Publicisztika

A múlt szombaton, miután egy Stohl Buci nevű ittas járművezető minden kedves nézőt, aki sms-ével nem támogatta az RTL Klub jótékonysági akcióját, elküldött az anyjába, Verebes István egy hétre beköltözött a Való Világ lakói közé.

AForeign Affairs és a Washington Post kritikái után a magyar belpolitikában megkezdődött az egymásra mutogatás - mint mindig, amikor valaki bírálja NATO-teljesítményünket. Pedig nem sok okunk lehet a hőbörgésre: most, 2002 őszén - több mint öt évvel a Magyarországnak szóló NATO-meghívó kézbesítése után - hazánk mindössze 25-40 katonát képes felajánlani (kiképezni és felszerelni) az afganisztáni akcióhoz. Épp ezért újra leszögezem (miként megtettem ezt az Átszabások kora és a Jön majd az ötödik című írásaimban - Magyar Narancs, 2000. június 29. és július 6.): a Magyar Honvédség és általában a honi védelmi szféra jelenlegi áldatlan állapota, illetve a haderőreform elmaradása a rendszerváltás utáni magyar politikai - civil - elit és katonai vezetés közös felelőssége.

Azt mondja Gy. Németh Erzsébet, a fővárosi közgyűlés szocialista frakciójának vezetője - a Népszabadság tudósítása szerint, és nem pont ezekkel a szavakkal -, hogy Demszky Gábornak súlyba kéne helyeznie az arcát, mert Budapest bepirosodott, a választók túlnyomó többsége a kerületekben a szocialistáknak szavazott bizalmat, és - ezt figyeljék - "Demszky a szocialisták támogatása nélkül nem lehetett volna főpolgármester".

Eredeti változatának kidolgozói már akkor kimiskárolt jogszabályról beszéltek, amikor az Országgyűlés elfogadta a státustörvényt. A mostani kormánypártok viszont a választási kampányban a törvény módosítását helyezték kilátásba. E pillanat várhatóan decemberben érkezik el, a módosítások mibenlétéről viszont már a múlt hét végén, a Magyar Állandó Értekezleten (Máért) döntés született. Mégpedig olyan, ami mind a bel-, mind a külmagyar pártok teljes egyetértését élvezi.

Emlékszem, a Carment meg a Kis éji zenét az egyik osztálytársnőm lakásának ajtaja előtt hallottuk először életünkben. Ezeket a klasszikus darabokat az az elektromos csengő adta elő, amit az osztálytársnőm papája hozott külföldről. A Külföldről azt gondoltuk, hogy külön ország, olyan, mint Franciaország vagy Olaszország, csak sokkal vonzóbb. Csak ott voltak ilyen csodálatos csengők, cigaretta formájú rágógumik meg fél rőf hosszú csokoládék. A szüleink erre megmagyarázták, hogy a külföldieknek nincs olyan természetük meg olyan kefirjük, mint nekünk. De a természetet és a kefirt mi egyáltalán nem találtuk finomnak.

A Fidesz választmánya december 7-ére összehívta a párt rendkívüli kongresszusát. Személyi kérdésekről szó se essék, az legyen a tavasz gondja, ellenben kíváncsiak a tagság véleményére az uniós csatlakozás és az alkotmánymódosítások tárgykörében. A sajtótájékoztatón megszólalt Kövér és Áder is, kettős mutatkozásukkal mintegy cáfolva a párt megosztottságáról szóló híreket. Egy székházzal odébb, az alkotmánymódosításokat tárgyaló négypárti ülés előtt (vagy után) Balsai István, az MDF antiibista szárnyának prominense lemondott frakciójának további sofírozásáról, távozását az alkotmánymódosítások ütemezésével összefüggő véleménykülönbségekkel indokolta, és szerintünk még csak nem is beszélt mellé. Csak idő kérdése lehet, hogy hétfőn vett kalapját mikor akasztja véglegesen a Lendvay utca egy mélybarna fogasára.

Ismét áll a vita egy történeti tárgyú film körül: Costa-Gavras Ámen című filmje, de még annak plakátja is viharokat kavart, s most nálunk is akadtak olyanok, akik nagy bátran nem merték lehozni cím-, de még a hátlapon se az ominózus Toscani-féle plakátot (a Pesti Est például még a harmincezer példányban kiadott Ámen-különszámnak is csak a közepén bírta volt közölni). A film plakátja (részben keresztté formálódó svasztika, mely körülöleli a két főszereplőt), pontosabban az, amit sugallni próbál, tán kissé még túl is mutat magán a reklámozott filmen, melynek fő témája XII. Pius pápa hallgatása a holokauszt ügyében. Meg kell hagyni, amit hivatalos vatikáni körök az ő mentségéül hoznak fel (legalább a kikeresztelkedett zsidókat próbálta ily módon védeni), erősen sántít, ráadásul a kérdéses időszakra vonatkozó iratok 2005-ig nem is kutathatók. A Vatikán azonban még valamit elhallgat ez ügyben, amelynek tisztázása szintúgy rendkívül fontos lenne (s erre, ha lehet, még relevánsabb a Toscani-plakát): vajon felemelte-e a szavát a katolikus egyház (amelyen belül szigorú hierarchia van, és a hívők dogmatikai szempontból kénytelenek a Vatikán útmutatásait követni) azon, kebelébe tartozó katolikus hívőkkel szemben, akik rémtettek egész sorozatát követték el zsidók, továbbá szerbek, cigányok, oroszok, noch dazu katolikus lengyelek stb. ellen? Mit tett a Vatikán azon horvát, szlovák, magyar, német, olasz, francia vagy litván hívők ügyében, akik tömeggyilkosságokban vettek részt, és mit lépett azokkal a szintúgy deklarált katolikus hívőkkel szemben, akik szélsőjobboldali, nemzetiszocialista és egyéb morbid, extremista pártok tagjai, vezetői, fegyveres rohamosztagosai voltak, és akik a maguk penetránsan sajátos ideológiájában (a tömeghatás szempontjából) kétségtelenül sikeresen keverték a fajgyűlölő, népirtásra uszító és mindenekelőtt antiszemita propagandát az állítólagos keresztény-nemzeti elvekkel? (Ha nem hiszik, tessenek átnyálazni Tiso, Pavelic, vagy ha tetszik, Szálasi programját - nem könnyű olvasmány, de tanulságos.) A válasz: nagyjából semmit (rosszabb esetben a háború után még bújtatták is őket, mint például a teljes usztasa vezérkart), pedig az ember azt gondolná, hogy az ominózus filmplakátnál kicsit jobban zavarhatta volna a katolikus egyházat (no meg a többi keresztény felekezetet - lásd a román ortodox egyház és a Vasgárda kínosan szoros kapcsolatát), amikor rohamosztagos pribékek karjukon különféle keresztvariációkkal (rosszabb esetben kereszttel a kezükben) hajtják végre háborús és emberiség elleni bűncselekmények egész sorozatát.

Erről férfinak kellene írnia. Pontosabban senkinek. Az abszurd magáért beszél - én csak elmutogatom a halláskárosultaknak.

Az Egyesült Államok és Európa közötti politikai nézeteltérések, illetve a gazdasági befolyás természetéről vallott eltérő vélemények mostanáig elterelték a figyelmet az egyes európai államok s különösen az unió kapujában toporgó kisállamok gyakorta kétértelmű transzatlanti viszonyulásáról. Ugyanakkor - különösen Kelet-Európából nézve - egyértelműen megállapítható: e kapcsolatok korábbi fontossága leértékelődött, és az együttműködés jövőjét illetően komoly kételyek merültek fel meghatározó amerikai körökben.

Azt az alapos vizsgálatot, amely - akár független szakértők részvételével - feltárja a moszkvai túszdráma minden részletét, beleértve az előzményeket és a következményeket, akkor is el kellene végezni, ha ezt még az orosz társadalom többsége sem igényli, és a politikusok között is kisebbségben vannak azok, akik szükségesnek tartják.

A legfrissebb hírek szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsa pillanatokon belül elfogadja az Irakról szóló határozatot. A BT eddig kétkedő tagjai, Franciaország, Oroszország és Kína előreláthatólag abban fognak megegyezni az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával (és a vétójoggal nem rendelkező BT-tagok többségével), hogy Szaddám hatvan napot kap a rendkívül szigorú fegyverzet-ellenőrzési feltételek teljesítésére. Mindent meg kell mutatnia, az ENSZ ellenőreit még elnöki palotáiba és rezidenciáiba és sufnijaiba is be kell engednie, nem titkolózhat "nemzetbiztonsági érdekekre" hivatkozva, mint tette 1998-ig (amikor kidobta az országból az ellenőröket). Ha ez nem történik meg, úgy a BT nyomban újratárgyalja az ügyét. A határozat nem azt fogja kimondani tehát, hogy ha Szaddám nem engedelmeskedik, és nem semmisíti meg tömegpusztító fegyvereit, az ENSZ automatikusan katonai akciót kezdeményez ellene. Ugyanakkor az Egyesült Államok és Nagy-Britannia fenntartja magának a jogot, hogy a két hónapos türelmi idő lejártával a BT esetleges második tárgyalássorozatától függetlenül, annak eredményét be nem várva katonai akciót indítson Irak ellen. Ám a második fordulóban, akkor tehát, ha Szaddám ismét palira veszi a megfigyelőket és a világszervezetet, Franciaország, Oroszország és Kína már sokkal nehezebben akadályozhatja meg a nemzetközi katonai összefogást.

Nem állítom, hogy értetlenséggel tölt el mindaz, ami az idei október 23-án a 301. parcellában történt. Ha akarom, csak egy jóslat teljesítette be önmagát. Tizenhárom év szabad ünneplése kellett, hogy október 23. utólag azzá váljon, amivé a kádári propagandagépezet silányítani akarta. A Mécs Imrét lehazaárulózók valószínűleg azokat derítik fel igazán, akik még 1986-ban is az "ellenforradalom tollal és fegyverrel" jelszavait hirdették. Keserű kérdések tolulnak. Mégis azoknak lenne igazuk, akik hol az asztalra csapva, hol bizalmasan kacsintva igyekeztek minket meggyőzni arról, hogy magunknak ártunk, ha kiengedjük a szabadság szellemét a palackból, mert ez a nép, úgymond, még "éretlen a demokráciára"? Tudomásul vehetjük-e tehát, hogy a szocializmus útjáról letérve a sportcsarnoki fehérterror jelenti az út szükségszerű végét?

fingatjuk ki őket - mondotta volt Vlagyimir Putyin, Oroszország miniszterelnöke 1999 szeptemberében, és közben a csecsenekre gondolt. Az orosz népnek tetszhetett a gengszterduma, mert Vlagyimir Vlagyimirovicsot néhány hónappal később elsöprő többséggel elnökké választotta. Hisz Putyin 1999 októberében meg is mutatta, hogy komolyan gondolja: ekkor kezdődött a második orosz-csecsen háború, illetve az orosz hadsereg újabb, mind ez ideig utolsó inváziója Csecsenföld és annak fővárosa, Groznij ellen.

Nem egy, de nem is két éve zajlik nagy nyilvánosság előtt vita a vélemények egy bizonyos fajtájának (henye amcsi importkifejezéssel élve: a gyűlöletbeszéd) esetleges jogi szankcionálásáról. Vagy egy hónapja az MSZP elnöke, most meg az igazságügyi miniszter tett ígéretet arra, hogy a közeljövőben a magyar corpus juris része lesz a gyűlöletbeszéd tilalma. Számos kérdés merül fel, az első rögvest azt firtatná, hogy miért pont a holokauszt eltagadói (a hírek szerint főleg őket érintené a szigorítás) lesznek azon kiválasztottak, akiknek firkálmányaik közzététele után a bíróságra (ad absurdum: börtönbe) kell vonulni, hiszen e szélsőjobboldali kultúrkörben még csak nem is ők a legdurvábbak. ´k legalább implicite bevallják, hogy a zsidók elleni genocídium bűn, amelynek rájuk vonatkozó következményétől (a szégyentől) szabadulni kell, s ennek egyik módja a tagadás. Speciel a Fradi B-közép korántsem küszködik efféle traumákkal: a Guantanamera dallamára énekelt indulójuk tanulsága szerint Auschwitz történeti realitás, legfeljebb ők - a maguk imbecillis módján - még rá is bólintanak az ott történtekre. Persze mindenki tudja, mire vonatkozik a holokauszt relativizálása vagy teljes tagadása, az áldozatok méricskélése, s a történelem szorgalmatos átfésülése újabb, eddig rejtve maradt népirtások után: egy vérbeli antiszemita sem időt, sem pénzt nem kímél, ha egész életét bearanyozó meggyőződése makacs fenntartásához kell újabb érveket találni; a lustábbja csak a könyvespolcig megy el, s példáit leginkább az "szövetségből meríti - a trükk majdnem új, alig százötven éves. És akkor nem is szóltunk a többi futóbolondról, akiknél a zsidófaló szenvedély egybeforrott a turanista tébollyal, akik szerint Jézus magyar volt, s az írást szintén mi találtuk ki, harmincezer éve, de már itt, a Kárpát-medencében.