Helyes: politikusok értelmes emberek módjára, éles politikai konfliktusukat nyíltan vállalva, de durva személyeskedések nélkül, civilizált hangon beszélnek egymással. Gyurcsány és Jávor nem valamely közpolitikai kérdésről vitáznak, hanem a demokratikus politikai magatartás morális mércéiről, a Gyurcsány-kormány tevékenységének erkölcsi megítéléséről és az alkotmányos demokrácia bukásáért viselt felelősségéről. Márpedig annál lényegesebb kérdés, hogy miként jutottunk oda, ahol vagyunk, és ezért kit milyen felelősség terhel, nemigen létezik ma Magyarországon a demokratikus közgondolkodás számára.
Az érvek és ellenérvek két kérdés köré szerveződnek: az egyik 2006 ősze, a másik a párt- és kampányfinanszírozás kérdése.
Vita a pártpénzekről
Gyurcsány amellett érvel, hogy 2006-os második kormányalakítása után igyekezett tisztába tenni a politikai élet finanszírozását, amihez saját oldalán többséget is szerzett, ám a Fidesz nem ment bele a kétharmados szabályok megváltoztatásába. Gyurcsány szerint "a végső bizonyíték, hogy ha valaki, akkor mi, én levontuk a következtetést a pártfinanszírozás tarthatatlanságából, az, hogy új pártot alapítottunk, amelynek most elfogadott gazdálkodási szabályzata szerint negyedévente részletesen és nyilvánosan beszámolunk bevételeinkről és kiadásainkról".
Jávor ezt ugyan nem vitatja, de fenntartja, hogy Gyurcsány és pártjának magatartása morálisan elfogadhatatlan volt, és jelentős szerepet játszott a demokráciával szembeni közbizalom megroppanásában: "Kész vagyok elfogadni, hogy Önnek volt olyan szándéka, hogy ezeket a jelenségeket visszaszorítsa. Nehéz megértenem ugyanakkor, miért gondolta, hogy egy ilyen szándék megvalósításához alkalmas út, ha egy olyan pártnak az élén jut el a hatalomba, amelyik súlyosan felelős azért, hogy a demokráciánkat bemocskolta a korrupció és megbénította a pártokat finanszírozó klientúragazdaság. Hogy lehet Puch Lászlóval hitelesen felvenni a harcot, ha az ember előbb az általa is szerzett pénz felhasználásával lesz miniszterelnök?" - kérdezi Jávor.
Ez frappánsnak tűnő, de szerintem hamis állítás.
Morális mérceként azt lehet felállítani, hogy erkölcsi döntései meghozatala után ki-ki tegyen meg minden tőle telhetőt a bennük foglaltak érvényesüléséért. Ez akkor is igaz, ha az illető miniszterelnökként és pártelnökként a politikai közösség egészével szemben visel felelősséget. Ha saját pártjában többséget szerez a pártfinanszírozás rendbetételének, nem marasztalható el azért, ha kezdeményezése elbukik politikai riválisai ellenállásán. Azért sem, ha mégoly korrupt pártja élére állva teszi mindezt: pártja maga mögé állításával ugyanis elérte azt, ami ebben tőle elvárható volt. Nem lehet azt állítani, hogy a politikai közösség egésze jobban járt volna, ha a hatalomról való lemondást választva kísérletet sem tesz a megoldásra.
Vita 2006 őszéről
Azt viszont nem hiszem, hogy az igazság mérlege ebben az esetben is Gyurcsány javára billenne. Levelében úgy érvel, hogy 2006 őszén a kormánya ellen tiltakozók egy része olyan súlyos, a törvényes rendet megbontó erőszakos tetteket hajtott végre Budapest utcáin, ami ellen a rendőrségnek kötelessége volt minden rendelkezésre álló törvényes eszközzel fellépni. A történtek politikailag független értékelésére hivatott "úgynevezett Gönczöl-jelentés a rendőri fellépés egészét indokoltnak, szükségszerűnek, jogszerűnek ítélte, ugyanakkor számos konkrét kérdésben súlyos szakmai kritikát, kifogást fogalmazott meg és ajánlásokat tett. Ez utóbbiakat a kormány elfogadta, a szükséges intézkedéseket megtette" - írja Gyurcsány, majd hozzáteszi: "Terheli-e általános politikai felelősség a miniszterelnököt kormánya, illetve a kormány alá tartozó intézmények, szervezetek működéséért? Természetesen. Ez a felelősség ebben az esetben is fennállt, és szerintem e felelősségnek az állt a középpontjában, hogy a rendőrség helyes cél érdekében, alapvetően helyesen cselekedett-e. Az én válaszom akkor is igen, ha miként a fentiekben jeleztem, elfogadom, hogy a rendőrségi fellépés egyes elemeiben jogtalan volt. Ez utóbbi miatt vizsgálatok folynak, egy rendőr jogerős ítélet után börtönbüntetését tölti. Ami meg a konkrét felelősséget illeti, csak megismételni tudom a kérdést: átléptem hatáskörömet, megszegtem kötelességemet, elmulasztottam bármit, amit jogszabály előír? Ugye nem?!"
Gyurcsány téved, amikor úgy véli, hogy kormánya magatartása megfelelt a vele szemben támasztott általános politikai felelősségnek. A Gönczöl-jelentésben foglalt "szakmai kritikából" ugyanis, a rendőri egységek azonosítószám nélküli bevetéséből, vagy egy kiszolgáltatott helyzetű őrizetest bántalmazó rendőr jogerős börtönbüntetéséből a kormányra és annak vezetőjére nézve súlyos politikai felelősségek következnek. E felelősségekkel Gyurcsány soha nem nézett szembe, jóllehet több önkritikát tennének indokolttá a részéről.
Jávor helyesen állapítja meg, hogy "A demokrácia szempontjából (...) azzal van a legnagyobb probléma, ahogy Ön és a kormánya erre a helyzetre reagált. Arra lett volna szükség, hogy a kormány és a kormánypártok a lehető legvilágosabban kifejezzék, hogy a velük politikailag szemben álló, de a gyülekezési joggal a törvényes keretek között élő demokraták maximálisan számíthatnak rájuk alapvető emberi és politikai jogaik szavatolásában. Egy olyan rendkívüli helyzetben is, amikor a rendőrségnek erőszakos és törvénytelen demonstrációkat kell felszámolnia. Ez nem történt meg. (...) A Gönczöl-bizottság felállítása a megfelelő politikai reakciót nem pótolhatta, még akkor sem, ha egyes javaslatainak megvalósítása, amelyek közül kiemelkedik a Független Rendőrségi Panasztestület felállítása, elismerésre méltó fejlemény volt. A nyilvánvaló szakmai hibákért felelős rendőri vezetők egy részét ugyanakkor az Ön kormányzása alatt a következtetések levonása helyett kitüntették, illetve előléptették."
A 2006 őszi események kezelése során Gyurcsány nem jogi, hanem politikai hibát vétett, amikor támogatásáról biztosította a virtigli rendőrállami nyelvet használó, a súlyos rendőri visszaéléseket bagatellizáló fővárosi főkapitányt. Ennek a hibának a fel nem ismerése máig kompromittálja a Gyurcsány által fémjelzett baloldali progressziót. Ha a volt miniszterelnöknek és szövetségeseinek nincs fülük ezt meghallani, sosem fogják megérteni, hogy 2006 ősze miért fordította szembe a társadalmi progresszió mellett elkötelezett civil mozgalmak jórészét a liberális demokrácia és nyugatos modernizáció ügye mellett elkötelezett kormánnyal.
Hol a határ?
Gyurcsány Ferenc sajátos szereplője a magyar közéletnek. Rendkívüli politikai tehetsége, karizmája és mozgósítóképessége szelektíven működő morális érzékkel párosul. Olykor nagyon is érzékenynek mutatkozik a politika erkölcsi aspektusaival, a társadalmi haladás és a szolidaritás mellett elkötelezett baloldali progresszió morális tartalmával szemben, máskor nyoma sincs magatartásában e felismerésnek. Ám nemcsak őt magát jellemzi sajátos kettősség a politika moralitását illetően, hanem a vele kapcsolatos közbeszédet és a rá vonatkozó ítéleteket is. Aminek egyik legjobb példája Jávor válaszlevele.
Ebben az LMP frakcióvezetője talán első ízben tesz pártja első számú vezetői közül erőteljes morális különbséget Gyurcsány és Orbán politikai gyakorlatai között - az előbbi javára: "Nem akarunk erkölcsi értelemben egyenlőségjelet tenni az Ön kormányzása és a jelenlegi kurzus közé. Az Ön kormányai egy szabadelvű, pluralisztikus demokrácia alkotmányának a talaján működtek, amely a hatalom megosztásán, a közjogi intézmények egymást korlátozó, ellenőrző viszonyán nyugodott" - írja Jávor. Hozzáteszi azonban, hogy "az Ön miniszterelnökségéhez kötődő normasértéseknek fontos szerepük volt abban, hogy a demokrácia intézményrendszerét most szétverhették, hogy az alkotmányosság lerombolóinak pártja ezek után is a legnagyobb támogatottságot élvezi, és attól kell tartani, hogy ha az ő kudarcuk beteljesedik, annak egyik következménye a szélsőjobb további megerősödése lesz".
Hogy ez milyen értelemben és mértékben igaz, az nyilván vitatható. Akármekkora is azonban a demokrata Gyurcsány közvetett felelőssége a nem demokrata Orbán országlásáért, a kettőjükre vonatkozó értékítéletek különbözőségében tükröződnie kell a demokratikus minőségek közti különbségnek - méghozzá Gyurcsány javára. Nos, ez az, aminek az LMP politikai gyakorlatában kevés nyomát találni. Ha Gyurcsány demokrata, Orbán pedig nem az, ahogyan Jávor írja, miért csak Gyurcsányt vádolja az LMP a hatalommal való visszaéléssel, miközben nem vádolja Orbánt, holott az utóbbi nem egy vitatott telekcserét segített elő, hanem a liberális demokrácia alkotmányos rendjének felszámolását? Akkor miért Gyurcsány a demokratikus politika antitézise, aki Jávor szerint csakis azért jelenhetett meg a parlament bejáratait jelképesen eltorlaszoló 2011. december 23-i LMP-akciónál, hogy "magára vonja a sajtó figyelmét"?
Jávor fontosnak tartja levelében leszögezni, hogy Gyurcsány "ezt helytelenül teszi", majd így folytatja: "A demokrácia intézményi szintű pusztulása nem lett volna lehetséges az azt megelőző erkölcsi erózió nélkül. Nekünk ezért nemcsak az a célunk, hogy az alkotmányosságot intézményesen helyreállítsuk, hanem az is, hogy visszaszerezzük a demokrácia hitelét. Abból fogjuk tudni, hogy ez sikerült, hogy vannak olyan alapkérdések, amelyekben a különböző nézeten levő demokraták egyetértenek egymással, és az alapértékek védelmében egymás oldalán lépnek fel. Ha ez ma is így lenne, december 23-án a jobboldali demokraták is velünk együtt tiltakoztak volna a Fidesz-KDNP-úthenger aznapi nyilvánvalóan elfogadhatatlan pusztításai ellen." Amiből mintha az következne, hogy a jobboldali demokratáknak helyük van a demokratikus közösségben, Gyurcsánynak viszont nincs.
Jávornak szíve joga ezt gondolni, ám ez felveti azt a kérdést, hogy a mégoly gyarló, de mégiscsak demokratikus baloldali-liberális kormányokkal szembeni differenciálatlan LMP-kritika nem járult-e maga is hozzá a 2010-es jobboldali-tekintélyelvű hatalomátvételhez. Vajon amikor Jávor pártja az úgymond korrupt és a jogállami normákat semmibe vevő szocialista-liberális kormányokkal szemben lépett fel, nem pedig a politikai ellenfelek kriminalizálását kilátásba helyező, a gazdaság- és szociálpolitikában gátlástalan demagógiát gyakorló, vezérelvű Fidesszel szemben mozgósított, nem vert-e néhány szöget maga is a liberális demokrácia koporsójába? És nem ezt teszi-e közvetve ma is, amikor a közügyekről és a közéleti szereplőkről alkotott véleménye kinyilvánításakor elmulaszt következetesen különbséget tenni demokraták és nem demokraták, demokratikus és autoriter politikai gyakorlatok között?
Nem azt kérem számon az LMP-n, hogy tegyen nyilatkozatot a baloldal (általa demokratikusnak tekintett) pártjaival való együttműködés mellett. Erre semmi szükség és ez nem is volna kívánatos: az LMP sokkal többet tehet a magyar demokráciáért, ha a Fideszben csalódott jobboldali szavazók számára nyújt demokratikus alternatívát. De ahhoz, hogy az általa kínált alternatívának tartalma legyen, szilárd és következetes állásponttal kell rendelkeznie a demokrácia határairól: arról, hogy szerinte mi fér, és mi nem fér el annak keretei között. Meglehet, Gyurcsányt és a parlamenti baloldal pártjait demokratáknak, a Fideszt viszont autoriternek nevezni és a napi politikai gyakorlatban ezt a különbségtételt érvényesíteni kényelmetlen és politikailag kockázatos vállalkozás Jávor Benedekék számára. De ha komolyan gondolják, hogy "a demokrácia erkölcsi képződmény is", amiben a morális értékítéletek súlyát a politikai szereplők hitelessége garantálja, nem kerülhetik meg.
