nincs egységes ideológiája, sőt éppenséggel a világnézeti túlhatalom megszerzésére irányuló politikai technikák (id est: vallásháborúk/polgárháborúk) ellenében, előbbiek egyszer s mindenkori kiküszöbölésére jött létre.

Ebből (is) adódik a liberalizmussal szembeni posztkomcsi/szélsőjobboldali sajtóközhely: a szabadelvűség közömbös a szubsztantív "tartalommal" szemben, a moralitást magánüggyé fokozza "le", pusztán procedurális, az erkölcsi intuícióknak nem ad helyet, hideg. Közönyös. Amint Albert O. Hirschman kimutatta: az érdekkalkulációval a világnézeti/vallási szenvedélyek lehűtésére törekszik csupán; kereskedelem és béke (Constant). Ám ez a hideg nem az "egyeduralom, igazhit (>>ortodoxiaMagyar Nemzet szerint a szabadelvűség fő jellemzője a relativizmus; az állam semlegességének (világnézeti semlegességének) alkotmányos főszabálya a radikális jobboldali publicisztika szerint - holott csupán a tolerancia és a pluralizmus joguralmi, az állam kötelezettségei és a honpolgár jogai felőli megfogalmazása - vagy erkölcsi hitetlenség, vagy pedig valaminő rejtett sátáni elfogultság manipulatív burka.

A jobboldal a vallástalan Magyarországon persze maga is vallástalan (legföljebb az egyházak majdani, remélhető szociálpedagógiai hasznosságában hisz), ezért nem kíván ultramontán vagy integrista módon enciklikákat "csak úgy" törvényerőre emelni és egy parlamentáris Szent Bertalan-éj alkalmával bevezetni a kertmagyar sariára alapozott rk. teokráciát. Álláspontja üres: anélkül kívánja bevezetni az intoleranciát és az egyoldalú ideológiai uralmat, hogy tudná, mivel helyettesítse a pluralizmust. Magyarországon ma mindössze két politikai világnézet van: a liberalizmus és a liberalizmus gyűlölete.

Mindannak, amit a jobboldal állít (ordítva), az ellenkezője sem igaz, még akkor sem, ha részben a filozófiai folklór elterjedt, ám félreértett klisépaneljeire hasonlít.

Ugyanis a lelkiismereti, a gondolat- és a szólásszabadság (és az államnak a vele kapcsolatos kötelezettségei) éppen nem az igazság iránti közönyről tanúskodik. A szabad vita egyrészt esélyt ad az igazság kiókumlálásának, másrészt arra sarkallja a honpolgárokat, hogy maguk nézzenek utána, képesek-e racionálisan megtudakolni, miben áll és hogyan realizálható az erény.

A liberális demokráciában "a köz" szókratikus álláspontra helyezkedik: abból indul ki, hogy nem tud semmit.

Éppen ezért nem véli szentnek a bevett véleményt, amely akár téves is lehet. A pluralizmus és a tolerancia nem antropológiai-leíró tétel, amely azt mondja: mindenki másképp látja, kérem szeretettel, mindenkinek ugyebár megvan a maga látószöge, ez az övéjük igazság, amely a nagykörúton innen és túl más-másképp föst. Közöttük tehátlagosan csakis az erő dönthet (s ha az igazságkeresés közös emberi vállalkozásának, jó, megengedem, ábrándját föladjuk, ez így is van, ld. Nietzschét pro és kontra). De a pluralizmus és a tolerancia tétele nem az emberiség empirikus, kultúr[a]antropológiai leírását tartalmazza, hanem intézményi kötelezettségeket jellemez: hogyan kell viselkednie az államnak az igazságkeresés közös vállalkozásával elfoglalt emberiséggel. Valamely bevett vélemény privilegizálása az igazság föllelésének, kiötlésének, megsejtésének sanszait rontja; valamely teória idő előtti győztesnek nyilvánítása a dologban illetéktelen kormányzati szent hivatal kuratóriumától vagy direktóriumától, mint tapasztalhattuk, a szellem kasztrálását jelenti.

Márpedig a liberális civilizációban nem a tolerancia, a pluralizmus, a szekularizáció, az állam világnézeti semlegessége a szellem miskárolója, hanem ennek a civilizációnak olyan aspektusai, amelyek nem államfüggők: a fogyasztói hedonizmus, a divat, a piaci sors forgandósága, az egzisztenciális rettegés, a tömegkultúra és a kommunikációs ipar nivelláló, metaforagyártó, metaforarecikláló, fiktív "természetet" teremtő, kínálati változékonysága, amely a mindenkori bevett véleménynek (idée recue) kedvez, a konformizmus, a munkahelyi hierarchiafüggés és hasonlók. Ez utóbbiak relativizálására van a liberális államnak (és ezen nem liberális kormányt értek) megbízatása, azért, hogy az igazságkeresést segélvén a szellemet gyámolítsa.

Ez utóbbi tekintetében ajánlatos (mint magam is tettem a minap, például Eötvös-tanulmányomban) a kontinentális (tehát nem angolszász) szabadelvűség egynémely hagyományának fölelevenítése.

Liberális civilizáció (2)

A pluralizmus és a tolerancia akkor lesz tartalmi (szubsztantív) értelemben a szabadelvű civilizáció alapzata, ha fönnállnak (teljesülnek) e civilizáció egyéb ismérvei (kritériumai). Mindenekelőtt arra van szükség, hogy létezzék az igazságkeresés ("a szellem") motivációs rendszere, tehát a keresőknek legyenek erős indítékaik arra, hogy a puszta vélekedéseken ("előítéleteken") túl hajlamosak legyenek a világ, így az emberi világ mint rejtély megfejtésére, hogy ne tekintsék adottnak az épp esetlegesen "itt és most" uralkodó szokásrend, konszenzus, "életvilág" jellegzetesen elismert intellektuális megoldásait, hogy az épp rendelkezésre álló tudás korpuszába belé legyen építve a tudás forradalma. A liberális civilizációban, amelynek a modellje a filozófia, nem pedig a vallás (pace Franz Rosenzweig, pace Simone Weil), minden tekintély igazolásra szorul, a legitimációs válság normális állapot - ami nem azt jelenti, hogy nincs válasz, csak kérdés, hanem inkább azt, hogy vannak válaszok, amelyeket a kérdések potenciálisan végtelen sora legitimál. Nem azt jelenti, hogy nincs igazság és nincs tekintély, hanem inkább azt, hogy nem érjük be az igazság és a tekintély puszta látszatával, akármilyen erős és megnyerő is legyen ez a külszín.

Mindehhöz erős, független, kalandvágyó individuumokra van szükség, akik éppen nem gyökértelenek, hanem épp ellenkezőleg, olyan erősen gyökereznek saját népük, kultúrájuk, hagyományuk éltető, tápláló szövedékében, hogy nincs félnivalójuk a kételytől, a kíméletlen kritikai vizsgálódástól. Általában az az ember retteg a módszeres kételytől, akinek a kulturális identitása ingatag - vagy akinek a kulturális identitása reflektálatlan, közvetlen, tehát nem szellemi adottság, akinek elképzelhetetlen a képzetes arkhimédészi pont, ahonnan saját magára és társaira mintegy visszatekinthet; a bevett vélemény (idée recue) gyökértelen, illetve reflektálatlan hitvallója fél attól, mi derülhet ki az elfogulatlan vizsgálódás végeredményeként; a liberális civilizáció egyik célja ennek a félelemnek az eloszlatása, olyas biztonság megteremtése, amelyben a szabadság okozta előreláthatatlanság, megjósolhatatlanság, bizonytalanság nem kelt pánikot.

Ez a bizonytalanság - bármennyire le kell küzdeni szociálisan és kulturálisan, pontosabban: bármennyire ártalmatlanná kell tenni a következményeitől keltett páni félelmet - ugyanakkor a fölvilágosodás szerves folyománya, amelynek kaptafája, mintája a hipotetikus-deduktív ("matematikai") tudomány, amelynek nincsen és nem lehet terve, sem üdvterve, sem más. Mivel a tudománytól nagymértékben függ a technika, tehát a gazdaság is, az ész által befolyásolt anyagi történelem nyitottá válik - nemcsak bizonytalan, mint mindig, hanem bizonytalannak is látszik. Ám ez a bizonytalanság más, mint a premodern történelem kiismerhetetlen fátuma, amelynek színe előtt semelyik elme sem szuverén; nem, ez az új bizonytalanság a szuverén individuum eszének és képzeletének kreativitásából, a teremtő erő fausti csapongásából ered. A jövő attól is függ, amit nem ismerünk magunkban. Ez az, ami démonikus a modernségben: az ész parttalan tevékenységének inherens megjósolhatatlansága teszi relevánssá a tudattalant - mert bár nem tudni, mit hoz az ész korláttalan igazságkeresése, legalább azt kellene tudnunk, melyek azok az indítékok, amelyek a szellemtől (tudat és öntudat) talán függetlenek. Ha a szellem szabad, az én "természettudománya" csak azt kutathatja, ami reflektálatlan, nem szabad (tudattalan, öntudatlan, önkéntelen), és a huszadik század forradalma (a filozófiában és a pszichológiában) arra törekszik, hogy még ezt is fölszabadítsa. Ha Reich és Fromm és Lacan (és József Attila és Marcuse) eléri a célját, akkor a motivációs rendszer, az id (das Es, "ősvalami") és az ego is az ész alakját veszi föl, amennyiben indeterminálttá válik szintúgy.

Mindez, akármilyen nagyszerű a szellem szemszögéből, nagy lelki terhet jelent (mint általában a szabadság) a liberális civilizáció lakói számára. Ezeket a terheket könnyíteni kell, már csak azért is, mert máskülönben bekövetkeznek a menetrendszerű autoritárius reakciók, amelyeknek nem véletlenül célpontja a fölvilágosodás kultúrája ("a modern filozófia", "a realista regény", "a bibliakritika", minden motivációkutatás [pszichoanalízis, megismerésszociológia, ikonológia], "a dekadens költészet", "a kritikai elmélet" és utódaik). Itt megjegyzendő, hogy a mai Magyarországon "posztmodern" címén ellentétét, a modernizmust (például avant-garde) szokás támadni.

Amennyiben nincs Terv - amely biztonságigényünket a kollektivitásra és a jövőbe vetíti -, akkor az individuumot másutt kell lehorgonyozni. Az id szűkölése időlegesen elhal, ha az ego némi méltóságra tesz szert, ha az ész (...a szellem...) megjósolhatatlansága nem veszélyezteti az embernek qua embernek a státusát mint olyant, ha védelem illeti az emberi lényt függetlenül "a szellem kalandorai"-nak tévelygésétől, ha az id nem szorul a fölöttes én szadisztikus oltalmára. A fogyasztási kényszer, a piaci anarchia, az egzisztenciális rettegés, a médiakonformizmus, a Gerede jeges tartalmatlansága, a rekreációs szex destruktivitása, minden társadalmi függőség megfosztottsága "aurájától", a pszichotrop mámor iránytalansága, az "információ" átalakulása játékká: mindez represszió után kiált.

Épp ezért a liberális civilizáció kiváltképpeni érdeke a szabadidő növelése, a munkanélküliség veszedelmének megjuhászítása, a kultúra fokozott kivonása a piaci bizonytalanság területéről és visszaterelése a "köz" szabadságához - hiszen ha az idhez idomul, represszió tárgya lesz -, amelynek mintája a szabad filozófiai kutatás, nem a teológiai ortodoxia; érdeke erőt (hatalmat) adni az egyes honpolgároknak ellenállásra is képes intézményeknek, mert az izolált egyén óhatatlanul áldozatául esik az id halálvággyal kombinált rabszolgarutinjának, beleértve a represszió iránti mazochisztikus vágyat (különösen vigyázni kellene a nőkre, akiket évezredek óta erre szocializálnak). Nem volna szabad megfeledkezni róla, hogy a fölületesség, a pisiközönséges, repetitív médiavigalom milyen zsongító és vigasztaló -jobb vigaszt!

A modern magaskultúra nem az úgynevezett "értékhierarchia" (ez giccs, álfogalom) nemlétező "csúcsán" áll: mint intézmény csakugyan annyit ér, mint a többi - nem, hanem mivel ez nem akármilyen magaskultúra, hiszen kifejezetten a fölvilágosító modernség magaskultúrája, mintája és értelme a liberális civilizációnak, függetlenül az alkotók világnézetétől, ezért indítékokat kísérletez ki a mai embereknek, akik többé nem a civitas Dei honpolgárai, hogy ne haljanak meg.

Jólét

A fizikai szenvedés - önmaga vigasztalanságán túl a vallástalan, poszt-kozmikus világban -intő jel a jobbmódúaknak, hogy a szorongás és a konformizmus kifizetődő. A jólét megnyugtató és bátorító. Ameddig azonban a jólét aleatorikus (vagy van, vagy nincs), addig ez a bátorítás differenciális, tehát szorongató: addig van ragu és szépművészet, ameddig olyan vagy, amilyen. A merész személyiségváltozás - amire szükség lehet, ha az erkölcsi vizsgálódás szabad -, mondja a bevett bölcsesség, koldusbotra juttat. A munkanélküliség jobban megjuhászít, mint az inkvizíció, s épp ezért a munka is jobban megjuhászít, mint a hüvelykszorító.

Időtöltés

Míg a népek afelől aggódnak, hogy a tévé és a számítógépes játékok miatt a fikció átveszi a hatalmat az úgynevezett "valóság" fölött, ami elvégre nem volna baj, hiszen ez utat engedne az anarchikus idnek, és megnehezítené, bár kihívná a fölöttes én szadisztikus támadását, addig nem ez következett be: a fogyasztói konformizmus hatására a vulgáris médiakonformizmus művészietlenül megsokszorozza a valóságot, hatalmasra dagasztva amúgy is elviselhetetlen súlyát. Nem arról van szó, hogy a sorozatok, szappanoperák, sitcom-füzérek, harmadik világbeli (brazil, hindu stb.) telenovellák művészi értelemben "valósághűek" lennének, hiszen céljuk a könnyű szórakozás: ám ez utóbbi csak akkor lehetséges, ha nem hívják ki az előítéletek és az előítéletesek ellenállását, s mivel ezek a termékek nemzetközi közönségnek készülnek, semmilyen előítéletet nem bánthatnak. Amit a magyar néző a tévében az "American way of life"-nak néz, az a forgalmazási osztály kliséje az ő, a kelet-európai néző lelki karakteréről, hiszen a tévészemetet, akár a Big Macot már többen fogyasztják a "fejlődő országokban" és az "új demokráciákban", mint odahaza Észak-Amerikában. Ezek a médiaprodukciók az előítélet puszta formáját, absztrakcióját mutatják be, márpedig a tartalmatlan, esetleges konformizmus (az önromboló engedelmesség) éppen a "valóság": annak a valósága, akinek a biztonsága (jóléte) nem biztos, tehát jóba´ kell lennie a bármiféle hatalmasságokkal, hogy emberi mivolta külső jegyeit megőrizhesse. Ez az a függőség, amelynek a liberális civilizáció az ellensége, ezért a tévésorozatok konformizmusa a tekintélyelvűség legjobb szövetségese akkor is, ha a médiadolgozók a liberálisokra szavaznak, mert a szűkösség világában a toleranciának és a pluralizmusnak ők - az "így van, másként nem lehet" poétái - a haszonélvezői. A fikció ma - abban az értelemben, hogy nem olyan, mint a "valóság" - a modern filozófia, nem azért, mert nem érti vagy lenézi a "valóságot" (ellenkezőleg), hanem mert érteni akarja, márpedig a "valóság" nem akarja érteni a "valóságot", hanem a főnök vagy a férj preferenciáit, akik nélkül nincs mikrohullámú sütő, shetlandpulóver és Goethe-összes; és a tévéből nem derülhet ki, hogy a főnök vagy a férj preferenciái esetleg egetverő ökörségek, mert a tévé elnézően azt mondja, hogy mindenki preferenciái marhaságok, és ezt tekintik Magyarországon liberalizmusnak, a rém rendes család mindenoldalú hülyeesendőségét.

Tessék elképzelni, amint egy mai show-műsorban elhangzik egy teljesen hétköznapi századfordulós közéleti kijelentés, hogy aszongya: "Éljen a világmegváltó nemzetközi szociáldemokrácia!" (Nevetőgép.)

A hazafias vagy erkölcsfilozófiai vagy homiletikai pátosz azért nem lehetséges, mert a "valóság" súlya megsokszorozódott. A Föld nehezebb, mint volt.

A liberális civilizáció nem élhet békében a tömegkultúrával. A "valóságot" azonban nem betiltják, hanem alternatívákat kínálnak. A munkanélküliség, az egzisztenciális rettegés fölszámolása az első lépés. Aki nem rémüldözik, az nem nézi azt, "ami van", a tévében, az nem nézi a pánikot. Az mást néz, legelőbb egy másik ember testét.

A kísérlet, a képzelgés, az ábránd, a nosztalgia, a semmittevés, a humor, az élvezet viszont a szabadság szövetségese. Jó lenne azt hinni, hogy mindez ingyen van. De nem, mert meg kell érte fizetni a bűntudat árát, amelynek az oka ma már nem a biblikus vallás, hanem a represszió, az interiorizált elnyomás vágya, amely nagyobb biztonságot kínál, mint a szabad elme, amely fantazmának, illúziónak bizonyulhat.

Nem szeretni a félelmet - ez még nem megy.

publikálva
1999/1. (01. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk