Szabó Zoltán: Nincs baj

publikálva
1999/30. (07. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Illetve dehogy nincs. Baj persze van, méghozzá sokkal nagyobb, mint amekkora baj az lenne, ha a jóléti állam újraelosztó igazságosságeszméje nem volna megalapozható a szocialisták fő hagyományában, a marxizmusban. De megalapozható. A Cohen-paradoxon (Tamás Gáspár Miklós: Eurokomfort: magyar baloldal, MaNcs, június 24.) ugyanis csalás, mert -mint a paradoxonok általában - magában a kérdés felvetésében rejti el azt a csapdát, amelyből utóbb, ha már a probléma ilyetén megfogalmazását elfogadtuk, nincs menekvés.

Válasz TGM-nek

Illetve dehogy nincs. Baj persze van, méghozzá sokkal nagyobb, mint amekkora baj az lenne, ha a jóléti állam újraelosztó igazságosságeszméje nem volna megalapozható a szocialisták fő hagyományában, a marxizmusban. De megalapozható. A Cohen-paradoxon (Tamás Gáspár Miklós: Eurokomfort: magyar baloldal, MaNcs, június 24.) ugyanis csalás, mert -mint a paradoxonok általában - magában a kérdés felvetésében rejti el azt a csapdát, amelyből utóbb, ha már a probléma ilyetén megfogalmazását elfogadtuk, nincs menekvés.

Félig marxizálni nem tisztességes dolog. G. A. Cohen szemfényvesztése abban áll, hogy úgy tünteti föl, mintha a jóléti állam a jóléti programokat finanszírozó adókat és járulékokat a dolgozóktól venné el, vagyis e folyamat révén megint csak a dolgozók lennének kénytelenek munkájuk gyümölcsének egy részét átengedni nem dolgozók (segélyezettek, járadékosok) részére. Ez azonban csak látszólag van így. Amennyiben ugyanis az állam az adókat és járulékokat nem szedné a dolgozóktól, akkor a tőkés ennyivel kevesebb munkabért fizetne nekik. A jóléti programok növelik ugyanis meg a munkaerő újratermelésének átlagos társadalmi költségét, vagyis a munkaerő értékét, és ezzel az árát. A jóléti állam így nem a dolgozók jövedelmét csökkenti, hanem a munkaerő árát fölhajtva, a tőkés költségeit növeli (ez az igazi baj, legalábbis az egyik fele, de erről később), végső fokon tehát a jóléti programok fedezetéül szolgáló munka mennyiségét a tőkés tulajdonába átmenő értéktöbbletből csípi le. Mindent összevéve tehát a jóléti programok révén a nem dolgozók nem idegen munkát sajátítanak el, hanem a tőkés által ettől függetlenül elsajátított idegen munkából részesednek. A jóléti állam korai előfutára, egy Nottingham környéki kisnemes, bizonyos Robin Hood, a kizsákmányolókat fosztogatta, hogy a jövedelemből a kizsákmányoltakon segíthessen. A jóléti állam a módszeren csak annyit változtatott, hogy mindezt nem útonállással, hanem a legitim erőszak monopóliumának birtokában cselekszi, de a fosztogatást - minden látszat ellenére -nem terjesztette ki a kizsákmányolókról a kizsákmányoltak egy részére is.

TGM következtetésével ellentétben tehát egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy a baloldal kénytelen visszalépni Marxtól Rousseau-hoz. A baj az (bár még mindig nem az igazi, legalábbis napjaink szemszögéből nézve nem), hogy ezt mégis megtette, megteremtve ezzel "a létező szocializmus nevű igen bonyolult és fogyatékosan értett szörnyűséget". Marxszal megesett az a csúfság, hogy akik nevét zászlajukra tűzték, pontról pontra megvalósították mindazt, ami ellen ő maga egész életében következetesen küzdött. Rousseau-val és a francia fölvilágosodás, továbbá az általa "kispolgári"-nak és "utópistá"-nak gúnyolt szocializmus sok gondolkodójával ellentétben ugyanis Marx azt vallotta, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok (TGM szavaival: "az emberi szerencsétlenség") forrása nem a magántulajdon, hanem a társadalmi munkamegosztás és az árutermelés, továbbá az abból fakadó elidegenedettség. A magántulajdon szerinte nem más, mint az elidegenedettség egyik formája, és mint ilyen, az árutermelés -egyáltalán nem szükségszerű - következménye.

Marx történelmi víziója szerint az emberiség fejlődésének egy fokán meg fogja haladni az árutermelést, és ezáltal megszűnik az elidegenedettség minden formájának - köztük a magántulajdonnak - az alapja. Ennek - figyelmeztet A német ideológiában - előfeltétele többek között a termelőerők nagyarányú fejlődése, "mert nélküle csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődnék a harc a szükségesért, s ismét előállna az egész régi szar..." (Marx itt tartózkodás nélkül használja a Scheisse szót, amit szemérmes fordítók aztán "szemét"-re magyarítanak.) Ha egyszer a magántulajdon alapját, az árutermelést sikerült meghaladni, akkor a magántulajdon már egyetlen forradalmi aktussal kisajátítható, megszüntethető. Nyilvánvaló viszont, hogy ez az összefüggés nem fordítható meg: ha a magántulajdon oka az árutermelés, akkor a magántulajdonnak a megfelelő fejlettségi szint előtti, erőszakos úton történő kisajátítása nem az árutermelés meghaladását jelenti, csupán visszatérést az árutermelés fejlettebb, magántulajdont nem ismerő formájához.

A "létező szocializmus" mégis pontosan ezt tette. A kelet-európai kommunista, bolsevik pártok váltig Marxra hivatkozva végrehajtották Rousseau programját: az államhatalom birtokában erőszakkal kisajátították a társadalmi bajok okozójának tekintett magántulajdont, anélkül, hogy a társadalomnak az árutermelés meghaladására egyáltalán esélye lett volna. A kelet-európai társadalmak ezzel az árutermelés fejletlenebb szintjére estek vissza; aligha véletlen, hogy oly sok mindent reprodukáltak a magántulajdon előtti árutermelő társadalmakat jellemző jelenségek közül: a stagnálást, a társadalom megmerevedését, kasztosodását, a despotizmust és a többit.

*

A szocializmus kelet-európai paradigmája tehát valóban visszalépés Marxtól Rousseau-hoz. Nyugat-Európa szociáldemokrata pártjai viszont, noha elvi nyilatkozataikban sokáig maguk is a "kisajátítók kisajátítását" hirdették, hatalomra kerülve, gyakorlati politikájukban sokkalta mérsékeltebb koncepciót képviseltek. A szerintük is helytelen társadalmi berendezkedést nem szétzúzni akarták, csak átrendezni. Megelégedtek azzal, hogy a baloldal az államhatalom birtokában mérsékelje a társadalmi igazságtalanságot, mégpedig a jövedelmek (valójában a tőkejövedelmek) megadóztatása és a szociális juttatások kiterjesztése révén.

Ez a koncepció kísértetiesen csengett össze egy, a nagy világgazdasági válság után látványos karriert befutott közgazdasági elmélettel: Keynesével. Közhely, hogy a tőkés gazdaság ciklikus ingadozásai során a recessziós szakasz elmélyülésének oka nem más, mint a tőkések saját, egyéni üzleti érdekeik szempontjából külön-külön racionális viselkedése, amely aztán társadalmi méretű irracionalitássá összegződik. A csökkenő keresletre a tőkés logikus válasza a termelés csökkentése és az ezáltal fölöslegessé váló dolgozók elbocsátása. Nemzetgazdasági szinten tehát csökken az összes kifizetett munkabér, amivel tovább csökken a fizetőképes kereslet, ami a termelés további csökkentéséhez vezet - vagyis kialakul a "hibás kör". A recept a probléma megoldására ősrégi; már József is alkalmazta, amikor államhatalmi eszközöket vett igénybe ahhoz, hogy a hét bő esztendő fölöslegéből fedezze a hét szűk esztendő szükségleteit. Keynes ezt korszerűsítette, amikor azt javasolta, hogy az állam vonja el a tőkejövedelmek egy részét, recesszió idején pedig fizesse azt ki a munkanélkülieknek és a túlzottan alacsony keresetűeknek segély formájában. Az állam így fizetőképes kereslettöbbletet generál, amivel megakasztja a recesszió folyamatát.

A jóléti állam koncepciójában mármost József és Robin Hood receptje ötvöződik némileg modernizált változatban. A "tax and spend", az adóztass és költekezz politikája jellegzetes kompromisszum, ha úgy tetszik, társadalmi szerződés (!): mindenki hoz valamilyen áldozatot, amivel saját, személyes hasznát éppúgy szolgálja, mint a közjót. A munkás tudomásul veszi kizsákmányolását, a tőkés eltűri profitja megcsapolását. A tőkés cserébe biztonságban tudhatja tulajdonát és profitja javát, nemcsak a lázadóktól és géprombolóktól, de a sztrájkvezérektől is; a munkás viszont magasabb munkabért, a munkából való átmeneti vagy végleges kiválása esetére pedig szociális biztonságot remélhet. Végül a társadalom egésze megmenekül a mindenkit egyaránt (bár nem egyenlő mértékben) sújtó recessziótól, vagy legalábbis annak sokkal enyhébb formáját kénytelen elszenvedni. Az eredmény: a korábbinál sokkalta élhetőbb kapitalizmus. Konfrontáció helyett kooperáció. Osztályharc helyett osztálybéke. A kaotikusan egymásnak feszülő érdekek eredőjeként kialakuló, senki által nem kívánt irracionalitás helyett az államilag összerendezett, kompromisszumra kényszerített érdekekből racionálisan eredeztethető közjó. A XX. század közepére úgy tűnt, a szociáldemokrácia megtalálta a bölcsek baloldali kövét: a jóléti államot, amely a tőkés társadalom helytelen berendezkedését az állampolgári jogon nyújtott jóléttel korrigálja.

Amikor tehát a magyar szocialisták "egyértelműbben léptek a kapitalista útra, mint a térségben - lengyel liberálisok kivételével - bárki más", akkor csak arra a kapitalista útra tértek vissza, amelyet nyugati eszmetársaik, ha elvi-erkölcsi alapon bíráltak is, soha nem hagytak el. Arra a kapitalista útra, amelyről kiderült, hogy le lehet ugyan térni róla, de ezzel összehasonlíthatatlanul több szerencsétlenség zúdul az emberiség nyakába, mint amennyit a kapitalizmus, ha minden erejét összeszedi is, okozni képes. Arra a kapitalista útra, ahonnan legutóbb a bolsevik kísérlet térítette le Magyarországot, mely kísérlet később történelmi zsákutcának bizonyult, fényesen igazolva, hogy napjainkban a tőkés gazdálkodás alternatívája nem a szocialista, hanem a tőkehiányos gazdálkodás. A magyar szocialistákat nem az különböztette meg a nemzetközi szociáldemokrácia mainstreamjétől, hogy azoknál jobban vagy kevésbé szerették a kapitalizmust, hanem hogy szerencsésebb nyugati elvbarátaiktól eltérően, nekik a kezükbe került államhatalmat a kapitalizmus megteremtésére kellett használniuk, nem csupán megszelídítésére. A "modernizáció" jelszava a kilencvenes évek első felében éppen ezért nem pusztán retorika volt a szocialisták részéről, hanem program az antikapitalista jobboldallal szemben: az európai fejlődés és ennek részeként bizony a kapitalizmus programja.

*

A szocialistákat tehát e vonatkozásban semmi nem szorítja kétértelműségre. Ha a szocdem Charta ezt a kapitalista útra lépést nem vállalná egyértelműen, akkor TGM tévedne, mert mégiscsak lenne baja a Chartával. Bármennyi balfaszságot követett ugyanis el a Horn-kormány (melynek tisztségviselői közé jómagamnak is volt szerencsém tartozni), az nem kérdőjelezi meg stratégiai eredményét (azt, hogy visszarugdosta az országot a nyugati fejlődés útjára), és a legkevésbé sem teszi indokolttá, hogy a szocialisták ezt az eredményt (bedőlve a jelenlegi kormányzat részéről szított demagógiának) szégyelljék, ahelyett, hogy büszkék lennének rá. Az én olvasatomban azonban a szociáldemokrata charta fenntartás nélkül vállalja a szocialista-liberális kormányzás eredményeit, és - mint arra a fentiekben igyekeztem rámutatni - ettől még szocialista marad, nem pediglen balliberális.

Mindehhez semmi köze az új burzsoázia nómenklatúra-eredetének, és ettől az MSZP még nem válik ennek az újburzsoáziának az osztálypártjává. Az a tény, hogy a rendszerváltás utáni tőkésréteg főként az előző rendszer -jórészt szükségképpen MSZMP-s - elitjéből alakult ki, inkább természetesnek mondható, mint meglepőnek. Az elit éppen kivételezett társadalmi helyzete okán elit, és dőreség volna azt hinni, hogy kivételezett helyzetét pont arra ne használná föl, hogy előnyeit egy társadalmi fordulat utáni megváltozott körülmények közé is átmentse. Másfelől ha az 1994-es választást megnyerő MSZP történelmi föladata tényleg a kapitalizmus megteremtése volt, akkor az is eléggé érthető, ha e föladat végrehajtása során nagyobb mértékben támaszkodott az ebben érdekelt újburzsoáziára, mint nyugat-európai párttársai, akiknek csupán a kapitalizmus vadhajtásait kell nyesegetniük. Nyilvánvaló, hogy van összefüggés az újburzsoázia nómenklatúra-eredete, a szocialisták tőkebarát politikája és a pártelit, valamint az újburzsoázia közötti - az egykori MSZMP-ből datálódó - személyes kapcsolat között, de mintha TGM túl elnagyoltan kezelné ezt az összefüggést.

*

A nemzetközi szociáldemokrácia, és részeként a magyar szocialista mozgalom, viszont csakugyan nagy zűrben van. A tőke és a munka szociáldemokrácia kovácsolta történelmi kompromisszumát jelentő jóléti állam sírját ugyanis a globalizáció elvileg megásta. Az egységessé váló pénzügyi világrendszer kialakulása, a tőke korlátok nélküli szabad áramlásának megvalósulása után a tőkéseket látszólag semmi nem akadályozta meg abban, hogy a közjó érdekében viselendő teher alól egyenként kibújjanak, vagyis valamelyik országból kivonják tőkéjüket, és ott fektessék be, ahol profitjukat kisebb adó terheli. A tőke menekülése nyomán aztán csökken a megadóztatható profit, és csökken a munkahelyek száma, ami a személyi jövedelemadó-bevétel jelentős részétől fosztja meg a költségvetést - vagyis rövid idő múlva nem lesz miből fedezni a szociális kiadásokat.

A jóléti államok mindazonáltal egészen a hetvenes évek végéig töretlenül virágzottak. A látszólagos ellentmondás magyarázata az, hogy hiába menekül a tőke valamelyik nagyvonalú szociálpolitikát folytató fejlett országból a harmadik világba, az ottani munkaerő képzettsége, felkészültsége nem volt elegendő már viszonylag egyszerű termelőmunka elvégzésére sem. A nyugati munkaerő minősége folytán monopolhelyzetben volt a világpiaci versenyben, és versenytárs hiányában bármilyen magasra föl lehetett srófolni az árát. A fordulat ezért csak akkor következett be, amikor a világpiacon tömegesen megjelent a fejlett világbelitől minőségében alig elmaradó, de annál (mivel árát a jóléti rendszer fenntartásának költségei nem terhelték) összehasonlíthatatlanul olcsóbb munkaerő: a távol-keleti. A monopolhelyzettel együtt szűnt meg a jóléti állam pénzügyi alapja is. Hiába "ejt tehát baráti szókat a szociáldemokrata charta a jóléti államról", és hiába van igaza TGM-nek abban, hogy a globalizáció miatt az ipari bérek csökkennek, a világpiaci verseny következtében csökkenő ipari bérek mellett a mégoly kiterjesztett hatáskörű állam sem képes tovább a társadalmi igazságtalanságokat az állampolgári jogon nyújtott jólét útján enyhíteni.

Ebbe a zűrbe robbant aztán bele az "új közép", avagy a "harmadik út" koncepciója, amely, szembenézve ezzel az egyszerű ténnyel, az igazságtalanság elleni küzdelem új útját keresi. A kapitalizmust erőszakkal megszüntetni kívánó forradalmi baloldal ugyanis kétségkívül helyesen látta, hogy a kapitalizmusban az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok egy elvileg mindenkire érvényes szabályok szerint folyó gazdasági versenyben alakulnak ki. A magántulajdon kisajátításával, a piac fölszámolásával ezt a versenyt iktatta ki a gazdaságból. Az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ettől persze nem szűntek meg - legfeljebb más társadalmi folyamatok révén jöttek létre -, a versennyel viszont a gazdasági fejlődés leghatékonyabb motorját is sikerült a rendszerből kiiktatni. A jóléti állam koncepcióját valló szociáldemokrácia már nem a versenyt kívánta felszámolni, csak a verseny kényszere alól akart mentesíteni, az állampolgári jogon kínált jólét révén. Ez a modell egy darabig működött is, de törvényszerűen jutott csődbe. Az állam ugyanis polgárait mentesíti a hazai verseny kényszere alól, gazdasága egészét azonban nem vonhatja ki a nemzetközi piaci versenyből. Márpedig a verseny- és teljesítménykényszer nélkül, állampolgári jogon nyújtott jólét egyre több embert kényelmesített el, az állampolgárok versenyből való tömeges "kiszállása" pedig a nemzetgazdaság versenyképességét ásta alá.

Egy szellemes megfogalmazás szerint a liberálisok a verseny kezdetén akarnak egyenlőséget teremteni, a szocialisták viszont a végén. Az új "közép" koncepciója ebben az értelemben valóban "harmadik út" a liberalizmus és a szocializmus között: szakít a baloldal hagyományos módszereivel, amikor az egyenlőtlenségek ellen a verseny kiiktatása vagy elkerülése helyett a versenyképesség biztosítása révén küzd. A verseny elején akar tehát egyenlőséget, de ebbe nem- csak a rajtvonal és a pályák egyenlőségét érti bele, hanem az edzéstervét is. A "Jólétet állampolgári jogon!" jelszó helyébe a "Versenyképességet állampolgári jogon!" jelszavát állítja, azzal, hogy a versenyképesség birtokában az állampolgárok majd megszerzik maguknak a jólétet. Az adóterhek mérséklésével olcsóbbá, tehát versenyképesebbé teszi a munkaerőt. A szerényebb adóbevételekből nem a szociális juttatások, hanem a versenyképességet biztosító oktatás, képzés kiterjesztésére törekszik. Nem gondoskodik, hanem esélyt kínál. Nem halat ad, hanem hálót.

A "harmadik út", az "új közép" koncepciója tehát nem neoliberális, hanem a szocialista értékrend új, a megváltozott körülményekhez igazodó érvényesítési kísérlete. Ha úgy tetszik, ez az a kompromisszum a jóléti állam, a neoliberalizmus és a balra tolódó ellenzéki közvélemény igényei között, amelynek életre csiholása TGM szerint a pártmainstream föladata. Ha van baja a szociáldemokrata chartának, az éppen az, hogy ezt a koncepciót nem érvényesíti elég markánsan.

A népbarátok egyébiránt mi vagyunk. De mi a teendő?

A szerző szocialista országgyűlési képviselő, Budapest VII. kerületének polgármestere.

publikálva
1999/30. (07. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk