Költözzön be a józan ész!

Miért szavazok az LMP-re?
szerző
Bozóki András
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ma sokan egyetértenek azzal, hogy változás kell. De vajon folytatódik-e a magyar politikára 1998 óta jellemző bunkermentalitás és frontszemlélet? Ha mindig ugyanazok a pártok váltják egymást, akkor valószínűleg igen. Õk már saját reflexeik rabjai.

A magyar demokrácia betegsége nem egyszerűen abban áll, hogy egyik vagy másik párt rossz kormányzati döntéseket hozott, hanem abban, hogy a politikát átszövő korrupció fokozatosan kiküszöbölte a jó választások lehetőségét. A rossz döntések rendszerré álltak össze. Pedig most olyan törvényeket kell megalkotni, amelyek újra értelmet adnak a közjó és a közérdek fogalmainak. Ebben a helyzetben nem bízhatjuk kecskére a káposztát. Olyan demokratákat kell a parlamentbe juttatnunk, akik hitelesen képviselik az ellenzéket az új kormánytöbbség várhatóan egyoldalú alkotmánymódosító törekvéseivel szemben. Ma csaknem minden magyar párt nyíltan megsérti a kampányfinanszírozásról szóló törvényt. Hogyan bízhatunk szavazatvásárló, illegális pénzeket költő pártokban? Olyan pártot kell a parlamentbe küldenünk, amely maga is nyílt kampányszámlát vezet, s amely a választók szavazataiért verseng, nem pedig a politikát saját játszóterüknek tekintő milliárdosok kegyeiért.

*

Szerencsére van ilyen párt: a Lehet Más a Politika (LMP). Van jó választás: a szociális felelősséget és a zöldmozgalmak gondolkodásmódját a közvetlen demokrácia, a társadalmi igazságosság és a fenntartható társadalom eszméivel gazdagító új magyar ökopárt. Most, amikor a parlamenti baloldal társadalmi hitelének utolsó morzsáit éli fel, a baloldali és liberális demokrata szavazók az LMP-ben találhatnak természetes politikai otthonukra.

Új pártként eddig csak a szélsőjobbról lehetett bekerülni a parlamentbe. Eddig csak a MIÉP jutott be kívülről, s a Jobbik most biztosan megismétli ezt. Az elitista politika kritikáját szélsőjobbról fogalmazták meg úgy - rasszista, rendpárti nyelven -, hogy meghallották a választók. Nem szégyen ez? De igen. A mi szégyenünk, demokratáké, hogy a megfáradt politikai elitet csak a radikális jobboldalról lehet versenyre kényszeríteni. Miért van az, hogy magukat komolynak tartó emberek nyilvánosan nyafognak a kibírhatatlan közállapotok miatt, majd gond nélkül leszavaznak azokra a pártokra, amelyek felelősek ezekért a közállapotokért? A választók mindezt úgy oldják fel, hogy azt mondják: "eddig is loptak, ezután is lopni fognak". Fel sem merül, hogy mindez nem evidens. Hová tűnt a hatalom ellenőrzésének igénye? Ha az általunk választott politikusok elé nem állítunk jogállami mércét, azzal önmagunkat minősítjük. Akkor magunk sem vesszük komolyan, hogy beleszólhatunk sorsunk alakításába. Annyira megszoktuk már a velünk élő pártkatonákat, hogy nem gondolkodtunk új arcokban, friss erőkben, valódi, demokratikus megújulásban. Miért kellene mindig azokra szavazni, akik "professzionalizmusukkal" lejáratták a politikát, és undort keltenek a demokrácia iránt?

Nem kell rájuk szavazni. Tudjuk, mire képesek. Amit ők nyújtanak, az diktatúránál több, demokráciánál kevesebb. Pedig lehetne más a politika, ha akarnánk. Lehet más, ha elég sokan akarjuk.

A pluralizmusban a választók az ígéreteket összemérhetik a valósággal, és dönthetnek a versengő ajánlatok között. A magyar kartelldemokráciában azonban a választó sokszor nincs valódi döntési helyzetben. Nincsenek versengő programok, csak felülről vezérelt gyűlöletrohamok. A kormányzati tennivalókról a "profik" többsége hallgat. Programjukat eltitkolják, lenézik a választókat. Az elvárható demokratikus minimum helyett új, antidemokratikus közös nevező formálódik.

A politika bulvárosodása a választók infantilizálódásához vezet, amit jól mutat, hogy a választók hajlamosak a Jobbik politikájában annak "őszinteségét" díjazni. Mindegy, hogy mit mond, mert legalább "őszinte". A Magyar Gárda az "őszinte-kőkemény", hétköznapi rasszizmust "tiszta erővel" képviseli a jogállami normákkal szemben. Ha már az állam nem nyújt megoldást a válságra és a munkanélküliségre, a rendőrség pedig képtelen fenntartani a rendet, legalább a gárda masírozása állítsa helyre a falvak lakóinak biztonságérzetét - gondolhatják sokan. A Jobbik azért népszerű, mert az önmagát igaznak hazudó politikai "reality show" műfajában utazik.

Aki egyszerre akarja a demokráciát és a megújulást, az nem szavazhat sem a Jobbikra, sem a mai parlamenti pártokra. Az előbbi nem garantálná a demokráciát, az utóbbiak pedig a megújulást.

De a demokrácia kereteinek feszegetése a parlamenti pártoktól sem mindig idegen. Itt van például az aktuális kormánypárt, az MSZP. Vezető politikusainak egy része az országos listán, másik része pedig előzetes letartóztatásban várja az áprilisi megmérettetést. Az első csoport - Szigetvári Viktor kifejezésével - főleg a párt "hősi halottait" foglalja magába, míg a másik a párt egykori ifjú reménységeit zárja bilincsbe. Megélhetési politika - életfogytiglan. Nem csoda, ha nehéz tőle szabadulni. Az a "baloldali" párt, amely ilyen riasztó mértékben veszítette el mind eszméit, mind pedig a valósággal való kapcsolatát, kétségkívül bukásra van ítélve. A lengyel szociáldemokrata párt 2005-ben korrupciós ügyei miatt súlyos választási vereséget szenvedett, amelyből a mai napig nem tudott kikecmeregni. Ott régóta már csak két jobboldali párt közül lehet választani. Ez vár ránk is? A varsói gyors most elütötte az MSZP-t. Pedig a párt előtt 2006-os győzelme idején még felcsillant a megújulás lehetősége, mert a nyugdíjasbázison túl fiatalok százezreit volt képes megszólítani. Ez az esély az őszödi beszéd napvilágra kerülése után elszállt. A párton belüli blokkok elkeseredett harcának eredményeként visszatérhet a hatalomba a jobboldal.

*

Ami a leendő győztes pártot, a Fideszt illeti, annak programját egyelőre csak Orbán Viktor spirituális vezető ismeri. De persze ő sem írja le - bőven elég, ha a fejében összeálltak a teendők. A párt 2006-os választási vereségéből Orbán azt a következtetést vonta le, hogy "ne szólj szám, nem fáj fejem", azaz nem szabad a program közreadásával túl korán támadási felületet nyújtani. Nyilván a Fidesz egy A és egy B változattal készül, aszerint, hogy meglesz-e a kétharmados többsége vagy sem. Mivel azonban mindkét terv szigorúan titkos, nemcsak a választóknak nincs szerencséjük megismerkedni a Fidesz programjával, de a párt képviselőjelöltjeinek sem. Varga Mihály még megúszta, hogy óvatlanul a svéd nyugdíjmodellt vette a szájára, de a szintén ősfideszes Mádi Lászlónak nem volt szerencséje. Elég volt ésszerűnek neveznie az ingatlanadó későbbi bevezetésének lehetőségét - mire a mondatot befejezte, már le is vették a jelöltlistáról. Mádi rögtön nyilvános önkritikát gyakorolt, de politikusi karrierjének befellegzett, nevét ki fogják radírozni a hivatalos párttörténetből, bár talán lehet még alpolgármester Recsken. Káderpolitika: sötétség délben. Mi több, lazulni látszik a megbonthatatlan Orbán-Kövér-szövetség, mert a spirituális vezető nem szívesen engedné veszedelmes barátját még egyszer a titkosszolgálatok közelébe. Orbánnak elég lesz néhány csúcsminiszter - nehogy túl sok tanúja maradjon a kormányülésnek.

Az MDF politikai cikcakkjai bohózatba illők. Úgy is, mint egykori lakiteleki "alapító atya", meglepve látom az innen-onnan igazolt, másodosztályú idegenlégiósokból álló alakulat cinikus túlélési törekvéseit. Az MDF már nemcsak "borzalmas tagságától" szabadult meg, de az elveitől is. Dávid Ibolya hetente oszlatja fel a párt különböző szervezeteit, de azért a minimális létszám alá süllyedt pártfrakció fennmaradását sokáig a házszabállyal szemben is elintézte. A mindennapi antiszemitizmusról csak annyi jutott eszébe, hogy "nem ért a focihoz". Hiába hangoztatta évekig, hogy egyedül az MDF tekinthető az "antalli örökség" hiteles folytatójának, Antall ma forog a sírjában, mert az MDF nemcsak induló eszméit tagadta meg, de a szociális piacgazdaság Antallhoz kötődő elveit is. Helyükbe a múlt század kilencvenes éveinek elején divatban lévő, sokkterápiát hirdető, mára mindenütt megbukott neokonzervatív modellt állította. Pár éve az MDF még a "normális Magyarországért" kampányolt, de ez már csak emlék. Ahol már Herényi Károly is a "reformok kritikus tömegéről" beszél, ott nyilvánvalóan baj van.

Azok a szavazók, akik szimpatikusnak tartják Bokros Lajos nézeteit, gondolják meg: vajon tényleg a vallási és piaci fundamentalizmust ötvöző neokon ámokfutók önjelölt magyar tanítványait akarják-e a parlamenti patkóban látni, vagy inkább esélyt adnának a demokráciának? A baloldaliaknak és a liberálisoknak el kellene végre dönteniük, hogy Milton Friedman vagy Joschka Fischer nézeteihez állnak-e közelebb. Az élet minden területére kiterjedő "piaci társadalmat" akarnak-e vagy fenntartható fejlődést? Közelebb áll-e hozzájuk az amerikai republikánus párt jobboldala, mint a német, cseh vagy osztrák zöldek? Vajon tudják-e, hogy neoliberális politikával eddig egyetlen félperiférián lévő országnak sem sikerült demokratikus úton felzárkóznia a centrumhoz? Ahol sikerült, ott szó sem volt neoliberális politikáról (Norvégia, Svédország, Finnország, Japán, Dél-Korea, Szlovénia), vagy szó sem volt demokráciáról (Szingapúr, Dubai, Malajzia, Chile). A kettő együtt sehol se ment. A baloldali és liberális szavazók legfeljebb kómában szavazhatnak arra az erkölcsileg lenullázódott MDF-re, amely doktriner neokonzervatív gazdaságpolitikát és euroszkeptikus külpolitikát próbálna rákényszeríteni az országra.

A kartellpártokkal és Patyomkin-pártokkal szemben az LMP-nek aktív tagsága van, amely hosszú évek civil, környezetvédő mozgalmaiban edződött. Sokan közülük a Védegylet tagjaiként, természetvédőként vagy a Critical Mass, a Greenpeace és más civil szervezetek támogatóiként aktivizálták magukat. Olyan, mozgalmi és szervezési tapasztalatokkal rendelkező fiatalokról és középkorúakról van szó, akik mögött széles szakértői kör és szimpatizánsi háttér áll. Az LMP az utóbbi 20 év legkomolyabb politikai kísérlete arra, hogy az ökológiai szempont érvényesüljön a hazai politikában. Soha jobbkor, hiszen jelentkezése egybeesett a baloldal európai léptékű válságával, és azzal a globális gazdasági krízissel, amelyet a neoliberális politika okozott. A válságot mindenki a saját bőrén érzi. De a válságra nemcsak kirekesztő és rasszista, hanem demokrata válasz is adható.

Vannak, akik azt hiszik, hogy az LMP "antikapitalista" és "antiglobalista" párt, de ez nem így van. Az LMP igen kritikus azzal szemben, ami "kapitalizmus" címén Magyarországon megvalósult - s vajon ki az, aki nem? A rendszer honi megvalósulásával kapcsolatos kritika egyrészt valós társadalmi tapasztalatokból, másrészt demokrata meggyőződésből fakad: a demokrácia ugyanis nem épülhet az alternatívák tagadására. Demokrácia ott van, ahol alternatívák vannak. Ugyanez a helyzet a globalizációkritikus nézetekkel, amelyek képviselői az egyoldalú - tehát kizárólag a gazdaságra és a pénzpiacok meghatározó szereplőire leszűkített - globalizáció fogalmát utasítják el. Nem kevesebb, hanem több globalizációt akarnak: nyugati társaikhoz hasonlóan globális igazságosságot, részvételt és beleszólási lehetőséget igényelnek.

Az LMP, mint minden demokratikus párt, politikája kidolgozását először saját tagságával vitatja meg. Csak az válik pártprogrammá, ami végigfut ezen a vitasorozaton. Gyakran előfordul, hogy a párton belül ellentétes nézetek ütköznek meg (s kapnak nyilvánosságot), és emiatt a párt álláspontja a kelleténél lassabban kristályosodik ki. Egyszerre folyik a politikai álláspont csiszolása és az - új pártoknál különösen heroikus feladatot jelentő - kopogtatócédula-gyűjtés. Ebben az LMP még nem "profi"; miért is lenne az? De ez a viszonylagos lassúság a párton belüli demokrácia ára. Diktatórikus felépítésű pártokban gyorsan is lehet téves döntéseket hozni.

Az LMP-nek kidolgozott programja van, amely sok tekintetben (munkahelyteremtés, közszolgáltatások, ökológiai szemléletű gazdaságpolitika, a marginális helyzetű társadalmi csoportok támogatása) Barack Obama amerikai elnök elképzeléseire emlékeztet. Tehát nem valamiféle utópista, árvalányhajas, posztmodern vágyálmok gyűjteményéről, hanem kimondottan realista, nyugatos, sőt "Amerika-barát" programcsomagról van szó. Az LMP programja részletes javaslatot tesz a mélyszegénység és a romaszegregáció elleni lépésekre is. A párt szabályzata komolyan veszi a nők politikai szerepvállalását: az LMP jelöltjei között van a legtöbb nő.

*

Új pártként az LMP is számos bosszantó gyermekbetegséggel küzd. Ma még nem tudhatjuk, sikerül-e beváltania azt a különleges reményt, amelyet szavazóinak kínál. Ez csak akkor sikerülhet, ha a következő hetekben képes lesz áttörni a nagyobb pártoknak kedvező társadalmi közöny falát. De annyi bizonyos, hogy aki az LMP-re szavaz, esélyt ad a békének és annak a politikai párbeszédnek, amely felnőttként kezeli az állampolgárokat. Esélyt ad arra, hogy a Parlament falai közé beköltözzék a józan ész.

szerző
Bozóki András
publikálva
2010/9. (03. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk