Publicisztika

Hiába az ellene folytatott korrupciós nyomozás, a vádemelés és a kényszerű visszavonulás veszélye, sokan úgy vélik, nincs számba vehető utódja az ország élén. Már csak azért sem, mert minden lehetséges kihívóját kiszorította a pártjából, illetve a kormányzásból. De vajon mit tudhat az Izraelben csak Bibinek nevezett politikus, ha az ország legsúlyosabb problémáját máig sem sikerült megoldania?

Az én Nolimpiám jóval az aláírásgyűjtés előtt elkezdődött – kicsiben. Sokakhoz hasonlóan a kezdetektől fogva úgy gondoltam én is, hogy olimpiát tervezni Budapestre a voluntarizmus csimborasszója.

Fontos cikket írt Berlinger Edina (lásd: A hazai pálya hátránya, Magyar Narancs, 2017. február 9.). Fontosat, mert a Budapest 2024 olimpiai pályázatról szóló propaganda- és ellenpropaganda-szövegek között ritka a módszertani kérdéseket feszegető, a számok mögé tekintő, igényes elemzés. Meg hát a számolás után kapott eredmények is sokkolóak, ami különösen jelentős most, amikor népszavazásra készülünk. A szükséges társadalmi párbeszéd is azt kívánja, hogy gondolkozzunk el a szerző érvein.

Az Együtt képviselője ráadásul a valóságra vonatkozó kérdéseket tesz föl.

Aleksandr Kogan, a Cambridge Egyetem „Proszociális és Jólét Pszichológiai Laboratóriumának” vezetője – akit saját honlapja, életrajza és publikációs jegyzéke, ki tudja, miért, Aleksandr Spectre név alatt tüntet fel – 2013 nyarán saját céget alapított.

A velünk együtt induló csehek már felzárkózni látszanak az európai élmezőnyhöz: Sova doktor kórháza a város szélén jobban teljesít.

Vajon mit látunk valójában Bukarest és néhány erdélyi nagyváros utcáin ezekben a forró hetekben? Bretter Zoltán barátom e lapban megjelent lelkes cikke szerint (Az éjféli rendelet, Magyar Narancs, 2017. február 9.) „tömegtüntetések kezdődtek Románia-szerte”, melyek során „a román polgár” lázadt fel; a szerző később „az 1989-ben még meg sem született fiatal generáció” győzelméről beszél.

Bár az újságírók kitiltása a Parlamentből az elmúlt években szinte nemzeti sportunkká lett, korántsem hungarikum: az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a minap egy macedón ügyben vizsgálta a sajtómunkások országgyűlési kitiltásának emberi jogi vonatkozásait (Selmani és mások kontra Macedónia). Az EJEB szerint, amikor a házelnök megfosztotta az újságírókat a lehetőségtől, hogy a parlamenti üléstermi eseményekről tudósítsanak, nemcsak az újságírók szólásszabadságát sértette, hanem a sajtótermékeket fogyasztó közönség jogait is egyezménysértő módon korlátozta. Bár a macedón ügy közvetlen hatással nem bír a magyar házelnök és az Országgyűlésből kitiltott újságírók közjogi kalandjainak kimenetelére, a macedón döntésben foglalt általános megállapítások a magyar eseményekre tekintettel sem érdektelenek.

Ez a hét megmutatta, hogy a legsötétebb pártállami időket éljük.

Nálunk első a család – rögtön Andy után.

Emlékszünk-e még Bánki Erik – és ne is merüljön e név a feledés homályába! – módosító indítványára, amelyet 2016. február 29-én, hétfőn terjesztett be a magyar törvényhozás elé, s amit másnap, kedden már el is fogadtak? „Az MNB által létrehozott alapítvány vonatkozásában az alapító által juttatott vagyon elveszíti közvagyon jellegét.” Ha felidézzük a magyar történelem eme örökbecsű pillanatát, akkor megérthetjük, mi zajlik Romániában – és minek kellett volna történnie nálunk.

Dér Andráshoz, Eperjes Károlyhoz, Vidnyánszky Attilához.

Abban az alternatív valóságban, amelyben a budapesti Fővárosi Közgyűlés Lukács György Szent István parki szobrának lebontásáról döntött, a marxista filozófust nem vallatták a sztálini időkben a Lubjankán, nem hurcolták meg a Rákosi-korszakban a Felelet-vitában, nem volt a forradalmi Nagy Imre-kormány minisztere, nem deportálták a forradalom leverése után Romániába, nem volt a Kádár-korszakban mellőzött ember, aki az üldözött Szolzsenyicinről jelentetett meg Nyugaton könyvet, akihez tanítványul szegődni, szellemileg csatlakozni súlyos karrier- és rendőri kockázatot jelentett.