Ez a képlet, ha cipőgyárakról szólna a dal, rendkívül röviden lezárható volna: aki több cipőt csinál, mint amennyit megvesznek, az tönkremegy. Búzaügyben azonban más a szitu, hiszen mi már az Európai Unióban vagyunk, meg különben is: a búza az búza. (Tönkremenetel persze kizárva itt sincs, de addig hosszú az út.)
Már most megkockáztatom: három hónapot sem kell várni az újabb nagy magyar (vagy nagymagyar) gazdatüntetésre. Az ok egyszerű: beérik a termés, és egyszerűen nem tudják majd hova vinni. A július végéig learatott kalászosokat még csak-csak elhelyezik, de a kukoricával már biztosan gond lesz. Kevés a raktár, sok a szem. De miért?
*
"Prizmázni* fogok a tábla szélén, öcsém, mert nincs hova vinnem a gabonát, tele vagyok, már a garázst is kisöpörtem, és nem tudom, ugyan mit kezdek majd később azzal a négyszáz mázsa maggal, amit behozok a földről, amit öt éve bérlek."
Falumbeli ismerősöm mondta ezt a minap, miközben a kombájnja ferdefelhordó rendszere csapágyának számlája felett borongott. Sokat fizetett, pedig mondhatjuk: nem szegény ember, kocsmája és kisebb forgácsolóműhelye is van, de pillanatnyilag a legnagyobb gondja az, hogy a búza három héten belül megérik, le kell vágni, és egyszerűen nincs hova tenni. Tárgyalt már a helyi téesz jogutódjával, környékbeli raktárakkal is, de eredményre nem jutott, így aztán szokása ellenére rendre káromkodik és szidja a kormányt, az Európai Uniót, no meg a kereskedőket ("zsidókat"), akik úgy általában mindig elővehetők, ha baj van.
Márpedig most baj van.
Magyarországon a köztudatban évtizedek, évszázadok óta ringó kalászokkal teli táblák jelenítik meg "úgy általában" a mezőgazdaságot, s jó helyzet akkor van, ha a termés bő, ugyebár. Az elmúlt tizenöt évben nagyjából hétszer fordult elő ilyesmi, s ebből - hiába az említett, jól rögzült kép - ötször "búzabomba" képében jelent meg a nyilvánosság előtt az az üzleti nyelvre rendkívül egyszerűen lefordítható folyamat, miszerint bizonyos időnként egy árucikkből több van a piacon annál, amit értékesíteni lehet.
Ez a képlet, ha cipőgyárakról szólna a dal, rendkívül röviden lezárható volna: aki több cipőt csinál, mint amennyit megvesznek, az tönkremegy. Búzaügyben azonban más a szitu, hiszen mi már az Európai Unióban vagyunk, meg különben is: a búza az búza. (Tönkremenetel persze kizárva itt sincs, de addig hosszú az út.)
Pillanatnyilag nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy megállapítsuk: egy héttel Péter-Pál, a hagyományos aratóünnep előtt súlyos feszültségekkel teli betakarításra kell felkészülni a magyar gabonatermelőknek. Ha valami katasztrófa nem történik, az idén is összejön a tizenhétmillió tonnás gabonatermés (ez a jó hír), viszont ennek legalább a harmadát nem lesz hol tárolni, mert a raktárak tele vannak (ami viszont súlyos gond). A magyar gabonaágazat legsúlyosabb gondja változatlanul az, hogy bár minőségi mutatóink, éghajlati és termőhelyi adottságaink a világ élvonalába sorolnak bennünket, a raktározás és a szállítás másfél évtizede - leszámítva az aszályos éveket - rendre gondot okoz. Tengeri kikötőnk nincs, folyami betárolási lehetőségeink pedig - mivel vasúton vagy kamionnal juttatható oda az áru - igencsak korlátozottak. A tavalyi állami intervenciós felvásárlás bizonyította azt is, hogy ahol nincs néhány kilométerre befogadó raktár, ott a gazda a fuvarra, rakodásra, miegyébre biztosan ráfizet.
*
A helyzet tehát bonyolult.
Kezdjük az uniós rendszerrel. Elvileg minden magyar gazda tutira termelhet gabonát, mert egyrészt csaknem harminchatezer forintot kasszírozhat hektáronként minden regisztrált és bevetett táblája után, másrészt árujára 101 euró értékben bizonyosan vevő a közösség. Ám hogy az utóbbi verzió megvalósulhasson, ahhoz előbb raktározni kell a szemet, mégpedig igencsak szigorú előírások szerint, mert a jogszabály öt évre szóló minőség-megőrzési feltételt ír elő. Erre pedig a magyar tárolókapacitás kétharmada alkalmatlan. Június végén, július elején tehát a következő fog történni: a kombájn learatja a termést és Szerencséséknél fedett tárolóba, Pecheséknél pedig ki tudja, hova önti a magot. Merthogy a tábláról valahogy le kell hozni még akkor is, ha azt ideiglenesen az utóbbi ötven évben szinte elfelejtett megoldással prizmába rakják.
Parasztember termést csak akkor hagy a birtokon, ha meghalt. A mindenkori betakarítás számára sikerélmény még akkor is, ha pénzt csak sokára lát belőle.
Csakhogy ennek az egésznek van egy meglehetősen rigorózus közgazdasági szabályrendszere is. Például az, hogy az európai gazdaság számára a magyar gabonaágazat inkább teher, mint adomány. Nagyon nehéz lesz megmagyarázni egyszer unokáinknak, miért hitte itt kétszáztízezer magyar vállalkozó, hogy a búza- vagy kukoricatermelés önmagában elegendő lehet a családfenntartáshoz.
A nyolcvanas évek elején egy tizenhétmillió tonnás termést könynyedén elbírt az ágazat, hiszen - hogy csak egy lehetőséget említsünk - akkoriban tízmilliós volt a magyar hízósertéslétszám, ma talán négy és fél millió. De említhetnénk baromfi- és tejelőmarha-statisztikákat is - akkoriban főként "bőrbe kötve", húsként hagyta el az országot a gabona. Ez az idő elmúlt. Most raktár kell, sok és gyorsan. Mert annál kiszolgáltatottabb helyzetbe aligha kerülhet a gazda, mint hogy kényszerből levágja a gabonát, aztán nincs hova vinnie. Prizmázik. Ilyenkor megjelenik a "táskás karvaly", az árut fillérekért a kombájn alól megvásároló ügynök, aztán a termelő fogát csikorgatva számolgathatja, mit és menynyiért csinált az idén.
De ha csak a szabályozásra figyel, akkor számára mégis úgy tűnhet, mégsem rossz buli ez az egész. Hiszen prizmázás ide, lassú kifizetés oda, a pénz egyszer mégiscsak megérkezik, kitartás kérdése az egész.
*
Ám a világ folyamatait csak kicsit ismerők számára is nyilvánvaló lehet, hogy sokáig ez nem mehet így tovább. Ne legyen kétségünk: az európai szabályozás előbb-utóbb (sejthetően 2006-ban) változik, s az újrarendezés aligha a jelenlegi kényelmet, sokkal inkább a piaci viszonyok térnyerését szolgálja majd. A támogatásra alapozott elkényelmesedés ugyanis a már úgyis méretes lemaradásunkat a fejlett termelési rendszerektől csak tovább nö-veli, ráadásul a nagy hozamú ter-melés csak olyan ország számára lehet tartós megoldás, ahol nem kell olyan "apróságokkal" számolni, mint hogy van-e elegendő búzaszállító vasúti kocsi, vagy éppen hogyan juthat le a termény legalább a legközelebbi tengeri kikötőig, Rijekáig. Egyszerűen nem hiszem, hogy az EU tartósan finanszírozná a Magyarországon várhatóan felgyűlő gabonahegyeket. Tegyük mindjárt azt is hozzá: egy nagyjából hétmillió tonnás magyar gabonafelesleg - igenis! - képes tönkretenni a tel-jes kelet-közép-európai piacot és "egyéb", vagy konkrétan kimondva "piacvédő" gazdasági intézkedések generálásával odavágni a hazai állattartóknak, meg úgy általában mindenkinek, aki kis hazánk mezőgazdaságának közelében jár.
Az Európai Unió mindeközben nettó kukoricaimportőr, s fő beszerzési forrása Dél-Amerika, ahol jóval olcsóbban lehet megtermeszteni az aranyló szemet, s egy hamburgi lerakodásra szerződött hajóról 75-80 dollárért bárki viheti az árut. Az uniós szabályozásban rögzített ár és a tényleges piaci érték között legalább harminc százalék a különbség - ön szerint, kedves olvasó, egy dán paraszt melyik lehetőséghez nyúl? Ráadásul - tételezzünk fel bár egy szinte irreálisan alacsony hazai árat - mi még az áru fizikai eljuttatását sem tudnánk igazából megoldani.
A magyar gabonaágazat és vele a vidék megélhetését keresők igen jelentős része tévúton jár. A fix támogatások, az egységnyi termés után járó garantált bevétel bűvöletében termel és termel és termel a gazda, miközben fogalma sincs arról, mi lesz az árujával. Persze most automatikusan beugranak bizonyos ellenérvek, amelyek a Kárpát-medence adottságairól, napfényes órákról és átlagos csapadékadatokról szólnak.
A piacon mindez üres duma.
A valódi kereskedés szabályai szerint ugyanis - szabályozás ide, támogatás oda - abból kell a standra vinni az árut, amire igény van (meg amit egyáltalán oda tudunk vinni). A magyar gabona ilyen menynyiségben (és most hullik rám nyilván az ég: és minőségben) nem az. A magyar gabona pillanatnyilag tucatáru, aminek értékesítési le-hetősége bizonyos katasztrófáktól, száraz hónapoktól vagy netán kontinensek közötti kereskedelmi ütközetektől függ. A magyar gabona értéke a nemzeti pénzforgalom talán fél százalékát teszi ki - miközben a prizmázásra kényszerülő parasztokból van több százezer.
Ezek megtévesztett emberek. Saját világuk újraépítésére senki nem kínált hosszú távra érvényes alternatívát, kaptak viszont állami támogatást kombájnvásárlásra, kamattámogatást birtokegyesítésre, garanciát gabonavetőmag vásár-lására, raktárépítésre egy olyan ágazatban, amelynek pillanatnyilag egyszerűen nincs kifutása. Itt és most millió tonnás felesleg lesz, és jöhet bármilyen kormány, kezdeni nem tud majd semmit vele. Senki nem hiheti, hogy ezt bármilyen szervezet - akár az EU vagy maga a magyar állam - tartósan finan-szírozni akarná. Némi tanakodás után írom ide: az idei nyár a mi falvaink határaiban a kényszerbetakarítás jegyében telik majd el, és sok öröme egyik gazdának sem lesz benne. Különösen, ha a tévében az ő bőréről folyó vitákról értesül bizonyos uniós csúcsértekezletek kapcsán. Hogy még az a kevés, ami van, az se biztos.
Az idei aratás után biztosan újra kell gondolni mindent, ami a mi gabonaágazatunkban az elmúlt tizenöt évben történt. Lehet, hogy ezért tüntetni is érdemes lesz. Csak pártot, azt ne lássunk a téren egyet se!
*A prizmázás lényegében egy ideiglenes tárolási mód. A gabonát egy sekély gödörbe ürítik a tábláról, aztán ponyvával, illetve szalmával betakarják. Ebben az állapotában különösebb károsodás nélkül két hónapot bír ki a szem. Ez a módszer az uniós betárolási lehetőségek között nem szerepel.
