A magyar gazdaság 1997-ben - a KSH első negyedévre vonatkozó becslésétől kevéssé zavartatva magát - várhatóan rég nem látott mértékben nő. Mi több, e növekedés mögött a beruházások, az ipari termelés és az export növekedése állnak, ami megint csak biztató jel. A magyar gazdaságpolitika eddig az adók növelésével és eladósodással tudta csak fenntartani az állami kiadások szintjét. E gondra a legkellemesebb gyógyír a növekedés, hiszen ez előbb-utóbb növeli az adóalapot, és így a költségvetés forrásait. A növekedés újabb befektetéseket csábíthat a régióba (különösen most, hogy vetélytársaink bizonytalankodnak), és tovább csökkenhet a munkanélküliség, növekedhetnek a reálbérek.
A növekedés azonban nemcsak megoldást kínál, hanem új kérdéseket is felvet, sőt azt a nem veszélytelen látszatot keltheti, hogy megint csak elodázható az eddig is elodázott problémák megoldása. Nem mellékes például, hogy milyen társadalmi, politikai adottságok mellett indul a gazdaság növekedésnek. Magyarország - Lengyelországgal versenyezve - az elmúlt években megelőzte Csehországot, Szlovákiát vagy a volt NDK lakosságát a jövedelemegyenlőtlenség tekintetében. Andorka Rudolf és Spéder Zsolt számításai szerint a népesség leggazdagabb 10 százalékának jövedelme kb. 7,5-szerese a legszegényebb 10 százaléka jövedelmének, miközben ez az érték a nyolcvanas évek elején 4 alatt volt. Márpedig a gazdasági növekedés - ahogy ezt Simon Kuznets egy emberöltővel ezelőtt megírta - a gazdasági szerkezet változásán, az urbanizáción keresztül kezdetben rendszerint erőteljesen növeli az egyenlőtlenséget. Ugyanakkor a jövedelemegyenlőtlenség megítélése már ma sem problémamentes. A Társadalmi Riport 1996 adatai szerint nemzetközi összehasonlításban mi, magyarok észleltük a legmagasabbnak a jövedelemegyenlőtlenségeket az általunk optimálisnak tartotthoz képest. Ráadásul anélkül, hogy komolyabb növekedés-élményben lett volna részünk, mi fogadjuk el a volt szocialista országok közül legkevésbé a gazdasági növekedést a nagyobb jövedelemegyenlőtlenség magyarázataként. A várható feszültségeken átmenetileg enyhíthet - Albert Hirschman szavaival - az "alagút-hatás": a növekedésben leszakadó társadalmi rétegek tagjai olyanok, mint az alagútban várakozó autós, aki eleinte türelmes, mert látja, hogy a másik sávban haladnak a többiek. A történetben egy idő után azonban fordulat áll be, a veszteglők elveszítik türelmüket és megpróbálnak átvágni az elválasztó vonalon. Hirschman nem Nigéria vagy Pakisztán polgárháborúira gondolt itt, hanem elsősorban a latin-amerikai emberek véleményének ciklikusságára.
Hirschman szerint növekvő gazdaságokban az átmeneti biztonsági szelep akkor működik, ha a jövőbeli növekedési esélyek fennmaradnak a társadalom nagy része előtt, ha egyes csoportok nem rekesztik el a mobilitási utakat. Az egyenlőtlenség várható növekedése tehát akkor gerjeszthet - akár rövid távon is - nagyobb feszültséget, ha az emberek azt érzik, hogy a társadalmi mobilitás, a felemelkedés esélyei romlottak.
A mai magyar társadalmi mobilitásról jó képet fest a továbbtanulási utak alakulása. Itt azt látjuk, hogy dacára a középfokú oktatás expanziójának, a mai fiatalok középfokon való továbbtanulási arányai az ötvenes évek számaihoz kanyarodnak vissza, sőt a nyolc általánosnál alacsonyabb végzettségű apák gyermekei a továbbtanulást illetően ma még rosszabb helyzetben vannak (Mobilitás-vizsgálat, KSH, 1992). A hetvenes évek során a diplomás apák egyetemen tanuló gyermekei az érettségizettek 18 százalékát tették ki, ma arányuk már 32 százalék. A hetvenes évek közepéig tehát nivellálódás ment végbe, azóta viszont jelentősen növekedtek a származás szerinti különbségek. Az elmúlt években az oktatási rendszerben ugyan bővültek a kereslet nyomására a félfelsőfokú képzés új formái, de a hagyományos elit oktatási intézmények sikeresen védik pozícióikat, s az így kettészakadó rendszer egyelőre inkább szűkíti a mobilitási csatornákat. Ez nyilvánvalóan csökkenti az emberek türelmét és növeli a kockázatokat még akkor is, ha a Társadalmi Riport 1996 adatai szerint a magyar lakosság - talán éppen ezért - szokatlanul kicsinek ítéli meg a tanulás szerepét az előrejutásban.
Az egyes emberek helyzetértékelését befolyásolja a növekedés során az a tény is, hogy nemcsak abszolút, hanem relatív helyzetüket is javítani szeretnék. Csakhogy egyes áruk, szolgáltatások - Fred Hirsch szavaival - a pozicionális versenyben nem képesek beváltani a hozzájuk fűzött reményeket, mert a használók körének szélesedésével azok veszítenek értékükből. Lakónegyedek válhatnak túlzsúfolttá a fogyasztó számára, oktatási formák veszíthetik el szűrőképességüket, vagy épp a mobiltelefon vagy a korszerű autók válnak tömegcikké, és az emberek számára csökken a növekedés és ezen belül saját gazdagodásuk relatív értéke.
A gazdaságpolitika egyik legnagyobb csábítása a növekedési szakaszban a jövedelmek minél előbb és - a "fűnyíró elvre" rímelve a "virágozzék minden virág" alapon - minél szélesebb körben történő szétosztása lehet. De ha e problémát érzékeli a kormányzat, akkor sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a jövedelempolitikában jelentősen szűkült az állam befolyása, hiszen ma már jóformán csak a közalkalmazottak, a köztisztviselők és a nyugdíjasok jövedelmét tudja az állam közvetlenül befolyásolni. Ám például éppen a közalkalmazottak esetében rendkívül nyomott bérek és jövedelmi szintek alakultak ki az elmúlt években Magyarországon. Egy magyar általános iskolai tanár keresete mintegy kétharmada a miénkhez hasonló fejlettségű OECD-tagországok tanáraiénak. Csakhogy az is tény, hogy ezeken a területeken a hatékonyságot - közvetett módon - jelző mutatók (egy tanárra jutó diák, egy lakosra jutó orvos) nemzetközi összehasonlításban alacsony értéket mutatnak. Eközben az oktatási kiadások szinte teljes összege a bérekre megy el, és nem marad pénz beruházásokra. A közalkalmazotti törvény egyszeri bérrendezést ugyan hozott, de ezt követően a közalkalmazottak munkaerőpiaca rugalmatlanná vált. Hiányzik a differenciált, teljesítményarányos bérezés lehetősége, van helyette biztonságos, de alacsony bér. Ez a bérszint egyesek számára talán megfelelő, de néhány szakmát már ma is ellehetetlenít. Az egy betegre jutó nővérek számának csökkenésével néhány év alatt "hatékonnyá" vált a nővérek foglalkoztatása, csak épp a betegek rövidesen kénytelenek lesznek egymásnak beadni a beöntést. A közösségi szférák mai szerkezete egyszerre szegény és pazarló, több elemében fejlődésképtelen, ezért nagyon komoly károkat okozhat, ha a gazdasági növekedés árnyékában elodázódna az átalakítás.
Ahhoz, hogy efféle reformokat meg lehessen lépni, és ahhoz, hogy ne folyjon el a növekedés hozadéka, a kormányzatnak az érdekképviseletekkel is meg kell állapodnia. Márpedig ez felettébb kényes terep: a taxisblokád vagy a Bokros-csomag esetében is kiderült, hogy a konfliktusok komoly politikai költségekkel járhatnak. A szakszervezetek a fenti, "hatékony bérezés vagy biztonság" kérdésben hagyományosan az utóbbi mellett voksoltak, hiszen hagyományok hiányában és a folyamatos legitimációkeresésben ez a szerep a kifizetődő számukra. Ugyanakkor nem indokolt, bár érthető, hogy olyan szakmai kamarák, mint a Magyar Orvosi Kamara közreműködnek a gyenge hatékonyságot mutató rendszer megőrzésében és a reformkísérletek, az újszerű megoldások halogatásában. A pedagógusbérek rendezése kapcsán figyelemre méltó tény, hogy a hagyományos tárgyaló felek (a kormány és a szakszervezet) megállapodtak a béremelés mértékéről, de miután a gyakorlati finanszírozás decentralizáltan, önkormányzati szinten történik, nem tudták teljes mértékben érvényre juttatni akaratukat.
Az érdekképviseletek és a politikai pártok viszonyában az elmúlt években a pártok ereje és politikusaik bátorsága csökkent. A nyugdíjasokhoz minden politikai párt képviselői rendszeresen jól nevelten elzarándokolnak, minden fórumon kiemelik problémáikat, miközben - nem a nyugdíjasok miatt - a nagycsaládosok nyugdíjasoknál általában jobban romló életviszonyairól és így sok leendő tb-járulék-fizetőről kevés szó esik. Érthető, hiszen a gyerekek nem szavaznak.
A növekedéssel együtt járó osztogatás végzetes lehet az állami kiadások szempontjából is. Nem halogatható ugyanis a hosszú távon központi finanszírozást igénylő szolgáltatások, termékek meghatározása és annak körülírása, hogy mely területeken lehet az egyéni tehervállalást, a piaci megoldásokat alkalmazni. A felmérések szerint a magyar lakosság nem idegenkedik eleve a vegyes finanszírozási megoldásoktól. Nem tartható fenn sokáig az az állapot, hogy a méretproblémákkal küzdő magánvállalkozások és a forráshiánnyal birkózó közintézmények között a pad alá essenek a polgárok. Az állam nem késlekedhet a hosszú távon fenntartható közszolgáltatási kör meghatározásával, és az új források egy részét épp arra kellene használnia, hogy maga készítse elő, szimulálja egy-egy intézmény, program esetén a magánszféra beillesztésének lehetőségét is. A felsőoktatás finanszírozásának reformja részben azért maradt el, mert nem volt előkészítve, kidolgozva egy életképes konstrukció a diákok számára. Nem volt világos sem a diákok, sem a piaci szereplők számára, hogy hol és miként lépett volna be a "piac", és hogyan biztosította volna a vegyes finanszírozású rendszer a mobilitást. Az új források lehetőséget adhatnak a hatékony finanszírozási forma és a mobilitást plusz a teljesítményt támogató ösztöndíjrendszer előkészített bevezetésére.
Ahhoz, hogy az emberek többet áldozzanak az egészségügyi ellátásokra vagy az oktatásra, az embereknek is változniuk kell. Mindenképpen szükséges lenne, hogy a "csak az a miénk, amit megeszünk" rövidlátó szemléletet hosszabb távú gondolkodás váltsa fel. A fogyasztás növekedése csak akkor járulhat hozzá a hosszú távú növekedéshez, ha lesznek olyanok, akik megtakarításaikat növelik, és lesz olyan intézményrendszer, ami hozzájárul ahhoz, hogy e források hatékony beruházásokat generáljanak. Valószínűleg a rövid távú szemléletnek nagy szerepe van abban, hogy egyre kevesebb gyerek születik (ami amúgy általános európai jelenség), miközben egyre romlanak az életesélyek is (ami viszont tipikusan harmadik világbeli jelenség). E két jelenség együtt járása tipikusan magyar tünet. A magyar gazdaságpolitika - Kornai János szavaival - a hatvanas évektől "fogyasztáspárti" volt, igyekezett a jólét ésszerűnél gyorsabb növelésével megelőzni a társadalmi feszültségeket, és kerülte a határozott korrekciókat. 1995-ben ezen a téren fordulat következett be, de félő, hogy az akkori fogadtatás elrettentő hatású volt a mindenkori gazdaságpolitika számára.
Természetesen nem könnyű politikai feladat az állami szolgáltatások körének szűkítése, hiszen a mai magyar lakosság nagy része jelentős fiskális illúziókat táplál. Csontos László, Kornai János és Tóth István György kutatása nyomán világossá vált, hogy Magyarországon sokan nem jól ismerik a jövedelmeik, kifizetéseik adóterheit, miközben még többen alulbecslik a legismertebb állami szolgáltatások költségeit. A gyógyszertámogatás vagy egy egyetemista teljes képzésének összköltségét az emberek több mint 70 százaléka egyáltalán nem ismeri vagy jelentősen alulbecsli. A kutatás azt is megmutatta, hogy ha az emberek helyes információkhoz jutnak a közterhekről és saját adóterheikről, akkor csökkennek az állam szerepével kapcsolatos illúzióik is.
Felelős gazdaságpolitikus a növekedés időszakában sem szabadulhat meg a fizetési mérlegszámok folyamatos ellenőrzésének nyűgétől. A növekedés ugyanis a beruházásokon és a növekvő lakossági fogyasztáson keresztül gyors importnövekedést gerjeszthet. Az export növekedése ugyan látványos volt az elmúlt hónapokban, de szerkezete még mindig kiegyensúlyozatlan, és ez behatárolja növekedési ütemét is. Ráadásul mi most építjük le az importvámjainkat, az árfolyampolitika pedig megpróbálja a lehető legkisebb leértékeléseket alkalmazni az infláció "lehúzása" érdekében, ami szintén ösztönözheti az importot. Tovább növelheti a külső és belső egyensúlyi problémákat a nagyarányú reálbér- és reálnyugdíj-növekedés. A nyugdíjasokat és az alacsonyabb jövedelműeket valószínűleg kevésbé tartja vissza a kamatok lassabb csökkenése a fogyasztástól.
A fogyasztói árak csökkenése egyébként látványos volt az elmúlt időszakban, de úgy tűnik, hogy a csökkenés elsősorban az adminisztratív intézkedéseknek tudható be, és nem a várakozásokban, az ármeghatározó aktorok vélekedésében beálló változásoknak. Nem árt tehát az óvatosság és a friss emlékezet: 1994 nem véletlenül volt a közelmúlt leggyászosabb éve gazdaságpolitikai szempontból, hiszen az egyik kormány már, a másik még nem volt képes határozott lépésekre, pedig akkor az 1995-ös manővereket nagyrészt elkerülhettük volna.
A fenti korlátokat, veszélyeket elhomályosíthatják a növekedés korai gyümölcsei. Mégis fontos lenne vállalni a keményebb kormányzati lépéseket. Minél előbb ki kell építeni és stabilizálni a közszférában a vegyes finanszírozási megoldásokat. Átlátható és kiszámítható adó- és állami kiadási rendszerre és jobb tájékoztatásra van szükség. Reformra szorul a közalkalmazottak, köztisztviselők ösztönzési rendszere és a családpolitika is. Lenne miről választási ígéreteket megfogalmazni. S bár politikai szempontból kétségtelenül kényelmetlen témák ezek, mégis jobb lenne nem hősies vagy lidérces múltjukról, hanem érdemi kérdésekről vitatkozni látni a következő választási kampány jelöltjeit.
Lannert Judit oktatáskutató, László Géza közgazdász.
