„A másik az, kedves olvasóim, hogy amikor ezt a szerencsétlen magyar nemzetet annyian szomorítják, nyamvasztják (az olajárak!), vagy épp mosolyt és jókedvet fakasztanak – nekem az a hálás szerep jut, nem tudom, sikerrel-e, hogy könnyet töröljek, sebbe ragadt gézt tépjek, és a napfénytől forró, gyilkos tarkókat simogassam. Ahogy Kassák mondja, minden jó műnek elégedetlenség az apja, szorgalom az anyja. S nem Goethe, de Hölderlin állítja: az én feladatom, hogy a hazáról beszéljek. Ezt senki se irigyelje tőlem.”
Kis Magyar Pornográfia, 1984
A virrasztáson, július 15-én éjjel a Károlyi-palota kocsibehajtójában támaszkodunk sokadmagammal. Hallgatjuk Esterházyt. A tágas, kétkarú lépcsőn is sokan ülnek, a termek tele. Az összetalálkozók, hány éve már!, vagy legutóbb két napja!, tapintatosan kivonulnak a felolvasás zónájából, az udvarra vagy az utcára, aztán sietnek vissza hallgatni tovább. Azt figyelem, hogy akinek menni kell, szinte mindig meghajtja a fejét Esterházy képe előtt. Körötte a mécsesek és virágok. Szervusz Péter, Mester, próbáljuk megérteni, hogy meghaltál, mi meg itt maradtunk. Nem szeretünk nélküled lenni, itt, ebben az országban, amelyet következetesen hazának hívtál.
Esterházy adott a formára. Az irodalomról szóló szövegeiben mindig a mondatról beszélt, a formaérzékenységről, a szavak iránt megnyilvánulandó figyelemről. A szöveg izgalmáról (vagy a próza iszkolásáról). Vissza-visszatért Wittgensteinhez (miről lehet egyáltalán értelmesen beszélni?), és elszánt szorgalommal, egy tudós módszerességével kísérletezett a hogyannal. Hogyan lehet értelmesen beszélni, értelmesen beszélni természetesen csakis a fontos dolgokról, országról, házasságról, családról, politikáról. Halálról. Értelmesen, vagyis az értelem felhasználásával, a megértés igényével, a megértés feladatával. Ami azt is jelenti: az érzelmeket és indulatokat, enyémet, tiédet, övékét megtekintve, átemelve a szövegbe, civilizálva. Az indulat formátlanság és ezért otrombaság is; nem minőségi dolog. Ahhoz nem kell dolgozni, hogy valakinek indulatai legyenek; ahhoz kell dolgozni, hogy civilizálja őket. Ez az Esterházy-féle hogyan. Minden belefér, csak az otrombaság és a butaság nem.
Nem beszélhetek más gyászolók nevében. Feltételezem mégis, hogy másoknak is (sokaknak) ezek a hogyanok jelentették (jelentik most is) a civilizációt Magyarországon. De hogy belecsapjak, nézzük meg közelebbről a nevezetes, népben-nemzetben gondolkodásra vonatkozó idézetet, szintén a Kis Magyar Pornográfiából!
„S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza… A hazaszeretet minőség kérdése.”
Mit állít a költő? A nyolcvanas évek végén – a kilencvenes évek elején abban a közegben, ahol kis liberálisként otthonosan mozogtam, könnyű volt ezt úgy olvasni, hogy aki nemzetről-népről („sorskérdésekről”) beszél, az hülye. Téves olvasat volt, sőt kárörvendő olvasat; íme Esterházy, aki rendes keresztény, és a Hitelbe is ír, megmondta a nemzetről hörgő népieknek, hogy hülyék! Hogy írni-olvasni kéne tanulniuk. Pedig – arról mondott csak („csak”) valamit, hogyan érdemes beszélni. A hülyeség – az Esterházy szerint hülyeség, így értendő:
„Ha megegyezünk az ép észben, akkor a hülyeség például nem tolerálható. Ha Keresztény hitvilágunk a mezopotámiai ásatások és a kubányi (!) tekercsek tükrében címmel dr. Torgyán tart előadást, díszvendég Hernádi Gyula és Gyurkovics Tibor, akkor politikai rokonszenvtől függetlenül tessék hangosan, nem nevetni, de röhögni. Mert ésszel és lelkiismerettel bírván egymással szemben testvéri szellemben kell viseltessünk. Ezért. A testvériségtől átitatva kell röhögnünk. Utána aztán, ha, lehet a vonatkozó pártra szavazni, értelemszerűen. (Most ettől, a keresztberöhögéstől megint igen messze vagyunk, ó, nagy az összetartás, kezdőgyakorlatnak talán megtenné, ha egy szemét, liberális lap indítana egy rovatot, ahol csakis szoclib személyiségek esetlenségeit figuráznák ki, és viszont, emberséges, konzervatív jó magyar lap meg az övéit. Hisz elképzelhetetlen, hogy tisztesség és értelem csak itt vagy csak ott volna… Megjegyzem, a Magyar Narancs szüretrovata, hülyeségrovata üdítően pártsemleges. Párját ritkítja.)” (Beszéd a Tolerancia-díj átvételekor).
Ami a nemzetet és a hazát illeti, ott áll a szövegben, feketén-fehéren: hazaszeretet nélkül nincs minőség – emberi vagy írói, mindegy. A hazaszeretet magától értetődő; a hazáról beszélni muszáj. A kérdés az, hogyan tesszük. Ágálunk, sértődünk, dühöngünk, gyűlölünk? Azt is lehet, az is egy civilizációs forma; a cifrázás, mondta EP. Megértés és megoldás nem lesz belőle, viszont bővítetten képes újratermelni önmagát. Gyanítom, a jelen nemzetközi helyzet(ek) és a gyűlölet újratermelése, ez is mind a gyász tárgya, egy elveszőnek tűnő civilizáció, amelyből épp-épp csak maradt valami eddig is. Főleg, legkitűnőbben, Esterházy. És akkor meghal, belehal a hasnyálmirigyrákba, és nem csinálja tovább a civilizációt, hanem majd nekünk kéne helyette. Elárvulunk.
Esterházy minden írásában szorgalmasan és tekintet nélkül az elvárásokra (legyenek bármilyenek) művelte ezt a civilizációt. A Rákosi-rendszer iszonyatából és megaláztatásaiból anekdotákat írt a Kis Magyar Pornográfiában. A szocialista nómenklatúra elnyomásából abszurd komédiát a Termelési-regényben. A kételyekből és az ambivalenciából újrainduló és egymást korrigáló mondatokat az Egy nőben. Kiemelhetünk mondatokat, idézeteket, amelyek a szívünkhöz szólnak (ki is emelünk), de mindegyik pontosítja, vizsgálja a másikat. Esterházy intellektuális éberséggel élt, nem ideológiai éberséggel, ebből nem engedett. Valaki (egy külföldi újságíró) kérte, írnám le őt mint a nemzet lelkiismeretét. Inkább önismeretét – javasoltam. A nemzet önismereti programját, amelyhez persze neki is élen kellett járnia önismeretben. Vagyis kételyekben is.
„Mi történt hát? Meg lehet mondani pontosan. Minthogy megszűnt a közös társadalmi ellenség, azaz, úgymond, elmentek az oroszok, de itt maradt a Duna, itt állunk egyedül, nézegetjük egymást, és nem tudjuk, ki kicsoda. Ebben a helyzetben a szavak is megváltoznak. A közép-európai irodalomban a textus mindig hangsúlyosan a kontextus felől értelmeződött, még akkor is, ha egyesek megpróbáltak ellene tenni (önéletrajzi megjegyzés). Nem sok sikerrel. Most ebben az új kontextusban hűtlenek lettek a szavak. Elhagytak minket. Másképp viselkednek, mint megszoktuk. Másképp hazudnak, másképp bújkálnak. A közép-európai író tehát most olyan – vagy olyannak kéne lennie –, mint a játékkockákkal babráló gyerek, szépen egyenként kézbe kell fogni a szavakat, s megnézni, megtapogatni őket. Leporolni nem lehet, csak megállapítani, hogy poros vagy nem poros, a szavakat csak tudomásul venni lehet. Sorban, mindegyiket egymás után. Hosszú távú heroikus program. A kétértelműség lassú, konok, elszánt újbóli birtokbavétele: ez lesz a kilencvenes évek. Én legalábbis így tervezem.” (Hahn-Hahn grófnő pillantása, az idézet forrása Jelenkor, 1991, 34. évfolyam, 1. szám, 13. oldal.)
A szavak és önbecsapások gondos és igazi hazafiságból fakadó vizsgálata még nem a civilizáció egésze, ahogy azt Esterházy művelte. Odatartozik a történelem egysége is, a jó és rossz dolgok egységben látása.
Az ÉS szerkesztőségének gyönyörű és fájdalmas kifakadásában azt mondják róla, arisztokratikus. Erről is fontos szólni. Nem tudom, a valódi arisztokraták milyenek – pontosabban, vannak vegyes tapasztalataim. Hogy az Ascotra a megfelelő kalapban kell menni, ez is forma persze, formaérzékenység is kell hozzá; intelligencia kevésbé. Hogy EP gróf, bár természetesen nem gróf, de azért határozottan gróf: ez annyit tesz, hozzá van ragadva Magyarország történelme, az egész, mert parasztként vagy polgárként inkább csak elszenvedni lehetett az idők nagy részében ezt a történelmet, de arisztokrataként elkövetni is.
„Édesapám e szép ragaszkodásából [ti. hogy a Himnusz alatt mindvégig vigyázzban kell állnia a családnak] érthető meg fölháborodása és indignálódottsága, mellyel édesapám édesapám legidősebb fia, mondjuk így, relativizmusára reagált. Hiszterikusan reagált. Ha például édesapám fia örömének adott hangot, látván, milyen nagy család ez, van benne egypúpú, kétpúpú, hős és áruló, és így tovább, akkor apám azonnal fölháborodottan kikérte magának, hogy milyen áruló?! Konkrétan kicsoda?! Így nem lehet beszélni! Láthatóan elvileg tartotta kizártnak egy ilyen létezését. Apám fia vállat vont, nem értette apámat, ő teljességgel érdektelennek tartotta, hogy van-e vagy nincs áruló a családban. A múltban. A múlt nem azért a miénk, mert dicső; de mert a miénk, gazdagok vagyunk, és ez a fajta gazdagság növeli a szabadságot. Egyébiránt éppenséggel édesapám a jó példa az ún. áruló édesapámra. Sokan megvetették őt, hajszállal labancabb volt annál, mint amit a jóízlés javasol (persze ifjabb cseszneki ág – amúgy is a leglabancabb hajtás).” Harmonia Caelestis, Magvető, 2000.
Azt hiszem, Esterházynál arisztokratának lenni személyes ügy, személyes higiénés törekvés, tudatosítandó, hogy elkövetni, elmulasztani, észre nem venni, szóvá nem tenni dolgokat – nem figyelmen kívül hagyható. Apáinkat és anyáinkat is beleértve. Erre oblige a noblesse: egy olyan történelemszemléletre, amelyben folyamatosságunk részeként egyformán számít, ami volt, és ami lehetett volna, ami velünk történt, és ami mással történt, de nem egészen kívülünk, amit mi ünnepeltünk, és amit mások gyászoltak, miközben mi ünnepeltünk, illetve fordítva. Az Esterházy grófság egy pont, ahonnan az egész magyar történelem nyugodt kíméletlenséggel szemügyre vehető. Az arisztokrácia elpusztítása is, a holokauszt is. A pártállam is és a szabadságharc is. Ahogy mondja: ez a fajta gazdagság növeli a szabadságot.
Kevés magyar író vagy publicista van (szívem szerint azt mondanám, egyetlen-egy sincsen, de mit tudhatom én?), aki az egészet, az egész magyar történelmet, sebeket, mulasztásokat, döféseket és kárörvendéseket egyszerre nézi és látja. Ez a művelet nehéz; még történészeknek sem mindig sikerül. (Még történészeknek is csak ritkán sikerül.) Esterházy meghalt; oda van a haza, a történelem nehéz egysége? Mi az, ami még van?
Hont András leleményével élve: Esterházy Van. A Vansága a könyveiben, abban, ahogy elárvultunk, gyászolunk, ahogy hiányzik. Az emberek meghalnak. Ma meghalt Somló Tamás. Fájó és ijesztő. És holnap is meg fog halni valaki, könnyen lehet, túl korán, vagy hirtelenül, és holnapután is. Ahogy EP. Hirtelen halt meg, nem azért, mert nem tudtuk, hogy halálosan beteg. Hirtelen azért, mert a legkevésbé sem voltunk, a legkevésbé sem vagyunk felkészülve arra, mi minden megy vele, ha hagyjuk, és a legkevésbé sem vagyunk felkészülve arra, hogyan kéne nem hagyni.
Erre nézvést volt néhány gondolata, amelyeket – a szívünket szakasztva – hangfelvételről a saját hangján mondott nekünk ott a Károlyi palota kocsibehajtójában. Ez is a toleranciabeszédből való:
„Azt hiszem, a tolerancia (legalább) kétfelől van veszélyeztetve. Egyrészt ha úgy gondoljuk, hogy valamiféle igazság vagy igazságok birtokában gyakoroljuk ezen erényt, nem kerülhetve így el a gőgösség, a farizeusság csapdáit. A türelmet hangsúlyozzuk ilyenkor, azt, hogy eltűrünk valamit (egy ideig, még), akár a szülő gyarló gyermekével szemben, sőt akár mint égi Urunk, ki türelmesnek mutatkozik „kemény nyakú népe” iránt. A tolerancia nem fölülről lefelé hat, kizárólag egyenlők közt működik, nem arra alkalom vagy alibi, hogy újabb s újabb jópontokat szerezzünk életünk fiktív bíráinál. Azt mondja a szótár, hogy az toleráns, aki mások ellenkező meggyőződését tiszteletben tartja. Már innét látszik, hogy ez nehéz mesterség. Addig könnyű, míg a tiszteletben tartandó más számunkra kedves vagy legföljebb közömbös, más, de olyan. A neheze akkor jön, ha más, de más. Ha csupán annyi köztünk a kapocs, hogy ő is ember meg én is. Mire elegendő ez, ez a kérdés. Mit is tartunk tiszteletben? Mindent és mindenestül? Gyilkolt – mert ember, szól egy Márai-mondat. Itt tehát körültekintőbbnek kell lenni. Elvileg erről a kereszténység sokat tud, utálni a bűnt, részvétteli szeretettel lenni az esendő bűnös iránt stb. Vagyis – és ez a másrészt – a tolerancia nem valami maszatos parttalanság, mindent egybemosó, idült mosolygás vagy figyelmetlen beletörődés (az apatikus is toleráns). A tolerancia mindig konkrét, ezért fontos megmondani, mire nem vonatkozik, hol vannak a határai. Amihez persze az kelletik, hogy legyenek az emberek közt ilyen-olyan közmegegyezések. Teszem azt, az emberi jogok nyilatkozata. (…) Az volna jó, ha a tolerancia és a konstruktív intolerancia nem személyes erény lenne, hanem reflex, személytelen automatizmus és így társadalmi gyakorlat. Majdan később, második lépésként aztán rádöbbenhetünk, hogy a személyesség mégsem megkerülhető.”
Csodálnom kell a pontosságát itt is – és a gondos, de pátoszmentes önvizsgálatot, amelyet, mint mindig, szükségesnek tartott, megjegyezve, hogy még sosem kiabált rá igazi konstruktív intoleranciával senkire, aki a közelben cigányozott. Kell valami, ami a közmegegyezés szintjén működik – valami nem heroikus, valami egyszerű, józan és működőképes. A minőségi embernek – de ez már nem számon kérhető – aztán feltehetőleg kell több is; hogy személyesen, nem személytelenül legyen toleráns vagy éppen konstruktívan intoleráns. Finom különbségtétel; sokan nem vennék észre, akik spórolnak az önismerettel. Ilyesféle fáklya Esterházy, gondolom, miközben a pilácsok pislognak, pragmatikusan okos, és a személyes példáját többnyire gyengeségként tárja elénk.
Az első néhány napon úgy látszott: nincs más; olvasni és gyászolni. Aztán bennem legalábbis feltámadt némi harci kedv. Gyászoljuk el az önismeretet is? A pragmatikus okosságot? A hazát? Amikor ott a lehetőség is, hogy elégedetlenségből és szorgalomból megtanuljunk úgy írni, úgy beszélni, hogy közben ezekre a nem fölöslegesen magas mércékre gondolunk? Tulajdonképpen minőség kérdése ez is, mint a haza szeretete.
A Magyar Narancs július 21-i lapszámában Ács Pál, Németh Gábor és Péczely Dóra írásait olvashatják Esterházy Péterről.
