Ezekre a kérdésekre természetesen csak nemleges válasz adható. Másfél száz ember randalírozása még a legpesszimistábbakat sem térítheti el a demokrácia melletti kiállástól. Azonban - túl az első döbbeneten - mégis számot kell vetni azzal, ami történt. Márpedig értelmes ember még a legnagyobb bajában is önmagán kezdi a sort. Az október 23-i botrány elhárításának szükséges, bár távolról sem elégséges feltétele lett volna, hogy a szabaddemokraták hivatalos, jó előre meghirdetett rendezvényén ne csak azok jelenjenek meg, akik a pártot gyűlölik, hanem azok is, akik szeretik, netán a tagjai. Más arányok mellett másképp alakult volna ez a történet is. Szükséges lenne érzékeltetni, hogy ez a párt nem az, aminek ellenségei, netán egyes barátai gondolják, idősödő elitértelmiségiek virtuális vasárnapi klubja, hanem élő közösség, amely a maga hús-vér valóságában is jelen van, ha jelen kell lennie. A politika bikkfanyelvére fordítva: nem elegendő kiugrani az ellenfeleink tematizálta közbeszéd keretei és a virtuális politikai tér ellenfeleink kontemplálta osztatai közül, a nyilvánosság mellett vissza kell szerezni a nyilvános tereket is.
H
Azzal, hogy Szűrös Mátyás éppen 1989. október 23-án kiáltotta ki a Magyar Köztársaságot, egyúttal annak szimbolikus legitimációs bázisává is az 1956 októberéhez való viszonyt tette. Ez a szimbolikus, történelmi legitimáció pedig legalább annyira fontos, mint a köztársasági hatalom valós, jogi legitimálása. A történelem kétarcú jelenség. Egyfelől megváltoztathatatlanul objektív abból a szempontból, hogy ami megtörtént, azon változtatni többé nem lehet. Másfelől ez az objektivitás a semmibe vész, amikor azzal szembesülünk, hogy a múlt mint előidejű valóság nem tehető empirikus vizsgálataink tárgyává. Bár minden, a múltról való beszéd egyúttal tartalmaz valamennyi interpretációt is, alapvetően két fő típust különböztethetünk meg. Az egyik a múlt egykorú emlékein keresztül az egykori valóság mind teljesebb feltárását tűzi ki céljául, bár nyilvánvalóan tudja, hogy teljességre hiába törekszik. A másik beszédmód sajátossága az, hogy az emlékek helyett az emlékezet, az előidejű valóság helyett a jelen felől törekszik a múlt tényeinek előadására. Célja az, hogy a múlt eseményeit a jelen felől logikus történetté rendezze. Ez utóbbi a múlttal szembeni legősibb reflexünk, amely megelőzte a tudós megismerést. Avval párhuzamosan is működik, sőt valószínűleg túl is éli majd. A történelem ugyanis a mítoszok egyik hagyományos építőköve: a fantázia szívesen látja bele a múltba azt, amit a jelenben igaznak akar látni. A reneszánsz Itália fejedelmei számára alkotó olasz krónikás magától értetődőnek vette, hogy ezek a fejedelmek az Itáliára támadó kutyafejű magyar király, Attila elleni küzdelemben szerezték az uralmukat, akinek szaracén szövetségesei sorában ott harcolt Justinianus bizánci császár és fia, Heracleius is. A mítosz elviseli, hogy két, egymást gyűlölő ember egyszerre legyen pozitív hősévé. Kossuth apánk legjobb barátjává Petőfit teszi. A mítosz ugyanakkor fekete-fehér is, hiszen Kossuth jó, Görgei áruló. A történelmi mítosz mindeközben jelen ambícióinkról is árulkodik: ha II. József távoli ükunokaöccse arról beszél 2000. március 15-én Lökösházán, majd a százéves magyar Országházban, hogy "mi magyarok mindig megőriztük Ázsiából hozott nemzeti sajátosságainkat és szabadságszeretetünket", akkor maga is elismeri, hogy nem annyira a történelmi tények, mint a személyes azonosulás irányítják a szavait.
H
Amíg tudatában vagyunk annak, hogy hol veszett el a valóság és hol kezdődött a mese, nincs is gond ezekkel a történetekkel. A baj ott kezdődik, amikor valami posztmodern indíttatásból azt hisszük, hogy tényleg csak interpretált tényekből áll minden. Ha ugyanis "az ókori Kelet olyan, amilyennek elképzelem", akkor miért ne képzelhetné valaki más Mécs Imréről azt, hogy hazaáruló? A mítoszoknak csak az egyik sajátossága, hogy nem a múltból a mába, hanem a mából a múlt felé szemléltetik az idő folyását. Aki megfelelő helyet kap az elbeszélésben, az a múltban is elismert érdemekre tarthat igényt, míg akit elfeledtünk, az hiába hajtotta végre a legszebb tetteket is. Ünnepeink rítusai voltaképpen a mítosz szimbolikus rendjében keltik életre a múltat. Mégpedig azzal a nem titkolt célzattal, hogy a jövőre nézve megerősítsék cselekvéseink szimbolikus céljait. A 301. parcella feladása tehát, amit a botránykeltők el akartak és részben el is tudtak érni, nemcsak a múltról, hanem a mai és a holnapi legitimitásról is szól. Aki uralja a 301. parcellát, akinek a koreográfiája érvényesül a nyilvános emlékezet helyein, az egyúttal a köztársaság legitim alapítója, illetve a köztársaság legitim tagja - míg aki félrevonul, az vagy eleve kívülálló volt, vagy el kell fogadja a mások által kijelölt helyét. Idén október 23-án a köztársaság szimbolikus legitimációjának újrarendezésére történt ekképp nyilvánvaló kísérlet. Ha Mécs Imre, Göncz Árpád és társaik kiretusálhatók az "ötvenhatosok" tablójáról, sőt átretusálhatók a "túloldalra", akkor elérhető, hogy a tetszőlegesen elfogadott emlékezet felülírja a valóság emlékét. A megmaradtak pedig el fogják fogadni, hogy nem az ő tetteik, hanem az őket kiválasztók emlékezete határozza meg a múlt szövetét.
A rákoskeresztúri köztemetőben október 23-án randalírozók között valóban sok megalázott és megkeserített idős ember pfújolt, akiknek a rendszerváltás sem hozta meg a hőn áhított elégtételt. Tiszteletre méltó lenne, ha valaki felvállalná az ügyüket - ezt azonban a rendszerváltás utáni kormányok egyike sem tette meg. Orbánék, akik most az ő középen kivágott lobogójuk alatt vonulnak fel, amíg kormányon voltak, egy lukas petákkal sem segítették őket, akiket példaképeiknek neveznek. Most, ellenzékben könnyű felháborodniuk azon, hogy a kádári megtorlások áldozatai tizenkilencezer forintos minimálnyugdíjból tengődnek, hiszen már a minimálnyugdíj összege önmagában felháborító. De kik határozták meg a jelenleg érvényes minimálnyugdíj összegét, és kinek állt lehetőségében eldönteni, hogy a jelenleg még folyó költségvetési évtől kezdve részesüljenek-e anyagi juttatásban az ötvenhatos veteránok?
Miközben a problémának ez a része nyilvánvalóan rendezhető, hiszen a jövő évre a kormány végre normális juttatást kínálhat fel ezeknek az embereknek, s ez talán nem is omlasztaná össze a fizetési mérleget, a kérdés érzelmi része nyilvánvalóan megoldatlan marad. Még inkább megoldatlan marad az a kérdés, hogy egy eszmével vagy egy csoporttal való azonosulás képessége nem függ attól, hogy tényleges élményközösségben állunk-e velük. Amíg fennáll a kérdés, addig fennállhat az érzelmi motiváció is. 1905 és 1913 között Magyarországon legalább ugyanannyian, ha nem többen voltak kérlelhetetlen negyvennyolcasok, mint 1867-ben, pedig az 1913-ban érettségizők általában már szüleik élményéből sem emlékezhettek a szabadságharcra. A mítosz azonban tovább hatott. Ebből következik az is, hogy az "ötvenhatosok" kérdése sem csak azokról szól, akik 1956 veteránjai. A kérdés ugyanis nem 1956 maga, hanem rajta keresztül a harmadik Magyar Köztársaság és kormányainak legitimációja. E mítoszokban folyamatosan összekeveredik a köztársaság és a szocialista vezetésű kormánykoalíciók legitimitása, illetve e legitimitás tagadása, hol spontán módon, hol a mítosz elbeszélőinek szándéka szerint. Hogy mégis a szándék lehet a döntő, s nem a spontaneitás, azt nem csak az bizonyítja, hogy az uszítás és a fenyegetőzés már jóval a jeles nap előtt megkezdődött. De a szocialisták és a szabaddemokraták választási győzelme óta az új ellenzék úgy támadja a kormányt, hogy magának a demokratikus választáson alapuló rendszernek a legitimitását kezdi ki. A kormányt ugyan megválasztották, de még sincs "joga" kormányozni: mert morális értelemben "bűnös", sőt gyilkos, az 56-os áldozatok vére szárad a lelkén (nem is csoda, hogy csalt a választásokon). E bűneik miatt először bocsánatot kéne kérniük, majd pedig ki kellene őket zárni a köztársaság közéletéből. Ebben az értelemben nyilvánvaló provokáció az, ami október 23-án történt: a választáson vesztes, de veszteni nem tudó jobboldal provokációja. Alig akad ma olyan számottevő jobboldali csoport, amely a kormányt ne az 1956-ot leverő MSZMP-vel, Medgyessyt pedig Kádár korszakával (sőt, az ÁVH-val) azonosítaná, és elismerné az MSZP demokratikus elkötelezettségét és önazonosságát. (A kormány szocialista fele bizonyítást nem igénylően "örököse" az önkényuralmi rendszernek, a szabaddemok-raták pedig 1994-es és 2002-es "árulásuk" révén váltak azzá.)
H
Arról, hogy a helyzet mégsem tragikus, két dolog is árulkodik. Az egyik, hogy a második szocialista-szabaddemokrata koalíció egyelőre fölényesen vezeti a népszerűségi listát, a másik pedig az, hogy ellenfele rendre elbukja a nyelvpolitikai erőtérben kezdett csatákat. Mégpedig azért, mert túl sok mitikus történést mozgat egyszerre. Az 1956 forradalmához kapcsolódó legitimációs mítosz mellett a Fidesz - MPP és a melléjük szerveződő polgári körök mintha a Kádár-korszak újrajátszásához készülődnének. Kádár és a kádárizmus "örököseivel" szemben ő és csapatai az ellenállás letéteményesei, a "pesti srácok".
A köztársaság kormánya nem is tehetett mást, mint hogy teljes határozottsággal a tudomásukra hozza: nem fog az Orbán Viktor népvezéri fősége alatt álló "polgári erőknek" virtuális autonómiát biztosítani. Ugyanakkor a parlamenti játszmákból kivonuló Orbán és a zilált Fidesz - MPP helyén ismét feltörekvőben van az MDF. Ha úgy tetszik, a két párt helyet cserélt. Az egykori, pártként viselkedő laza tömegmozgalom jelenleg a parlamenti konzervativizmus fegyelmezett bástyája, míg az egykori profi parlamenterek csoportja elindult a tömegmozgalommá válás útján. Amely mozgalom máshova, mint a parlamentáris demokrácián kívülre aligha vezethet. A parlament ünnepi ülésétől távol maradó Fidesz - MPP, valamint a külön utcai felvonulással ünneplő polgári körök csapdába kerültek. Ha a veterán ötvenhatosok egy része és a később hozzájuk csatlakozott radikálisok összemoshatják a köztársaság legitimitását a köztársaság szocialista vezetésű kormányának legitimitásával, akkor a politikusnak már nyíltan színt kell vallania, melyiket kérdőjelezi meg. A kezeletlen legitimációs válság persze aligha vezet összeomláshoz: ahhoz viszont elegendő lehet, hogy a nemzet szempontjából sorsdöntő 2004-2006 közötti években e súlyos, alapvető ellentétek mentén megbénítsa az országot.
Ez különösen kiemeli azoknak a felelősségét, akik e hamis mitológiák alapján vagy csak egyszerű politikai erőfitogtatásból, botrányt keltettek az ünnepen. A felelősöket igenis néven lehet nevezni - és felettébb szükségesnek látszik, hogy ezt meg is tegyük. Nem elegendő azt követelni, hogy a jövő évben az egész ország együtt ünnepelhessen, ha nem hallgattatjuk el a botránykeltőket. Nincs két Magyarország, és nincs két nemzet sem. Nem skatulyázunk be és nem is rekesztünk ki senkit. Aki viszont külön akar vonulni, az nem a nemzetet kelti új életre, hanem magát és követőit rekeszti ki belőle.
