Kubatov Gábor nagy igazsága

Publicisztika

A Fidesz pártigazgatója ragaszkodik hozzá, hogy nagyon sok a hajléktalan. Igaza van, de azért azon is gondolkozhatnánk, mi miatt van így.

Állandó és egyre unalmasabb kérdés, mikor érjük el a gödör alját: vannak, akik a kígyózó menekültsorokra “Stop” feliratot rakó kormányzati plakátoknál éreztek így, mások a Soros Györgyöt gonosz zsidó bácsiként ábrázoló kampány időszakában. Versenyre kelhet még a lájtos cigányozásnak mondható börtönbiznisz, de hát ebben a rendszerben egy világjárvány alatt is volt arra erő, hogy felrajzolják a minél több halottat előidézni akaró ellenzék képét. A vita azért unalmas, mert igazából mindig az aktuális kampányt érezzük a gödör aljának, gondolván kicsit naivan, hogy azért ennél kellemetlenebb már nem lesz a helyzet. Aztán jön valami új, mi pedig megismerjük az épp aktuális gödör alját. Ez most épp a hajléktalanhelyzet, konkrétan Kubatov Gábor és pár kormánypárti társa produkciója: a Fidesz pártelnöke szerdán kicsit tökonrúgta magát, hogy a „baloldal” által generált elfogadhatatlan hajléktalanhelyzetet Budapesten egy Tarlós István főpolgármestersége alatt készült képpel illusztrálta, majd meglepő önreflexiót gyakorolva pénteken feltöltött egy teljes galériát fővárosi hajléktalanokról, hangsúlyozva, hogy ezek már bizony tegnap készültek.

Kubatov kíséretként azt üzente Karácsony Gergely főpolgármesternek, hogy „kiszállna az autójából és kimenne legalább egyszer-egyszer az utcára az emberek közé, mert akkor személyesen szembesülne a valósággal: azzal, hogy az alkalmatlansága hova vezetett.” Igen, a Fideszből kéri meg valaki Karácsonyt, akit amúgy minden alkalmatlansága és a töménytelen amerikai dollár ellenére magam is többször láttam a BKV-n utazni, vagy bárkit, hogy menjen ki az emberek közé.

És igen, a Fidesz pártigazgatója egy egész galériát tölt fel szerencsétlen csövesekről, akiknek az életük ilyen-olyan okokból olyan nyomorultra sikeredett, hogy a szakadó esőt is kapott október végi Budapesten kapualjakban kénytelenek aludni, bár ezúttal legalább az arcukat kikockázták a párt közösségimédia-központjában. 

Itt be is fejezném a moralizálást, hiszen felesleges: az elmúlt tizenvalahány évben teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a jóemberkedés nem a magyar jobboldal pályája: a fasiszta vagy ahhoz közeledő rendszereknek ugyanis nemcsak sajátja, de egyik alapja a gyengébbeken való röhögés és egyserre a tőlük való undorodás, hanem egyenesen az alapok közé tartozik. A magyarság ebben az univerzumban úgy értelmezhető, ha felsoroljuk, kik nem azok: ezek a különféle okokból gyengének tartott rétegek. Cigányok, akik nem elég erősek ahhoz, hogy oktatás nélkül kikeveredjenek a nyomortelepekről, melegek, akik nem elég erősek ahhoz, hogy boldogtalanul, de családapaként éljék le az életüket, nagyvárosiak, akik nem elég erősek hajnalban körömből inni a pálinkát, és mellette gyengék például ahhoz, hogy életük (remélhetőleg) legrosszabb napjait átélő hajléktalanokat fotózgassanak az utcán. A Fidesz azzal tűnik ki a többi hasonszőrű pártból, hogy valahogy megtartotta a liberális énjének legrosszabb tulajdonságát: a siker branddé változtatását, annak az ordenáré hazugságnak a lelkes kiabálását, hogy a kemény munka és a nyomulás majd meghozza a sikert. A sikerre pedig nem kell magyarázat, hiszen hát ott van a szemünk előtt, ha meg nincs siker, akkor nincs semmi. Innen nézve a hajléktalanok logikus ellenség is: gyengék, ráadásul vitán felül sikertelenek, tehát olyan népség, amikre egyszerűen nincs szüksége ennek a rendszernek.

Jó, valójában most fejezem be a moralizálást, hogy átadhassam az írás maradékát a féktelen szórakozásnak: Kubatov Gábor Facebookja ezzel az ízléses galériával ugyanis írásom elkészültekor többek közt az alább látható módon néz ki, összefoglalva ezzel a Fidesz aktuális politikai üzenetét: mocskos csövesek, illetve Fradika 0-0.

 
Kubatov Gábor életműve 2023. 10. 27-én

Mindemellett az a helyzet, hogy Kubatov Gábornak igaza van. Tényleg sok a hajléktalan Budapesten. Sok volt Demszky Gábor alatt, sok volt Tarlós István alatt és sok Karácsony Gergely alatt is. Ez azért van, mert a rettenetes helyzetben lévő ellátórendszer még mindig itt működik a legjobban: idén februárban a fővárosi önkormányzat is elárulta, hogy mivel télen például Tolna és Nógrád megye menedékhelyeinek kihasználtsága pontosan 120 százalék volt, ezért a szociális munkások sokukat Budapestre irányították annak érdekében, hogy mondjuk ne fagyjanak meg. Azt nem tudhatjuk, Kubatov Gábor szerint mit kellene velük csinálni és talán jobb is, ha nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy a becslések szerint nagyjából 12-14 ezer magyar hajléktalan felének jelentős részben azért kell a fővárosba mennie, mert ott több esélye van nem halálra fagyni. A számok így sem biztatók, hiszen évről évre nő a télen halálra fagyottak száma (a 2020-2021-es télen 55-en, egy évvel később 82-en, idénre ez a szám meghaladta a százat), ahogy az is sokatmondó adat, hogy a haléktalanszállók tényleg csak akkor szoktak elkezdeni megtelni, ha már elviselhetetlen a kinti hideg. Nem azért, mert akkora fűbenalvó hippik lennének az érintettek, hanem azért, mert a benti állapotok a fizikai erőszakkal kezdve a lopáson át a privát szféra teljes hiányáig mindent felmutatnak, aminél júniusban simán jobb opció kiköltözni egy sikátorba.

Szóval igaza van Kubatovnak, tényleg sokan vannak, ráadásul tényleg irányítják őket néha Budapestre.

Az már kicsit visszás, hogy egy 13 éve teljhatalommal, most már évek óta rendeleti kormányzással irányító kormány politikusa azzal kampányol, hogy az ország fővárosában egy falunyi ember olyan szegény, hogy otthona sincs, elszórva pedig még legalább ennyi. Ehhez adódnak a követhetelten népességszámú nyomortelepek – a Miskolchoz tartozó Lyukóvölgyben csak tippelik, hogy 4000-6000 fő közötti ember él, mert sok csecsemő sehol sincs nyilvántartva –, az épphogy meglévő, de még ingatannal rendelkező szegények – a KSH szerint az ország lakosságának 30 százaléka létminimum alatti bevétellel rendelkezik –, és ki is jön az egyenlet végén egy elszegényedett ország. Ennek a másik végén van nagyjából egymillió ember, aki el tud jutni ízléstől függően a Puskásba 25 ezer forintért Azahriah-koncertre, ők tartják fenn Pintér Béla színtársulatát, utaznak tömegesen a csíksomlyói búcsúra, fizetik meg a független sajtót, és a Wellness-hoteleket. Ennek a rétengek is van persze krémje, ők nyernek bebocsátást Tiborcz István gazdagklubjába.

A hajléktalanok őket is zavarják, de nem ugyanazért: a Fidesz épp azt üzeni, hogy főleg esztétikailag helytelen az utcán alvó mosdatlan hajléktalan látványa, miközben szerencsére azért páran tudjuk, hogy

ők annak a rendszernek a termékei, amit épp Kubatov Gábor épít.

A szolidaritás teljes hiánya, a lyukas, vagy nem is létező szociális háló, a nevetségesen alacsony fizetések és a felemelkedés reményének hiánya: csupa olyan dolog, amit az általa igazgatott állampárt termelt ki, vagy legalább is tett rosszabbá. Szép eredménylista, bár én biztosan nem ezzel kampányolnék.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.