Magyarország a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése előtt egy gazdaságilag és társadalmilag mérsékelten fejlődőképes, válság sújtotta kelet-európai EU-tagállam volt. A második Gyurcsány-kormány 2006-os megalakulásától kényszerű költségvetési stabilizációt folytatott, hitelességét a közvélemény előtt jóformán megalakulása előtt elvesztette, reformjait pedig a saját szavazói sem fogadták el. A 2008 márciusában tartott, szimbolikus jelentőségű népszavazáson az egészségügy és a felsőoktatás finanszírozásának átalakítására hozott intézkedéseit a szavazók 75-80 százaléka elutasította.
A globális pénzügyi válság kitörése után, 2008 őszén Magyarország volt az első EU-tagállam, amely az unió és a Nemzetközi Valutaalap kedvezményes hitelének felvételére kényszerült, mintegy közvetlen nemzetközi ellenőrzés alá helyezve gazdaságpolitikáját. A magyar költségvetési politika a világgazdasági válság legdrámaibb, 2008–09-es szakaszában Európában szinte egyedülálló módon prociklikus – vagyis a válság gazdasági teljesítményt visszafogó hatását erősítő – jellegű volt. Meg is lett az eredménye: a csődöt sikerült elkerülni, de a kormányzó baloldal nullára írta magát.
Járadék-gazdaságtan
A baloldal politikai csődje és a világgazdasági válság hatása megteremtették a Fidesz kétharmados hatalomátvételének feltételeit. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a Fidesznek sosem volt kétharmados támogatottsága: népszerűségének csúcsán, a 2009-es európai parlamenti választáson 56, a 2010-es parlamenti választáson 53 százalékot kapott. Ez utóbbit transzformálta a súlyosan aránytalan magyar választási rendszer kétharmados parlamenti fölénnyé. A rendszerváltás idején kialakított, a kormányzás stabil parlamenti hátterének biztosítását szolgáló választási rendszer a kétezres évek elejére diszfunkcionálissá, és a magyar demokrácia lerombolásának egyik legfontosabb tényezőjévé vált. Az egyéni választókörzetek dominanciája – a legfontosabb torzító tényező – miatt a pártrendszer kétpólusúvá vált, miközben Magyarországon minden lényeges politikai döntést egyetlen testület, az egykamarás parlament és az általa választott kormány határozott meg akkor és ma is. Nincs felsőház, sem erős regionális önkormányzatok, sem közvetlenül választott köztársasági elnök. Az országgyűlési többség mindent visz, ha pedig kétharmadosra nő, az abszolút kormányhatalom alkotmányos korlátai percek alatt elbonthatók.
Ez történt 2010 után, és ennek az abszolút kormányhatalomnak a szolgálatában áll 2010 óta a Fidesz gazdaságpolitikája. A feladat nem a „szervezett felvilág” finanszírozása – Magyar Bálint téved, ez nem „maffiaállam” –, hanem a demokrácia felszámolásával létrehozott, egyre nyíltabban autokratikus politikai rezsim anyagi alapjainak lerakása és megszilárdítása. Jogszerű és politikailag jól átgondolt, ideológiailag legitimált szabad rablás. Amit, mint minden autokráciában, a piaci verseny korlátozásával vagy megszüntetésével, államilag garantált pénzáramok – járadékok – biztosításával valósít meg a kormány.
Ennek több változata ismert az elmúlt évekből. Szélsőséges esetben, a magángazdaság felszámolásakor, megszűnik a piac, és minden bevétel az államhoz folyik be. Ez történik napjainkban a szemétszállítás esetében. Lehet kicsit vagy nagyon államosítani: 2010 óta az állam a Moltól a Rábán át a Magyar Külkereskedelmi Bankig számos vállalatban és bankban vált rész-, többségi vagy kizárólagos tulajdonossá. Máskor a kormány magáncégek kiszorításával teremt garantált bevételeket saját cégeinek, például a tankönyv- vagy az étkezésiutalvány-forgalmazásban. Az is előfordult, hogy a kormány előbb államosított, aztán a neki (akkor épp) kedves vevőknek adta tovább a céget vagy a bankot, mint például a Takarékbank esetében. Megint máskor magánszemélyek és -cégek nyernek koncessziót állami monopoljáradékok megszerzésére: ez a helyzet a dohány-kiskereskedelemben.
Nem feltétlenül kell azonban a kormánynak felszámolnia a piacot a járadékteremtéshez. Az Orbán-kormányok az elmúlt években baráti cégek jól meghatározott körében költöttek el sok százmilliárd forintnyi pénzt. A közbeszerzések korrupciós kockázatát vizsgáló Budapest Korrupciókutató Központ ezen a csoporton belül külön vizsgálta és az átlagosnál nagyobb korrupciós kockázatokkal azonosította az „MGTS cégek” közbeszerzési részvételét: ezek a Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Tiborcz István és Simicska Lajos érdekeltségi körébe tartozó vállalatok. (Igaz, Simicska esetében az utóbbi időben örvendetesen mérséklődött a korrupciós kockázat.) A kiválasztott vállalkozások kaphatnak kedvezményes kormányzati hiteleket is, mint az például Garancsi vagy Andy Vajna cégeinek esetében történt. Végül arra is sor kerülhet, hogy a kormány szabályozó eszközökkel osztja újra a piacot, ahogyan azt például az élelmiszer-kiskereskedelemben tette a CBA érdekében.
A lényeg mindig a kormányzati szándéktól függő járadékok létrehozása, a kiválasztottaknak való folyósítása és ellenőrzése. Az ezen alapuló politikai rendszert nevezte a Nobel-díjas Douglass North zárt hozzáférésű rendnek. A szomorú valóság az, hogy az 1989–90-ben létrehozott politikai rendszer egy kétharmados többséget szerző politikai erő számára minden további nélkül lehetővé tette a liberális demokrácia lakat alá helyezését. Ebben a rendszerben megtörténhetett, hogy egy pártvezér több mint húsz év szívós munkájával a vazallusává tesz egy komplett politikai oldalt, amit azután lényegében a magánbirtokaként kezel. Magas piaci belépési korlátok, erősen hierarchikus szerveződési elvek, kliensrendszer és vezérkultusz jellemezték a magyar politikai berendezkedést 2010 előtt is, és nemcsak a jobboldalon, noha a bal- és jobboldal esetében nyilván eltérő mértékben. A hatalom ekkor még leváltható volt, de a hatalomért versengő csoportok egyre erősebb klientúra-struktúrákba szerveződtek, mivel a politikai versenyképesség feltételévé a hatékony patrónus-kliens rendszer üzemeltetése vált.
2010 persze minőségi ugrást hozott. A hatalomhoz igazodás reflexei visszaerősödtek a Kádár-rendszer idején begyakorolt szintre, az Orbán-rendszer módszerei pedig mára a nyíltan autokratikus hatalomgyakorlást közelítik. A legfontosabb vazallusok egyre nagyobb járadékokban részesülnek, az ellenfelekkel szembeni fellépés egyre gátlástalanabbá válik, a menekültekkel és az EU-val szembeni mozgósítás – a nemzeti bezárkózás programja – pedig a radikális jobboldal szóhasználatát idézi. Eközben az állami megrendelések formájában szétosztott járadékok nagy része vicces módon az uniós költségvetésből származik, vagyis a magyar kormány jórészt az EU pénzén folytat unióellenes, az erőszakszervezetek, az igazságszolgáltatás és a tömegmédia politikai ellenőrzés alatt tartását célzó, nyíltan antidemokratikus kormányzást.
Ehhez mára lényegében maradéktalanul adottak az intézményi feltételek. 2014-ben a Fidesznek már csak 45 százalékos támogatásra volt szüksége a parlamenti kétharmadhoz. Orbánnak nincs más dolga, mint a rendszer működtetése. Ehhez azonban továbbra is nagy összegű járadékokra van szüksége.
Költségek vetése
A 2010-ben felállt második Orbán-kormány első dolga az EU-val és a Valutaalappal kötött finanszírozási szerződés felbontása volt. Az államadósság megújításának árát jelentő hozamok ugyan jócskán megemelkedtek, a forint pedig meggyengült, de az ország működőképes maradt, és úgymond visszaszerezte pénzügyi szuverenitását. Ennek legfontosabb előnye a kormány számára a külső gazdaságpolitikai kontroll megszűnése volt. Jöhetett az unortodox gazdaságpolitika, az újdonság és a bátor intézményi innováció valóban nem lebecsülendő erejével.
Ez a gazdagokat kedvezményező, a szegények kiszolgáltatottságát növelő gazdaságpolitika két pilléren nyugodott. Egyrészt a folyamatosan érkező, szigorú állami kontroll alatt tartott uniós támogatásokból és a piacok újraosztásából teremtett járadékokon, másrészt a gazdaságpolitikai autonómia megőrzéséhez szükséges, viszonylagos költségvetési fegyelmen. Ha a költségvetési hiány viszonylag kicsi és hazai megtakarításokból finanszírozható (valamint forintalapra helyezik a lakossági devizahiteleket), nem nagy gond, ha a forint leértékelődik, és a külföldi befektetők egyre szkeptikusabbá válnak az országgal szemben. Ha a deficit nem éri el a GDP három százalékát, az EU nem állítja le a támogatások kifizetését. Ha az ország – jórészt épp a beáramló EU-források forintra váltásának köszönhetően – leépíti a külső adósságát, csökken a nemzetközi pénzpiacokkal szembeni kiszolgáltatottság. Ráadásul a gyenge forint visszafogja az importot és javítja az export nemzetközi versenyképességét, hozzájárulva a tartós külkereskedelmi többlethez.
A költségvetési egyensúly azonban viszonylagos maradt, mint ahogy a gazdaságpolitika egészének fenntarthatósága is. A kiadások GDP-arányos szintje kicsit sem mérséklődött, csak a szerkezetük változott annyiban, hogy nőtt az állami adminisztrációra és gazdasági célokra fordított kiadások aránya, miközben csökkent a szociális védelmi és némiképp az oktatási ráfordításoké. (Az egészségügy sem tartozott a preferált területek közé, annak GDP-arányos kiadásai azonban már 2007-ben visszaestek.) A költségvetési egyensúlyt ugyanakkor jelentősen javította a magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolása és a szektorális különadók kivetése, valamint az áfa felemelése. Eközben a kormány mintegy háromezermilliárd forintnyit elköltött a magánnyugdíjpénztári vagyonból, vagyis ennyivel romlott a jövőben fizetendő nyugdíjak megtakarításokkal való lefedettsége, és nőtt a ki nem mutatott államadósság.
Mindez magas szinten stabilizálódott GDP-arányos államadóssággal és mind regionális, mind tágabb nemzetközi összevetésben romló versenyképességgel párosult. Az elmúlt évek növekedési dinamikáját az állam és az általa preferált magánvállalkozások – főként uniós forrásokból finanszírozott – beruházási kereslete határozta meg, ami az idei első negyedévi meredek növekedés-lassulás és az egész évre várható dinamikavesztés fényében aligha tűnik fenntarthatónak. Persze a költségvetés továbbra is igyekszik minden tőle telhetőt megtenni a növekedés – és vele a kiválasztottaknak szánt járadékok – fenntartásáért, ennek azonban külső és belső egyensúlyi korlátai vannak.
A parlament által hétfőn elfogadott 2017-es költségvetés legfontosabb újdonsága, hogy az uniós statisztikai szemléletben 1,9 százalékos GDP-arányos tavalyi hiány és a 2 százalékos idei hiánycél után jövőre 2,4 százalékos deficitet tervez. Ez a korábbi fogadkozásokkal és a kormányzati kommunikációs maszatolással szemben nem „nullás” (azaz egyensúlyi) költségvetést jelent, hanem a 2018-as választás előtti költekezés megkezdését. Csökken néhány alapvető élelmiszer, az éttermi szolgáltatások és az internetszolgáltatás áfája, és emelkedik a kétgyermekes családok adókedvezménye. Több mint 200 milliárd forintot költ a kormány kedvezményes lakásvásárlások és házépítések támogatására, miközben oktatásra 271, egészségügyre 171 milliárddal jut több az ideinél. A középosztályi lakásvásárlók támogatása mellett a politikailag legérzékenyebb területeken igyekszik tehát a kormány többletforrásokat biztosítani – helyesen. Nő a rendőrök, bírák és ügyészek, valamint az adóellenőrök fizetése is – érthető módon. Az előirányzatok pontos összege azonban valójában mellékes: a 2010 utáni évek gyakorlatában a parlament évente többször, összesen több százmilliárd forinttal módosítja a költségvetést az aktuális gazdaságpolitikai céloknak megfelelően, de ügyelve rá, hogy a hiány a bűvös három százalék alatt maradjon.
A lényeg tehát a visszafogott, de érzékelhető költségvetési lazítás, mind bevételi, mind kiadási oldalon. Ez egyrészt az uniós támogatások csökkenése, másrészt az üzleti szektor beruházásainak elmaradása, harmadrészt a 2018-as választások közeledése miatt fontos. Egy (fél)autoriter rezsim számára nincs veszélyesebb, mint a ki nem elégített járadékosok csalódottsága, ami romló makrogazdasági feltételek mellett különösen könnyen eluralkodik a piaci versenytől elszokott klientúrahadon.
Ami a lazítást illeti, az Európai Bizottság máris javasolta, hogy a kormány a GDP 0,3 százalékával szigorítsa a 2016-os, és 0,6 százalékkal a 2017-es hiánycélt, ennek azonban a napi ügymenet szempontjából nincs jelentősége, mivel euróövezeten kívüli államként Magyarországot akkor sem sújthatja szankciókkal az EU, ha nem teljesíti a kérést. Így tehát marad a klientúraetetés fáradságot és költségvetési forrásokat nem kímélő, nehéz, de hosszú távon kudarcra ítélt munkája. Azokban az országokban ugyanis, ahol az autoriter rezsimek sikerrel modernizálták a gazdaságot – Japánban, Dél-Koreában vagy mondjuk Tajvanon –, a preferált vállalkozásokkal szemben erős versenykövetelményeket támasztottak, és a politikailag védett hazai piacokról idővel kitessékelték őket a nemzetközi piacra. De ki látott már nemzetközileg sikeres magyar oligarchát, leszámítva Habony Árpád ibizai fellépéseit?
Alternatíva?
Mikor lesz alternatívája a járadékok újraelosztásán alapuló, autoriter irányba sodródó, nemzetközileg versenyképtelen Orbán-rezsimnek? Nem tudjuk. De az biztos, hogy az alternatíva felépítéséhez többek között arra a felismerésre lesz szükség, hogy a rendszerváltáskor létrehozott politikai intézményrendszer húsz évvel később hibás konstrukciónak bizonyult, és feltűnően könnyűvé tette a liberális demokrácia felszámolását. Új, kiegyensúlyozottabb, a saját önzésünktől és – gyakran jó szándékú – hatalomakarásunktól védő politikai intézményekre van szükségünk, amelyek sokkal nyíltabb és sokkal több szereplős politikai versenyt tesznek lehetővé, mint a 2010 előttiek, egyazon politikai oldalon belül is. Új választási rendszer, új politikai intézmények, új hatalmi ellensúlyok: többek között erre lesz szükség a piac győzelméhez a kliensrendszer felett, a nyílt hozzáférésű rend helyreállításához.
A szerző közgazdász.
