A nyomdába adás előtti utolsó kattintáskor a Lehet Más a Politika (LMP) három (3), az MDF 25 jelöltet (egyet az SZDSZ-szel közösen) jelentett be hivatalosan az Országos Választási Irodának. A jelöltséghez szükséges 750 darab ajánlószelvényt szűk két héttel a határidő előtt (nagyjából a félidőben) ennyi választókörzetben sikerült összeszedni - a 176-ból. S mivel az idő haladtával a beszerzés csak nehezül, az LMP és az MDF helyzete elég rossznak tűnik.
Még szerencse, hogy akad bűnbak, mindjárt kettő is: elsősorban a Fidesz, aki letarolta a körzeteket a cédulákért, másodsorban pedig maga a "kopogtatószelvényes" szisztéma, ami visszaélésekre ad alkalmat és mélyen antidemokratikus. Mindebben van igazság: hosszan lehetne mesélni arról, hogy az elmúlt kampányokban milyen "baloldali" illetve "jobboldali" álpártokat stafíroztak ki ajánlószelvényekkel a nagy pártok - hiszen az erőegyensúly miatt minden nyomorult százalék számított. (A simlik ékes bizonyítéka, hogy e fantomszervezetek az egyes kerületekben képtelenek voltak 750 voksot összeszedni - annyit sem tehát, amennyi ajánlás az indulásukhoz kellett.) Az antidemokratizmus vádja 1990-ben is elhangzott; de főleg azok pfujoltak, akiknek leküzdhetetlennek bizonyult ez az első akadály is.
A magyar választási rendszerből következően a kis pártok számára az egyéni képviselők nem azért fontosak, mert reális esélyük volna mandátumszerzésre. Hanem azért, mert a megyénként eltérő számú (de minimum két) jelölt hitelesítésével nevezhetnek területi listát. Kis pártnak, mint amilyen az MDF(-SZDSZ) és az LMP, csakis akkor van esélye az Országgyűlésre, ha az országosan szükséges minimum 5 százalékos szavazatmennyiség a területi listáikra leadott voksokból összejön. Ez meg csak akkor lehetséges, ha tényleg az ország összes zugából kaparhatják össze a tíz körmükkel azt a kábé 200 ezer szavazatot. Elengedhetetlen tehát a 20 területi lista (19 megyei plusz a fővárosi) fölállítása - legfeljebb egy-két területi választókörzetből hiányozhatnak, ámbár az is elég kockázatos. A töredékszavazatok miatt - amik az egyéni képviselőkre leadott, de mandátumokat nem eredményező voksként a területi listákat gyarapítják - pedig az sem lényegtelen, hogy végül hány egyéni jelöltje lesz egy kis pártnak.
Innen nézve vétkes, könnyelmű hanyagságnak tűnik az az általánossá vált cédulagyűjtési technika, mely szerint elegendő, ha a jelölő szervezet megadja a telefonszámát vagy egy baráti kereskedelmi egység elérhetőségét, a választó pedig intézkedjen, szervezze meg magának, ha támogatni kíván valakit. Holott az ajánlószelvényeket mégiscsak a jelölti státuszt megszerezni óhajtóknak, illetve az általuk szervezett csapatoknak illenék begyűjteni. Kopogtatni az ajtókon: jó napot, ez és ez vagyok, az alábbi nagyszerű szervezetet képviselem, oszt' vagy rávágják az ajtót, vagy meghallgatják, és a végén vagy összeszedi a cetliket, vagy nem. De azt gondolni, hogy néhány országosan megfuttatott jobb arcú fiatalember vagy régóta közismert személyiségek hatása alatt magától besétál a pártirodákba a szükséges 176x750, azaz 132 ezer darab cetli, nemcsak nagyfokú naivitásra, de a hétköznapi, gyakorlati demokratizmus alapos félreértésére is utal.
Hogy úgy általában jó vagy sem a cédulás rendszer, az számos értelmes eszmecsere tárgya volt és lesz ezután is. Ám ha egy párt arra a minimális szervezőmunkára, aktivitásra és elszántságra sem képes, hogy teljesítse e tényleg nem egyszerű, de messze nem lehetetlen első indulási feltételt, akkor az nem a választási szisztémáról, hanem önmaga valódi állapotáról és érettségéről állít ki bizonyítványt.
