Publicisztika

ÿØÿà  1  ü’ Aª@Ý-¢#ÍÿÑîI$’I$’Õ$“N©ržE Lž4LtLÓâžAP{A׺ªúÈ*£ ˆ)€•?Lx€µžJGyÒbœ|ÊbØj:£QÒ¥´Î>kÿÒîI$’I$’I$’I$’I$’€›hQx0ƒÀ2P ¥KL| ¤÷¢†uÕD̦$ðšƒ)ÇâžLyJÿÓîJRI$’I$’I$’.h 
ä¡4vî‹SXAÝ©ðSôôãI_ÿÔîL|´I$’I$’B"C+}mvž©ÚÓÛt:ÍŽþ¾ÄUK=őÓf.CÈ

Lassan mozdulnak minálunk a hivatalok. Ez lehet az oka annak, hogy bizonyos feljelentések, amelyek 1996 táján kezdték meg vándorútjukat az APEH-ből az azóta jobblétre szenderült Központi Bűnüldözési Igazgatóság azóta illegális hugyozáson kapott, majd emiatt ad acta helyezett igazgatójának feltételezett tartózkodási helye felé, majd pedig - a célállomás megszűntével - az ORFK nyomozóinak irányába, valahogy nem bírnak úgy istenigazából megérkezni. Vagy ha meg is érkezik az a rohadék akta, hát nem kiderül róla, hogy biceg, nem lehet vele mit kezdeni, egy nyamvadt vádemelést nem lehet belőle összeácsolni?

A Jugoszlávia elleni légitámadások megszűntével hamar vége szakadt a háborúról folytatott vitának is a magyarországi sajtóban. A bombázáspártiak és a háborúellenesek között az álláspontok emiatt később sem közeledhettek egymáshoz. A kép nem tisztult, minden maradt a régiben, azaz mindenki szentül meg van győződve arról: neki van igaza.

Demszky Gábor - amint azt a Napi Magyarországban egy interjújában a múlt héten elmondta - nem akar pártja, az SZDSZ miniszterelnök-jelöltje lenni.

A kazetta már a Duna TV-nél van, ez biztos. Most nyilván el lesz majd vitatkozva azon, mi az, hogy "provokatív". Hogy szemtelen volt-e a Duna tévé riportere, Dicső Anikó, amikor megkérdezte Torgyán Józseftől, hogy hogyan kívánja kezelni az agrárszféra számos, általa gerjesztett konfliktusát, vagy valami ilyesmit, és hogy pimaszul vihorászott-e közben, esetleg obszcénül mutogatott-e, felfújta-e az arcát, netán némán azt artikulálta, hogy hüjejózsi, vagy hogy gázszerfradiháromkettő.

A héten szopott az ORFK. Így megy ez régóta, a viszkis sehol, a Fenyő-gyilkosság gyanusítottja, Acifi Nijazi mehet haza Kosovóba, meg a többi - ám a Juszt-féle titoksértés ügyeben sikerült egy kivételeset bepancsolniuk saját maguknak.

Képzeljék el, csak a tréfa kedvéért, hogy Önök egy nagyreményű és -múltú csapat elnöke, és mozgósítják minden (nem csekély) hatalmukat, hogy a népszerű labdarúgók ne olyan ergyán szerepeljenek a bajnokságban, mint a dartvéder a sokadik részben, hanem hogy igenis mutassák meg, mi is az erő, meg erkölcs, meg izé, nos, a harmadikat elfelejtettük, mert épp a Vasas (Kádár János kedvenc csapata) támad, aztán nyer is, köszönjük szépen, akkor most a múltat nem sikerült végképp eltörölni, nézzük a jelent.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: a rendszerváltozás óta nem volt Magyarországon olyan erkölcsi és (vagy) intellektuális dilemma, amely a magukat liberálisnak vallókban szenvedélyesebb érzelmeket korbácsolt volna fel, mint az ötvenhatos vérengzések büntetőjog általi megméretésének kérdése. Ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj. Nagyobb kár, hogy a kommunizmus utáni liberális gondolkodást évekkel vetette vissza az az automatikus szelekció, amely alapján a "visszamenőleges igazságtétel" támogatói jobboldali, múltba néző, bosszúra szomjazó konzervatívoknak, ellenzői "ennélfogva" felvilágosult liberálisoknak minősültek. Olcsón lehetett jegyet váltani az alakulóban lévő szabadelvű táborba: szükségtelen volt állást foglalni olyan vitákban, mint a halálbüntetés, az abortusz, észre sem kellett venni, hogy alakulóban vannak a melegmozgalmak, a feminista körök, sőt megbocsátható volt picit rasszistának lenni, a nő- és a gyerekverést a magánélet részének tekinteni, amibe az államnak nincs beleszólása, szabad volt nem tudni, mi az a pozitív diszkrimináció, és kinek járjon vagy ne járjon. És szabad volt nem kutatni azt, milyen legyen a liberális közösség hitvallásában az előremutató igazságtétel, azaz az új rendszer társadalmi, gazdasági, politikai, jogi igazságossága. Elegendő volt lesöpörni az asztalról a "bosszúra szomjazók" érveit, és az ember máris liberálisnak (esetleg baloldalinak, progresszívnek, alternatívnak) érezhette magát.

Amikor Torgyán József a múlt héten szemmel láthatóan kissé megcsappant önbizalommal, mondhatni falfehéren távozott a miniszterelnökkel folytatott megbeszélésről, és valami olyasmit habogott, hogy ő igazából nem protokolláris feladatok ellátására van hitelesítve, meg hogy a magyar vidéknek szüksége van rá, nem hittünk a fülünknek. Torgyán lemond az államfői posztról? Mi folyik itt? Elképzelhető ez? Megjött volna a józan esze, és belátta, hogy alkalmatlan rá, hogy a megfelelő képességek hiánya diszkvalifikálja erre a posztra? Vagy ha nem is a helyes önismeret angyala gyújtott világot a kisgazda elnök fejében (és ezt igazából, emberiességi megfontolásokból még mi sem kívánjuk neki, hiszen beláthatatlan következményekkel járna Torgyán lelki egészsége szempontjából), de legalább felfogta a közvéleménykutatások eredményeit, miszerint ő Magyarország legszélesebb körben elutasított politikusainak egyike, és már csak ezért sem lenne célszerű, ha ő töltené be az államfői posztot? Hogy megválasztása alapjaiban kérdőjelezné meg azt a szerepet, amit az alkotmány szelleme az államfőnek szán, és ami nagyjából nem több, viszont nem is kevesebb, mint a nemzet egységének a legszélesebb értelemben vett szimbolizálása, a legkisebb nemzeti többszörös megjelenítése az államfő személyiségén, múltján, politikai nézetein keresztül? Vagy ha ezt nem is értette meg Torgyán, legalább azt felfogta talán, hogy megválasztása a 2002-es országgyűlési választásokon kicsinálhatja a Fideszt, ami minden valószínűség szerint az FKGP távozását is jelentené a hatalomból? Hogy minden racionális politikai számítás szerint (a saját számításait is beleértve) nem szabadna engednie beteges narcizmusának? Esetleg az történt, hogy Orbán Viktortól kapott egy olyan ajánlatot, amit nem lehetett visszautasítani, például a "magyar vidék" fejlesztésére fordítható költségvetési milliárdok képében?

Romok a romokon: az MLSZ hétfői rendkívüli közgyűlése, kínosan hosszas vajúdás végén lapátra tette Kovács Attilát és vele az elnökség addig túlélt hat tagját, s e döntés következményeként szeptember 25-re tisztújító közgyűlést hívott össze.

Július a gazdaságfejlődés egyik meghatározó rugója. Miközben a törvényhozás és a legtöbb közvélemény-formáló erő jól megérdemelt nyári szabadságát tölti, a minisztériumokban maradt tisztviselők nemcsak a nyári meleggel küzdenek, hanem egymással - a szűkös forrásokért - és a politika által diktált ellentétes elvárásokkal. Ez az az időszak, amikor hagyományosan szembenéznek a tárgyév fejleményeivel - amelyek mindig eltérnek a tervtől -, és kialakítják a következő év fő elosztási arányait. Az ilyenkor létrejövő fő arányokon, az államháztartás sarokszámain a kormánypártoknak hivatalból nem illik módosítaniuk, az ellenzéknek pedig se módja, se lehetősége erre. Az ősszel szokásos jövedelemelosztási marakodás - az immár szertartásosan forrónak nevezett ősz - arra szokott jó lenni, hogy egy-egy kirívó tervezési hibát vagy aránytalanságot az adott kereteken belül kiküszöböljenek. Fontos kiegészítés továbbá, hogy a forma szerint költségvetésinek nevezett vita voltaképp az államháztartás egészéről szól, mert a központi költségvetésbe nem tartozó, de a gazdasági újraelosztást és az állam makroökonómiai szerepét nagyon is érintő alrendszerek, így a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítás, a vagyonkezelés ügyeiben is döntések születnek mind a játékszabályokról, mind a konkrét mértékekről.

A gyarmatosításnál csak az volt piszkosabb, ahogy a gyarmatosítók otthagyták gyarmataikat, kifosztva, martalékul saját maguknak és a jobbára a gyarmatosítók által importált vagy szított modernizációs, katonai és etnikai konfliktusoknak; a nagyhatalmak után nem maradt más, mint üres fiókok, meg a cetli a konyhaasztalon: "elmentem, függetlenség a spájzban, parlamentarizmus a fridzsiderben, ne várjatok".

Hétfőn rendkívüli ülést tartott a Nemzeti Kulturális Alapprogram működtetésével foglalkozó kultuszminiszteri rendelettervezetről az NKA-t irányító bizottság. Tizenegy tagjából a nyolc jelenlévő többsége tudomásul vette a bőszemű elgondolást, egy tag (Harsányi László) lemondott nemtetszése alátámasztásául. De a többség, ugye, így is megvolt.

Illetve dehogy nincs. Baj persze van, méghozzá sokkal nagyobb, mint amekkora baj az lenne, ha a jóléti állam újraelosztó igazságosságeszméje nem volna megalapozható a szocialisták fő hagyományában, a marxizmusban. De megalapozható. A Cohen-paradoxon (Tamás Gáspár Miklós: Eurokomfort: magyar baloldal, MaNcs, június 24.) ugyanis csalás, mert -mint a paradoxonok általában - magában a kérdés felvetésében rejti el azt a csapdát, amelyből utóbb, ha már a probléma ilyetén megfogalmazását elfogadtuk, nincs menekvés.