Hogy nekünk, kelet-európaiaknak túl sok lapot osztottak volna a múlt hét végi uniós költségvetési csúcson, nem lehet mondani: a visegrádi négyek drámai trouble shooting javaslata (vigyétek a hülye pénzeteket: a GDP 4 százalékát kitevő támogatás helyett elég lesz a 3,7 is) a magas feleket legfeljebb zavart köhécselésre késztette. Ezen a szinten mi, sajnos, nem játszunk. Bár a könnyes-nyálas önsajnálat (hej, ha mi belépünk valahova, az menten szét is esik) előtt látszólag széles pálya is nyílt, a költségvetési tervezet el nem fogadásának nem az új tagoktól való félelem vagy a velük szembeni undor és smucigság az oka. Nagyobb dolgokról van itt szó; még csak nem is okvetlen a (sok) pénzről.
Tony Blairnek bizonyára igaza van akkor, amikor a közös uniós agrárpolitikát (KAP) ostorozza. Mert valóban, az összedobott közös pénz (úgy 1000 milliárd euró) közel 40 százaléka az európai lakosság 4-5 százalékának a munkavégzésre irányuló tevékenységét finanszírozza. A KAP-ban forgó káprázatos summák haszonélvezői a francia, spanyol, osztrák, finn, lengyel, magyar parasztok. Ez számos okból helytelen és igazságtalan, politikai szempontból pedig veszélyes. A lineáris föld alapú támogatás önlogikája szerint a nagygazdáknak, sőt a nagybirtokosoknak, néhol a nagybirtokos arisztokráciának csöngeti a legtöbb eurót, pedig ők aztán ellennének nélküle is. Nem ösztönöz kifejezetten környezetbarát gazdálkodásra - ha a paraszt a beszántott hektár után kap pénzt, akkor előbb-utóbb elfogy minden talpalatnyi föld, erdő, legelő, rét, amit bevethetne. Továbbá: a KAP szinte minden eurócentje veszteséget finanszíroz, azaz olyan gazdasági tevékenységet, aminek az eredménye máshonnan olcsóbban is beszerezhető lenne; a KAP nem befektetés, ami előbb vagy utóbb megtérülhet. Sőt az a pénz, amit az unió erre kiad, nem költhető más, versenyképesebb tevékenységek támogatására - azokra a célokra tehát, amelyeket a felzárkózás lisszaboni programja megfogalmazott. Ha ez sokáig így megy tovább, az unió (persze korántsem kizárólag az agrárpolitikájának köszönhetően) tönkremegy.
Nincs tehát okunk arra, hogy Tony Blairtől, aki a múlt hét végén (néhány más tagállammal együtt) megfúrta az uniós büdzsét, elvitassuk a jóhiszeműséget. A brit kormányfő a költségvetés újraírását szorgalmazza. Pech, hogy ezt pont épp a francia elnökkel, meg úgy általában a franciákkal szemben kell tennie - de Blair, a leginkább uniópárti brit politikus akkor sem valami nagyszabású európai hatalmi játékot játszik. (És nem okvetlenül a brit visszatérítés fenntartására hajt: a hét elején már jelezte, hogy ezt az elvet is újra kell gondolni.)
De jóhiszeműség ide, gazdasági racionalitás oda, valamit akkor is kezdeni kell ezekkel az emberekkel - az európai lakosság öt százalékáról van szó; speciel gondolhatunk hazánkra is (mint ezt részletesen megtesszük lapunk 42-43. oldalán), ahol több százezer ember, meg azok családja függ kisebb vagy nagyobb mértékben a mezőgazdaságtól. Márpedig a francia, bajor, magyar stb. paraszt előbb tolat ki traktorjával különféle főutakra, mint hogy kezébe vegye a "Biotechnológia kezdőknek és félanalfabétáknak" vagy a "Pénzügyi tanácsadás otthonról és a fészerből" című tankönyveket. És még csak azt sem állíthatjuk, hogy mindezt valami elvetemült gonoszságból tennék - ők sem akarnak tönkremenni, becsődölni, koldusbotra jutni. Sőt. Hogy a vidéki lakosság ne tűnjön el, az bízvást nevezhető közös európai érdeknek, hisz akkor például nem lehetne meglátogatni a vidéki nagymamát, vagy szívni a jó falusi levegőt, vagy ittasan randalírozni a kocsmából kitámolyogva a községháza előtt. Minő paradoxon, hogy erre más, mint a közös agrárpolitika, nem lehet alkalmas: csak éppen az egészet más elvek szerint kellene kialakítani.
A holland és a francia népszavazáson mondott nem pontos okai ismeretlenek ugyan, de az bizonyos, hogy a KAP eddigi kedvezményezettjei Európa ellen szavaztak. Más nemzetiségű osztályos társaik vélhetőleg ugyanígy tettek volna, ha kérdezik őket. Ez a fajta Európa-ellenesség, amely mély, egzisztenciális félelmekből táplálkozik, immár súlyos politikai kockázat, ami mihamarabb értelmes választ kíván. Hiszen strukturált önkifejezését a nemzetállami ideológiában, a nacionalizmusban találhatja meg. És akkor nemhogy jövőre nem lesz költségvetése az uniónak, de jövő utánra meg azutánra sem. Nem lesz semmije.
