Publicisztika

"Én nem bírom fékezni magam, én hős akarok lenni."

Lapzártánkkor a képlet, a diplomáciai húzások és ellenhúzások meg az éjszakába nyúló G8- és ENSZ-egyeztetések minden hektikussága ellenére meglehetősen egyszerűnek tűnik.

Megint ráfáztunk. A lehetőség ezúttal is sasmadárként suhant el a fejünk fölött, a Reorg Rt. ajánlatára ugyanis, miszerint egy-, azaz egyezer forintért úgyszólván bárki magyar állampolgár megvásárolhatta a Lakitelek Alapítvány postabankos adósságainak egy részét, na, arra már le is lett csapva.

Személyes mormogás arról, hogy miért van az, ami van, és miért nem lesznek a dolgok egyhamar jobbá

Mint a mesében, tényleg a lupus. Kajabálták a nevit, kajabálták, ám a kezdeti ijedtség és döbbenet nem tartott sokáig. Szenes Andrea neve és személye azonban kitartónak bizonyult, felröppent időnként, mint alelnöki jogkörrel felruházott plasztikgriff, ám az ember csak vonyított egyet a vállán, annyi hülyeséget hall a nap huszonnégy órájában, hogy szinte meg se kottyan neki.

A szabadulásomat követő hónapban, 1960 szeptemberében filmszatírába kezdtem. Egy ország teljhatalmú kormányzója különvonatán külföldre utazik. Fülkéjében róla készült fotók és képek. Az állomásokon zászlókat lengető tömeg köszönti a tovarobogót, sőt mi több a sínek mentén is felsorakoznak az ünneplőruhás parasztok. De alig gördül át a határon a vonat, belép a külföldi kalauz. Jegy persze nincs, a kalauz le akarja szállítani utasát, ez felháborodottan tiltakozik, a képekre és a fotókra mutogat. A kalauzt azonban nem érdekli ez, hívja a határőröket, ezek köszönés helyett rögvest megdádázzák a kormányzót, majd letaszigálják a vonatról. A kis diktátorok korlátlan hatalma érvényét veszti a határon túl.

Valami eszi a rendőröket Békés megyében, ami természetesen roppant szomorú és visszás helyzetként értelmezhető. Emberek halnak meg, árvákat és generációkon átívelő sebeket hagyva maguk után - ráadásul, akár hiszünk a hátramaradottak vádjainak, akár nem, valami, úgy tűnik, kevéssé stimmel a Békés megyei rendőrkapitányságon.

Van itt ez a levélügy, az ő számos politikatechnológiai, pszichoszociológiai, korrupto- és kretenokratológiai, továbbá lingvisztikai, valamint turisztikai vetületével. Ezek mind szerfölött érdekesek, bár a belőlük levonható következtetések száma korlátozott, és nagyjából annyiban foglalhatók össze, hogy lám, a magyar politikai elit nem csekély hányada analfabéta, legjobb esetben is csak magyarul bégető birkákból áll, akik a gazda vagy a gazdához közel állónak vélt személyek parancsára, esetleg egy ingyennyaralás vagy bárminő apró ellentételezés fejében, bárkinek, bármikor lábon eladják a nevüket. (Ezeket a neveket ilyenkor egyébként sokszor még túl is fizetik a vásárlók.)

Bármit mondjanak is a most lényegében újraválasztott RMDSZ-vezetés kritikusai, az erdélyi magyarok pártja a múlt hét végi kongresszus után bizonyos értelemben már más lesz, mint korábban. Alapvető változtatások történtek ugyanis, amelyek részben az RMDSZ kormányzati felelősségvállalásának a következményei, részint pedig abból fakadnak, hogy a romániai politikai élet is - az 1996 novemberében tartott választásokat követően - sok tekintetben alkalmazkodni kényszerült az európai normákhoz. Nem vitás, az RMDSZ nagyon rászorult a megújulásra. Belső struktúrája alig változott az évek során, és ez - sok esetben - akadályává vált a professzionális munkának. Az új feladatokhoz képest az eddigi, kongresszust megelőző szervezeti struktúra anakronisztikusnak számított. Az RMDSZ olyan párt belső adottságait volt kénytelen magával cipelni, amelyet egykoron kifejezetten ellenzékinek "terveztek", és amelynek hatalomra kerüléséről - őszintén szólva - korábban senki sem fantáziált. Markó Béla elnök és a mérsékelt szárny szemére épp ezeket a hiányosságokat vetette a radikális ellenzék, mindazonáltal érveik és programjuk mégsem annyira a konkrét hibákat célozták, hisz javaslataik - például a kormányból való azonnali kilépés - visszataszította volna az RMDSZ-t az ellenzéki elszigeteltségbe, és olyanokkal kellett volna összehangolnia kritikáit a mai kormánnyal szemben, akikről minden elmondható, kivéve az, hogy magyarbarátok és civilizáltak lennének.

A költségvetés elúsztatása feltehetőleg már tavaly elkezdődött, akkor, amikor az ő Jóskájuk "Zsigám" (már tudniillik Jóska Zsigája) portája elé nagyobb rakomány búzát ígért elplanérozni, amennyiben Járai pénzügyminiszter nem tanúsít rugalmasabb magatartást az agrártámogatások ügyében. Az idénre tervezett agrártámogatásoknak már mostanra a nyakára hágott a földminiszter, tangenciálisan lenullázva néhány évre a magyar mezőgazdaságot. Hivatala lukas zsák, amelybe számolatlanul hullanak a milliárdok, és amelybe Torgyán a múlt héten már 100 milliárd forintot igényelt valami szövetkezeti gyűlésen. Torgyán szerint ez persze csak töredéke lesz annak az 1000 milliárd forintnak, amellyel a vidék népe az elmúlt időkben a városok népét támogatta; eme érvelés kristálytiszta logikájával, gazdasági, történelmi és filozófiai megalapozottságával mi is bajosan tudnánk vitába szállni. Aggyá´ pénzt, mer´ holnaptól nem te vagy a miniszterelnök. A miniszterelnök meg ad, hiszen ha nem ad, holnaptól tényleg nem ő a miniszterelnök. Körülbelül ez lehet a miniszterelnök és a kisgazda pártvezér közötti interakció magva, és nem több, ezt a gengszterdinamikát és keresztapa-logikát cizellálhatja Orbán és Torgyán a legendás családi étkezésekkor, amelyeken egy ország sorsa dől el, és ez azért mégiscsak vérlázító. A politikai védelmi pénzbehajtás eme kategorikus imperatívusza ugyanis nem törődik a költségvetési egyensúllyal, miként avval sem, hogy minisztériumnak nevezett kisgazda-rezervátumokban ősbölények és triceratopsok és egyéb kihalásra ítélt lények kérdőjelezik meg napi nyolc órában, szép fizetésért, Magyarország komolyságát a nemzetközi szervezetekben, hogy jobb sorsra érdemes Fidesz-prodzsektek és Fidesz-káderek süllyednek bele a koalíciós kormányzás mocsarába, hogy a Fidesz-kormányzat ama hivatalnokainak, akik a gazdasági vagy politikai, vagy bármilyen józanságot képviselnék ebben az egész szánalmas cirkuszban, Torgyán kockáján forog immár nemcsak a politikai, hanem a szakmai hitelük is, aminek pedig elvben túl kéne élnie ezt a ciklust is.

A Maszop képviselőcsoportja a fővárosi főügyészhez, az SZDSZ-frakció a házelnökhöz fordult, nagyjából ugyanazzal a "problémával". Ugyan tennének már valamit a Magyar Televízió Rt. kuratóriuma csonka elnökségének törvénytelen működése ügyében.

Magukat megnevezni nem kívánó rádió- és internetkalandorok megfigyelései szerint - melyeket a NATO-pilóták rádióbeszélgetéseinek lehallgatására alapoznak -a belgrádi kínai nagykövetséget ért rakétatámadás nem volt tévedés, de szándékosnak is túlzás volna nevezni. A külképviseletnek helyt adó épület valóban a bögyében volt a művelt Nyugat kardjának és pajzsának, mindössze arról feledkeztek meg az illetékesek, hogy az ingatlan négy éve gazdát cserélt: már nem a jugoszláv belügy illetékesei laknak ott, hanem a kínaiak. A térkép, amelynek alapján a célpontot kijelölték, még a boszniai háború idején készült, azóta pedig sok minden megváltozott, de a háborúk irányítói a változásokat nem a telefonkönyvből követik nyomon, pedig ezúttal ez lett volna az okosabb. Még szerencse, hogy a végül mindig tárgyalópartnernek bizonyuló kínaiak lettek az áldozatok. Lehetett volna iráni vagy iraki követség is az egykori belügyi annexben, és akkor most nézhetnénk magunkat.

Az izraeli választásokat általában nem az előre kiszámíthatóság szokta jellemezni, és nincs ez másképp ezúttal sem, néhány nappal a mostani esemény előtt bárki, elvben akár az arab jelölt is bejöhet, és persze az sem kizárt, hogy pont ő volna a megoldás. Annyi ugyanis az eltelt három év fényében elmondható, hogy Netanjahu nem volt az. Közszereplése ugyan hozott némi új színeket a közel-keleti folyamatok túlzottan is jól ismert képébe, erőszakos és buta izraeli miniszterelnök korábban nem volt, és azért ennyi korrupciós és egyéb botrányt még ezen a terepen is csak keveseknek sikerült maguk köré gyűjteniük, viszont az is tagadhatatlan, hogy Netanjahu felügyelete alatt a béke és a háború ügye egyaránt, nos, valahogy lekerült a napirendről.

Nem hogy versenyen belül, de még kívül sem, ez azért nóvum. Mondhatnánk, nem vagyunk a fasorban sem, ám ez a már-már hagyományos magyarellenességünkből fakadó hamis tényállítás lenne, hiszen biztosra vehető, hogy filmvilágunk nagyjai közül idén is számosan grasszálnak majd a Croisette nevezetes pálmái alatt. Tehát: pont a fasorban vagyunk.