Kis pénz az ablakban

Publicisztika

Kezdhetünk reménykedni! Talán elmarad az eddig szokásos cirkusz a legközelebbi parlamenti választás körül.
Talán nem fognak dühödt polgári körösök újra- és megint újraszámlálást követelni. Pedig látszólag egyszerű dolgokban állapodott meg a négy jelentősebb (vagyis az Országgyűlésben egynél több képviselővel domborító) párt. Például külföldön bóklászó honfitársaink a konzulátuson is szavazhatnak, nem csak a nagykövetségen. Adtak a paranoiának is egy jó nagy puszit - persze mit lehet tenni, ha egyszer e honban még mindig százezrekben él ama erős hiedelem, miszerint a legutóbbi választást (meg a tavaly decemberi népszavazást) a liberálbolsik csak rejtélyes, aljas módszereik segedelmével fordították a maguk javára. Reszkethet a sok szavazatot vásárló, kékcédulás bolsi - ezentúl bővülnek a jogorvoslati lehetőségek, ráadásul tilos lesz adattovábbító eszközöket bevinni a szavazó-helyiségekbe, ami remélhetőleg egyenértékű lesz a szavazók alapos, valamennyi testnyílásra kiterjedő motozásával. De ami a legfontosabb: kötelező lesz az újraszámlálás - egészen addig, míg két egymást követő esetben nem kapják meg ugyanazt az eredményt. Üdvözlendő, hogy ezentúl több idő lesz fellebbezni, s megfigyelők delegálása sem lesz olyan szigorú határidőkhöz kötött. Azt pedig már a honatyák józan belátásának tudhatjuk be, hogy ezentúl nem lehet egy népszavazási ívre egynél több kérdést feltenni - a polgárnak éppen elég gondot okoz az első feladat megválaszolása, mire a másodikra kerülne a sor, a tanár már be is szedte a dolgozatot.

Néhány problémát azonban felvet a megállapodás: leginkább annak a hiányát, ami miatt egyelőre csak az MDF veri magát, hogy tudniillik a kampányfinanszírozás átláthatóvá tétele körül igen mély a hallgatás. Vagy inkább túlságosan is beszédes: a mocskos kampánypénzek ellenőrizhetetlen felhasználása masszív eleme marad honi parlamentáris hagyományainknak. Márpedig ez a rákfenéje a jelenlegi berendezkedésnek: a párt- és kampányfinanszírozás a színlelésre, a hazugságra épül. Arra, hogy mindenki tudja mindenkiről: a választási költségek elszámolásakor szemérmetlenül hazudik. Amit az a végtelenül cinikus szabályozás legitimál, hogy az ellenőrző szervnek (Állami Számvevőszék) azt kell hiteles adatként elfogadni, amit a pártok önmagukról állítanak. Ráadásul nem csak ez a baj: vajon hány (kis-, közepes, de főleg nagy-) vállalkozás (és "vállalkozó") köszönheti karrierjét a kampány idején kötött alkuknak? S vajon összedőlne-e a világ, ha mindez nyíltan menne; nemcsak azért, mert így volna törvényes, hanem mert a választó ennek a tudatában (is) alakíthatná a maga döntését?

A korrupt és romlott szisztéma tehát maradt: merőben technikai jellegű módosítások születtek, többségük semmi mást nem szolgál, csak a jobboldali paranoia leszerelését (mintha azt bármi is megszüntethetné). De hát fel lehet végre mutatni valamit az aggódó nagyközönségnek: pártjaink nemcsak egymás agyagba döngölésére képesek, de a nagy, országos ("nemzeti") célok érdekében, lám, megegyezésre is. Aki több pénzt tud mutyiban összeszedni, az fog tökösebb, mindenhová eljutó kampányt csinálni.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.