Publicisztika

A magyar kormány, midőn a kosovói háborúról töpreng, sajnos nem engedheti meg magának, hogy helytelen következtetéseket vonjon le. A szellemi restség, a történelem hiányos ismerete, valamint az agresszív és a világot kizárólag a saját monomániái szerint értelmezni képes butaság ugyanis sokba kerülhet mindannyiunknak.

Már a gázcsapból is Németh Miklós köszön vissza. Persze nyár van, meg hatlábú borjú született Petneházán, játszin ugrabugrál az összes lábán, mégis oktalanság lenne azt hinni, hogy az egész hisztit csak a sajtó tartja életben. Inkább a szocialista párt, minek hirtelen két magyarázata is kínálkozik.

Nemzeti Családpolitikai Koncepció címen májusban készült el a Szociális és Családügyi Minisztérium szakértői által készített tervezet. Harrach Péter szociális és családügyi miniszter az éles kritikákra reagálva elmondta, hogy a koncepció még nem végleges; a 68 oldalas irományból azonban világosan kiderül a kormány értékrendje. Az egyház és állam tökéletes összefonódását és a macsó konzervativizmust kiindulópontnak tekintő anyag kulcsszavai a "keresztény/keresztyén családmodell", "ép család", "egészséges család", "hagyományos családmodell".

Arra a kérdésre, hogy Észak-Írországban ki a jó fiú meg ki a rossz, máriás huncut legyen, aki tudja a választ; az egyetlen zsinórmértéknek mindenesetre - egy magunkfajta, alapvetően erőszakellenes közlöny számára legalábbis - épp a konfliktus szereplőinek az erőszakhoz való viszonyát érdemes választani. Ez sem olyan egyszerű persze, mint amilyennek így kimondva tűnik, hiszen egy magára valamit is adó etnikai konfliktus szereplői közül mindegyik azt állítja, hogy nem ő kezdte, és tényleg csak azért lő, robbant, rabol bankot, mert a másik fél erre kényszerítette, értsük már meg, ő is sokkal szívesebben etetne galambokat otthon, de nem teheti.

Kopogjuk le gyorsan, levonulóban az épp utolsó árhullám, a miniszterelnök is ehagyta a katasztrófa sújtotta területeket. Kezdődhetne az, ami állítólag már folyik az első csapás óta, kárelhárítás, rehabilitáció, katasztrófamegelőzés. Csakhogy sokba lesz (van) ez, hallani felelős szájakból, ami szentigaz, és legjobban az tudja, aki pillanatnyilag csak a kárt, a saját kárát látja.

Hermann Nitsch - a nálunk csupán nagyon szűk közönség körében ismert - veterán osztrák akcionista igazából kezet csókolhatna Semjén Zsolt kultuszminisztériumi helyettes államtitkárnak; a jeles bürokrata ugyanis hisztérikus kirohanásaival (a vallásgyalázás vádja, a Kiscelli Múzeumban rendezett Nitsch-kiállítás azonnali bezárásának követelése, hivatali vizsgálatok elrendelése stb.) olyan ingyenreklámot csapott a "hívek érzékenységét" semmibe vevő művésznek, amilyet csak rekordösszegű médiakampánnyal lehetett volna elérni. Márpedig így áll a helyzet; az elmúlt hét valamennyi napján kíváncsi emberek raja kaptatott föl és le az óbudai domboldalon, izgatottan avagy felháborodva kommentálva a látottakat, de amint elejtett félmondatokból hallani lehetett: mindenfajta (esetleges) betiltó intézkedést valamiféle "szörnyű világ" eljövetelének előjeleként érzékelve. A botrány tehát egyre dagad, természetszerűleg politikai külsőségek közepette (akárcsak a húszas évek elejének Magyarországán: az "átkos liberalizmus" szellemét emlegetve), ám ne feledjük, a casus bellit mégiscsak olyan esemény jelenti, amely - elvileg legalábbis - a művészet kompetenciakörébe tartozik. Hogy mennyire csak "elvileg", azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Balkon című folyóirat tematikus Nitsch-számát (1998/9), valamint az említett folyóirat főszerkesztőjével, Hajdú Istvánnal készült, a Magyar Hírlap múlt szombati számában olvasható interjút nem számítva, hirtelenjében egyetlen, a vitát kísérő, valóban művészettörténeti jellegű kritikát nem tudok említeni. Az iménti aránytalanságnál azonban még meglepőbb, hogy a zajos szócsaták közepette voltaképpen nem tudjuk meg: Hermann Nitsch mily módon követi el a "vallásgyalázás" vétkét, mivel is sérti meg a hívő emberek önérzetét? Minthogy az osztrák akcionista művész elmúlt négy évtizednyi munkásságában csak felületesen tájékozódtam, a gyűlölködő hecckampányokkal, a vallás- és lelkiismeret-szabadság kérdését diktatórikus úton "megoldani" kívánó jobboldali erőpolitikával pedig torkig van az ember, jómagam elsősorban a harmadik kérdéshez szeretnék néhány megjegyzést fűzni: mi is valójában a Nitsch-kiállítás, illetve az azt kísérő felzúdulás szellemi holdudvara vagy háttere? Annál is inkább, mert a Kiscelli Múzeumban megtekinthető kiállítás jó néhány olyan problémára is ráirányítja a figyelmet, mely jóval általánosabb érvényű a modern művészet és a blaszfémia újra és újra beteljesülő nászánál.

A múlt hét végén azt mondta Orbán Viktor Franjo Tudjman horvát elnöknek Dubrovnikban, hogy Horvátország saját európai csatlakozásának ügyében Magyarország korlátlan támogatására számíthat.

Magyarország nem Svájc, hogy a disznóvágás szezonját is népszavazással jelöljük ki. Ha ezt eddig nem tudtuk, most megtudhattuk.

Az Alkotmánybíróság a médiakuratóriumokkal kapcsolatos múlt keddi döntésével nem először keveredett bele a rendszerváltásunk állandó kísérőjelenségének tűnő médiaháborúba. 1992-ben arról kellett állást foglalnia, vajon médiatörvény hiányában az Antall-kormány alkotmányosan alkalmazhatott-e egy 1974-ből megmaradt határozatot, mely a Magyar Rádió és a Magyar Televízió kormányfelügyeletét írta elő. Akkor született az első rossz kompromisszum, mely csak elmérgesítette kormányzó és ellenzéki erők küzdelmét. A testület ugyanis, bár alkotmányellenesnek minősítette a kormány beavatkozását lehetővé tevő rendelkezést, annak megsemmisítését elhalasztotta a médiatörvény megszületéséig. Azt a meglehetősen vitatható és a mostani döntés érvelésére emlékeztető álláspontot képviselte, hogy egy alkotmányellenes kormányfelügyelet is jobb, mint a felügyelet teljes hiánya. Ez a "jobb" helyzet, mint tudjuk, 1996-ig tartott, amikor is a médiatörvény az egyoldalú kormányfelügyelet helyébe a parlamenti pártok intézményesített felügyeletét állította, azáltal, hogy a médiatestületeket (kuratóriumokat, ORTT-t, Panaszbizottságot) a pártok delegáltjai alkották. Ez a megoldás az alkotmánybírák által 1992-ben felállított követelmények alapján éppolyan alkotmánysértő volt, mint a törvény elfogadása előtti kormánybefolyás. Az említett 37/1992. (VI.10.) AB-határozat ugyanis az alkotmány 61. §-ában foglalt véleményszabadságnak a rádiózásban és a televíziózásban történő biztosítása érdekében alkotmányos követelményként fogalmazta meg: a leendő médiatörvény zárja ki, hogy a közszolgálati rádióban és televízióban akár az állam szervei, akár egyes társadalmi csoportok a műsorok tartalmára meghatározó tartalmi befolyást gyakorolhassanak. E határozat értelmében a parlament és az abban képviselt politikai pártok meghatározó tartalmi befolyása a rádióban és a televízióban éppúgy alkotmányellenes, mint a kormányé.

Be kellene fótozni a Postabank seggét, ne essen már ki belőle minden szar: eddig csak a pénz úszott el minden irányba, most már a papírok is. Vasárnap Fóton pottyantott el valaki egy mázsányit a Postabank Értékpapír Rt. dokumentumaiból, ami a guberálókat optimizmussal töltheti el, az érintetteket azonban kevésbé.

Liberálisaink vállvetve estek neki a Szociális és Családügyi Minisztérium családpolitikai koncepciójának. Szó se róla, joggal cincálják szét az inkvizíciót és a szocializmust egyszerre idéző ötlethalmot, mely a keresztény családot (mi is az?) privilegizálja, az élettársi, valamint az egyneműek közti kapcsolatot pedig az ördög művének tartja.

A Jugoszlávia elleni háború véget ért. Az országban megszüntették a hadiállapotot, megjelennek trónkövetelők, visszatérnek a hősi ellenállók, megkezdődött a szerb ifjúság európai exodusa, hazaköltöznek a kosovói albánok, továbbra is kitelepülnek a vajdasági kisebbségiek, a magyarok is, a kosovói szerbeknek támogatást ígér a NATO, s nem kell többé nemzetmentő feladatokra vállalkozniuk. A jelenlegi rendszertartók a győzelmet ünneplik, az ellenzék pedig hatalomváltást követel. A borzalomból mindenki tőkét kovácsolna, és szeretné ott folytatni, ahol abbahagyta.

Hétfőn új eljárás megindítását rendelte el, kvázi önmagának a Legfelsőbb Bíróság az 1956-os sortüzek ügyében. Ez így persze pontosításra szorul, az elrendelés az LB felülvizságálati tanácsának döntése, mely a testületet magát kötelezi. Ám voltaképpen itt húzódik meg a dolog egyetlen szépséghibája.

Itt éltek, szerkesztettek, zenéltek, játszottak, politizáltak köztünk, közben meg nyalták fel a lét csókos kamatra, pedig nekünk is szükségünk lett volna rá. Persze az is idetartozik, hogy a Magyar Narancs című hetilap előállítási költségeinek jórészét hosszú ideig ugyancsak a Posta Bank fedezte. Az az igen jelentős különbség a két történet között, hogy a Narancs banki tulajdonrésze egy teljesen nyilvános dolog volt. Meg az, hogy mi már akkor rettenetesen megszívtuk az együttműködést (lásd: Szekeres ügy). De ez az egyéni szoc. problémánk. Mi olyan kis, sziamukineszelé állapotban néztük, ahogy a többiek, aztán most meg látjuk, ahogy a lapok közlik a lista részleteit, persze mindegyik a neki megfelelőt, pedig az egyetlen és logikus lépés az lenne, ha az egész lista végre nyilvánosságra kerülne, tekintet nélkül arra, hogy liberális, konzervatív, punk, funky, gazdasági vagy tejtestvér, mert ilyenkor már bizony régen nem lehet szempont a mi kutyánk kölcsöne, csak a végleges és totális feltárás, hogy azok a közüzemi díjaikért remegő polgárok megnyugodjanak, vagy legalábbis érezzenek valami elégtételt, hogy a fejesek is szopnak, ha eljön az ideje.