Klozetcsere Orbán-módra – avagy mostantól máshonnan teszünk rátok

  • Janisch Attila
  • 2015. február 7.

Publicisztika

Az országot és az internetet várhatóan elborító mémlavina ellenére sem lehet nem észrevenni, hogy ez az egész Simicska–Orbán-„gecizés” a legtipikusabb orbáni politizálás újabb jellegzetes példája. Janisch Attila írása.

Most, hogy Orbán egy új, még nemzetibb „nemzeti” médiát kíván teremteni (méghogy „a Fidesz nem a médiákon keresztül kormányoz” - ejnye Kósa úr, már megint hazudni teccett!), teljesen egyértelmű, hogy a korábbi szarosszájúakat le kell rombolni, azok megbízható, irányítható, elvhű szolgáit az újhoz kell áttvini, a régit meg porig kell alázni, hogy az olvasók, nézők egyetlen pillanat alatt átcsoportosuljanak az új vezérszócsőhöz.

Orbán – szokása szerint – pont úgy viselkedik (megint), mint a birkákat terelő juhász. Csak sokkal romlottabb, gonoszabb, számítóbb, mint bármely juhász a világon! Szóval, ez az egész egy nagyon tudatos, átgondolt lépés, amelyet értelemszerűen nem lehetett másképpen végrehajtani, mint robbanásszerű váratlansággal, látványosan és olyan módon, hogy onnan már ne lehessen visszalépni senkinek.

Simicska éppen azt tette, amit Orbán elvárt tőle. Biztosította a látványos tüzijátékot a egészhez. Az orbánhivők előtt önmagát hiteltelenítve csak felgyorsította az átállás folyamatát. Az meg, hogy mostantól majd az ellenzék fogja olvasni a Magyar Nemzetet, nézni a HírTv-t, Orbán számára inkább röhejes, mint elgondolkodtató vagy bármiképpen kezelendő - mert (nem) aggályos - helyzet.
Ja, hogy Simicska majd előáll a farbával és kiderülnek a turpisságok... Orbán: „Ugyan már, szegény Lajos idegei mindig is labilisak voltak. Most összehord mindenfélét, de ki hisz egy ilyen önmagát hiteltelenitő, kulturálatlan alaknak, mint amilyen ő, elég csak meghallgatni, elolvasni a hisztérikus nyilatkozatait. Szegény Lajos, bizonyos szempontból megértem, még sajnálom is őt. De mit tehetnék? Azon túl, hogy fájlalom, hogy egy barátság így ér véget.”
Szóval ne tessen már nagyon kárörvendeni. Mert ebbe az egészbe Orbán nem belebukni fog, hanem megerősödve kijönni.
Sakknyelven, most éppen egy rosálást hajtott végre (ami sáncolást jelent és nem azonos a berosálással), egyben egy erős király (de legalábbis vezér) támadással (is) kombinálva azt.
Elszomorító, ahogy az ellenzék hallelújázva ünnepli Simicskát, aki „milyen jól megmondta”, miközben éppen a lényeg marad megint homályban.
Orbánt csak Orbánt értve lehet leváltani. Ideje lenne ezt már megérteni és fontolóra venni! Ennek hiányában lehet továbbra is úgy táncolni, ahogy Orbán húzza a talpalávalót.

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.