Mégsem megy el az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága elé idézett Alföldi Róbert a csütörtöki meghallgatásra, pedig a bizottság elnöke, a jobbikos Novák Előd direkt az ő kedvéért tűzte ki azt erre a napra. Nagyon helyes, ne is menjen! Ugyan bizonyára derekabb kiállásnak tűnt volna, ha elmaradása bejelentésével Alföldi nem várja meg, míg a fideszes bizottsági tagok is el nem hajtják Novákot, mondván, nem asszisztálnak ahhoz, hogy saját politikai céljaira használja a bizottságot. De e sorrendiségnek (ki mikor mondott nemet) nincsen még másodlagos jelentősége sem, hiszen a lényeg az, hogy helyes döntésről van szó. Mi keresnivalója is lenne Alföldinek kihallgatói előtt?
Ezt, hogy mi keresnivalója - épp a jelen egyre sűrűsödő hason példái miatt jó okkal várható, későbbi esetek elé útravalóul -, jobb, ha mégis szétszálazzuk, nehogy még valaki, ha eljön az ideje, tévedésbe essen, vagy a szereptévesztőkhöz csatlakozzon.
Tehát nevezettnek azért nem volt szabad megjelennie e bizottság előtt (ami egyéb tekintetben, s pláne egyéb felállásban akár még kompetens is lehetne), mert ez a bizottság most azért idézte maga elé, hogy a fejére olvassa azt a temérdek szennyet, amit egy nagyon könnyen beazonosítható társadalmi-politikai csoport szórt a fejére az elmúlt időszakban. Azt, igen tisztelt olvasóink, hogy le veled, te hitvány kis hazaáruló zsidó, te buzi, te köcsög, Alföldi Roberta, te perverz állat, beengedted volna a Nemzeti Színházba az oláhokat, és kurvát csináltál a mi szent Juliskánkból (e név alatt a János vitéz Iluskáját értik).
Nos, az itt - pirulva - felidézett arcképvázlat teljes egészében a magyarországi szélsőjobboldal műve, s ehhez, ill. egyéb hasonigényű uszítómunkájához talált magának egy - szerencsére csak torzóban egzisztáló - parlamenti bizottságot is. Amely parlamenti bizottság előtt nem kell megjelenni, még akkor sem, ha az embernek igaza van vele szemben (mint most Alföldinek speciel), mert az egyszerűen nem kompetens. Bebizonyítani, megvédeni az igazságot nem ilyen fórumokon kell. Aki nem kompetens (hiszen buzizva, zsidózva nem lehet megmaradni annak), az előtt nincs miért védekezni sem. Milyen demokrácia lenne az, amelyikben nekivadultan fenekedő, kirekesztő és soviniszta politikusok önkényesen szervezett csoportja mondaná meg, hogy kik lehetnek színigazgatók, kik léphetnek be egy színházba, urambocsá' mit játszhat egy színház?
Ilyenformán most azon lenne érdemes elgondolkoznia az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának, vagyis e bizottság ép érzésű tagjainak, akik végső soron kihátrálásukkal csak megakadályozták ezt az inkvizíciós tragikomédiát, hogy nem kéne-e nagyon gyorsan újrafogalmazni magának a testületnek a feladatát, működését, és egyáltalán, az egész létét? Hogy lehet az, hogy ha valaki a megfelelő politikai magasságokban valamiért ma jól el akarja zsidózni, buzizni magát, az egyszer csak, hipp-hopp kiír egy parlamenti bizottsági meghallgatást egy neki nem tetsző művésznek? S el kellene gondolkodni egy füst alatt e bizottság összetételén is. A tisztviselőinek odavaló voltán. Az eddig történtek éppen elég világosak ahhoz, hogy minden érintett belássa, nem okoz ez olyan sok gondolkodnivalót.
