A magyar állam túlórázott a hétvégén, pénteken sokáig bent maradt a hivatalban, de meg is lett az eredménye. Ez az eredmény erős leegyszerűsítéssel a következőképpen fest.
Veszünk egy vállalatot úgy 25 milliárd forintért, amiről senki nem tudja, hogyan lehetne nyereségessé tenni, viszont lehet rajta úgy 60 milliárd forint adósság. (Egzakt tudásunk az adósság nagyságáról és összetételéről nincs.) Pontosabban: nem is az, hogy senki nem tudja, hogyan lehetne nyereségessé tenni, de azt mindenki tudja, hogy eddig senkinek sem sikerült. A Malév az elmúlt években stabilan, megbízhatóan, óraműpontossággal bukott: tízmilliárdokat. A 25 milliárd a következőkből áll össze: egy kis készpénz, meg úgy 19 milliárd köztartozás, amit a Malév a költségvetésnek az elmúlt években elfelejtett befizetni.
Hogy jobban értsük: a kedves olvasó tartozik a szerk.-nek 19 forinttal, valamint nb. unokanővérének, a szembeszomszéd Gromikóéknak és munkahelyi jópajtásának, Wolfram Ribbentropnak további 20-20 forinttal. A szerk.-et félfogadási időben felkeresi avval az ötlettel, hogy a szerk. potom 25 forintért kifizetheti az ön tartozását ezeknek a kedves embereknek. A szerk. kis gondolkodási idő után csak annyit kér, hogy jó, de a 25 forintba tudjuk be azt a 19 forintot is, amivel ön nekünk tartozik. Ön előbb egy kicsit sértődött képet vág, majd nagyvonalúságot mutatva beleegyezik. Sóhajtva zsebre teszi a 6 (hat) forintot. Amikor kifele megy irodánkból, a szája szélét rágja, mert ordítani szeretne a boldogságtól: ilyen hülyék a mesében sincsenek.
Az ügyletet némiképp csak az bonyolítja, hogy a magyar állam nemcsak adósságot vásárolt, hanem egy vállalatot is. Bonyolíthatja a jó irányba is: ha a vállalat például visszahozza a fenti, szerény számítások szerinti 85 milliárdos valós vételárát. Ehhez az kéne, hogy mondjuk tíz hosszú éven át e vállalat profitja úgy 9-10 százalék legyen. Ezt mindjárt elképzeljük, csak előbb copfba fonjuk a szemöldökünk. De bonyolíthatja rossz irányba is: ha e vállalat a következő években ugyanúgy bukni fog, ahogy az eddigi húsz évben jobbára mindig bukott. Akkor most szerény 85 milliárdért vett a magyar állam egy pompás lehetőséget arra, hogy évente újabb milliárdokat veszítsen.
Hogy ez miért történt így, arra több magyarázat is lehetséges.
A legértelmetlenebb, amit a vevő nyilvánosan állít: hogy a látványosan életképtelen Malév azért nem mehet csődbe, és azért kellett visszavenni orosz tulajdonosától, mert különben munkahelyek szűnnének meg, Budapest pedig kiesne a nemzetközi konferencia- és egyéb turizmus vérkeringéséből.
Na ja: a magyar utas csak akkor száll repülőre, ha azt a Malév üzemelteti. Ha más, képes inkább gyalog menni. És amikor csődbe ment a Swissair, akkor Zürichben lehanyatlott a bankvilág, és amikor a belga Sabena, bezárt az Európai Unió. Ne szédítsük egymást: ha a Malév bedől, némi átmeneti visszaesés után a többi - nyereséges - szereplő átveszi a helyét; ráadásul a Malév lízingeli a flottáját, és a lízingcégek mindent megtennének, hogy mielőbb újra a levegőben tudják a gépeiket. Ezeket továbbra is pilóták vezetnék, és a reptereken a földi kiszolgálószemélyzet szolgálná ki őket. Ha lesz kereslet, lesz kínálat is: a nemzetközi légiközlekedés erősen versengő piac.
De a további lehetséges magyarázatokért sem kezeskedünk. Azt, hogy a 2008-tól fő tulajdonos Vnyesekonombank (VEB), vagyis az orosz állam összesen mennyi pénzt tolt a Malévba, ember fia nem tudja - lehet, hogy sokat, lehet, hogy keveset, lehet, hogy semennyit. Lehet, hogy inkább kivett belőle. Lehet, hogy a magyar kormány ha akart, se tudott volna púposkodni az orosz állammal szemben, és hiába próbálta ügyesen a küszöbére pottyantani a sánta gigászt, ezt az ajánlatot nem lehetett visszautasítani. Lehet, csak némi bátorság kellett volna veszni hagyni a veszteséget, ám sajnálatos módon választási kampány van, és ilyenkor nem veszhet el semmi, ami nemzeti. És végül lehet az is, hogy a távozó magyar kormány annyira nem ura már a helyzetnek, hogy lövése nem volt, hogyan védhetné ki azoknak szélhámosoknak a manipulációit, akik a cégre mint a fosztogatás ideális alanyára tekintettek eddig és tekintenek a jövőben is.
Akárhogy is, a vége az lett, hogy fizetünk: azt az adósságot is, amit a privatizáció előtti, állami Malév csinált, meg azt is, amit a magánosított. Meg amit a visszaállamosított fog. Nem az orosz állami bank fut a pénze után, hanem mi vethetünk a miénkre keresztet. Ha eladjuk, ha nem, a Malév a miénk, és a miénk is marad. Makacs jószág.
