A Jugoszlávia elleni légitámadások megszűntével hamar vége szakadt a háborúról folytatott vitának is a magyarországi sajtóban. A bombázáspártiak és a háborúellenesek között az álláspontok emiatt később sem közeledhettek egymáshoz. A kép nem tisztult, minden maradt a régiben, azaz mindenki szentül meg van győződve arról: neki van igaza.
A háborúellenes tábor legfőbb szónokának, Konrád Györgynek azonban nemrég jelent meg A jugoszláviai háború (és ami utána jöhet) címmel a háború alatt és közvetlenül utána íródott szövegeinek gyűjteménye a Palatinus Kiadó új sorozatának első darabjaként. Ez utóbbi csak azért lényeges, mert a sorozat a Vita címet viseli - márpedig Konrád György egy interjújában kijelentette: nem követi a véleményére érkezett válaszokat, és nem is kíván reagálni rájuk. Konrádnak a háború alatt megjelent írásait számosan bírálták. Többek között éppen azt vetették az író szemére, hogy kinyilatkoztatásszerűen, prófétaként mondja a magáét, és ezzel önmaga karikatúrájává válik; amikor a köz kérdéseiről nem hajlandó vitázni, nem akceptálja mások érveit, csupán gőgösen lesajnálja a másként gondolkodókat, a szabadelvűek egyik legfontosabb elvét sérti meg.
Talán egy értelmiségszociológus számára egyszer majd érdekes lehet Konrád (megváltozott) szerepének elemzése. Ám most inkább állításaival szállnék még egyszer vitába, illetve kísérletet tennék véleményének rekonstruálására. Konrád mégiscsak Konrád.
Az olvasónak nem kis gondot okoz az, hogy Konrád igen rosszul megszerkesztett írásaiban rengeteg az önismétlés, az ugrálás egyik problémáról a másikra. A szerző elkezd valamiről beszélni, és mielőtt tovább érvelne, hirtelen más témára vált. Az érvelés hiányának kézenfekvő oka pedig az, hogy Konrád György Jugoszlávia tekintetében tájékozatlan. Épp azért kénytelen új és új témába belevágni, mert tény- és adatismerete szegényes. Ilyen esetben pedig nem marad más hátra, mint klisék tucatjaival kavarogni száz oldalon át. A könyv már csak ezért is rossz - ezen azonban még nem lenne muszáj fennakadnunk. Annál inkább Konrád állításain.
Először is Konrád számára Jugoszlávia közép-európai ország: ám nem világos, hogy ez számára földrajzi, politikai vagy egyéb kategória. Az egyetlen konkrétum, amit megemlít, valamiféle néplélektani: Jugoszláviát hozzánk hasonló közép-európai emberek lakják. A dél-szerbiai Nis városa számára ugyanúgy közép-európai város, mint mondjuk Prága. Még véletlenül sem balkáni vagy délkelet-európai. Pedig Konrád az utóbbi időben is gyakran fordult meg például Újvidéken, ahol teljes mértékben érződik az, miként veszti el a város egykori jellegzetességeit és balkanizálódik egyre inkább (erről Aleksandar Tisma, a jeles újvidéki író is így vall, hogy vajdasági magyar szerzőket most ne is említsünk).
Istenem, mondhatnánk erre, Konrád elnézte a térképet meg az évszázadot. De ennél nagyobb a baj. Konrád számára ugyanis csupán az a különbség az európai volt szocialista országok és a volt Jugoszlávia között, hogy az utóbbiban etnikai konfliktusok törtek ki. Egy szót sem szól arról, így az érvelés körébe sem vonja be, hogy az egykori jugoszláv tagköztársaságok területén élők egészen más kultúrával, történelmi fejlődéssel, tradíciókkal bírnak, és nem mellékesen a demokrácia akut hiányáról sem tesz említést. Konrád számára a jugoszláv kérdés ez év március 24-től létezik, ami előtte történt, nem lényeges.
A történelmi háttér és főképpen az utóbbi évek eseményeinek ignorálása szükségszerűen vezet oda, hogy Konrád számára az U‚K destabilizáló, radikális nacionalista felkelők bandája, akik azért fogtak fegyvert, hogy Szerbia területi integritását megsértve, Kosovo elszakításáért, Nagy-Albániáért küzdjenek. "Ahol rendőrökre lőnek, ott a rendőrök vissza szoktak lőni" - írja. Ez szerintem azzal egyenlő, mintha azt mondanánk: az ´56-os forradalmárok Magyarország alkotmányát sértették meg, amikor fegyvert ragadtak, és nincs mit csodálkozni azon, hogy a szovjet tankok szétlőtték fél Pestet, miután a felkelők lődöztek rájuk. Aki katonákra lő, arra a katonák visszalőnek, oszt kezicsókolom.
Konrádnak e ponton eszébe sem jut, hogy a jugoszláv katonaság és a szerb rendőrség majd két évtizedig megszállás alatt tartotta Kosovót, a szerb parlament az albán polgárokat diszkrimináló, etnikai alapú, rasszista törvényeket hozott; megfosztotta őket alapvető jogaiktól. A szerb hatóságok elbocsátották őket állásaikból, politikai okok miatt bebörtönözték őket; még focimeccseket sem rendezhettek, nemhogy egyéb nyilvános rendezvényeket. Tüntetéseiket szétverték, többen nyomtalanul tűntek el. Az U‚K az állami terrorra reagált terrorista módszerekkel - de az ilyen válasz nem értelmezhető terrorizmusként, hanem népfelkelésként vagy szabadságharcként. Magam is a fegyverek ellen vagyok, de azt hiszem, a fegyveres elnyomásra adott fegyveres válasz lehet legitim.
Konrád számára azonban nem az, ahogyan a NATO-bombázás sem volt az, mert Jugoszlávia szerinte senkit sem támadott meg. Szerinte ezért nem helytálló az analógia a hitleri Németország és Milosevic rezsimje között. Természetesen minden ilyen analógia hibás, elismerem én is. Azt is elismerem, hogy Konrádnak igaza van abban: a kosovói albánok helyzete nem azonos a holokausztot elszenvedő zsidókéval. Csakhogy Konrád éppen annak a vitának a tanulságait felejti el, mely arról szólt: miért nem ragadtak fegyvert anno a zsidók. Amikor a kosovói albánok rájöttek arra, hogy voltaképp a vágóhídon osztották rájuk a birka szerepét, megváltoztatták a stratégiájukat. Azért, mert erre volt lehetőségük. Konrád azonban csak a racaki vérengzés áldozatairól akar tudni, ami szerinte nem adott elégséges okot az albánok felkelésére. Lehet, hogy Racak nem volt elég, de Racak előtt volt már ezernyi kisebb-nagyobb Racak, Racakon már semmi nem múlt az albánok szempontjából (a NATO-éból inkább).
Azt pedig egyenesen botrányosnak tartom, hogy Konrád a bosnyákokat muzulmán szerbeknek nevezi. Csak nevetni tudok azon, amikor Konrád azon elmélkedik, mennyire voltak őszinték a szerbek, amikor a rambouillet-i kastélyban elfogadták a törvényesített autonómiát - mint ismeretes, a szerb delegáció semmit sem fogadott el Rambouillet-ban. Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy Milosevic, Tudjman és Izetbegovic "szemhunyással támogatták" az etnikai tisztogatásokat. A differenciálás hiánya és a pontatlanság itt végzetes. Milosevic és Tudjman ugyanis nem elnézték ezeket az akciókat, hanem kitervelték őket. Az pedig vicces, amikor az európai ismertségű író a jugoszláviai polgári áldozatokat véletlenszerűen kiválasztott lakosoknak nevezi - nyilvánvaló, hogy a NATO egyetlenegy civilt sem választott ki áldozatnak sem szándékosan, sem véletlenszerűen.
Az efféle elírásoknál és tárgyi tévedéseknél azonban már súlyosabb melléfogásnak tartom - és olyannak, amellyel Konrád saját érvrendszerének alapjait zúzza szét -, amikor a szerző azt állítja: az etnikai harcosok elsősorban nem a gyerekekre pályáznak, hanem az etnikai harcosokra a másik oldalon. Ezen a ponton tetten érhető a konrádi argumentáció sarkalatos pontja: a jugoszláviai háborúkat etnikai harcosok vívják egymás ellenében, egymást nyírják nacionalista révületükben, ezért aztán a nemzetközi közösség beavatkozásának semmi értelme sem volt, hiszen egyik etnikai harcos blokknak sem lehet igaza. Ezzel szemben a jugoszláviai konfliktusok során a harcoktól sújtott területen a legnagyobb biztonságban éppen az etnikai harcosok voltak, akik vagy bombabiztos bunkerekből lövöldöztek egymásra, vagy pedig az ellenfél által nem védett területeken garázdálkodtak. Az etnikai tisztogatások során éppen a nem fegyverforgató populáció tagjai (gyerekek, nők és a nem harcoló férfiak) váltak a leggyakrabban áldozatokká. Hihetetlen, hogy Vukovar, Szarajevó, Dubrovnik és Racak meg a többi után Konrád egyáltalán le tud írni ilyen mondatokat.
Konrád, mint már volt róla szó, oda lyukad ki, hogy a NATO jogtalanul avatkozott be az egyik fél mellett, és hazug emberi jogi dumával igazolta a Jugoszlávia elleni bombázásokat. Konrád azonban épp azzal marad adós, miért és hogyan sértette meg a NATO a nemzetközi jogot. (Ez a kérdés valóban vitatható, ám mégiscsak jogászoknak kellene dűlőre jutniuk ebben, nem pedig esszéistáknak és regényíróknak, akiknek lila dunsztjuk sincs az egészről - akárcsak nekem). Konrád itt a szerb érvelést veszi át: nem emberi jogi kérdésről van szó, hanem egy katonai-ipari lobbi ténykedéséről, a geostratégiai terjeszkedésről, Clinton és az európai vezetők perverz szadomazochizmusáról. Akik ráadásul kollektív büntetéssel sújtják a szerbiai lakosságot. Oké, Konrádnak igaza van, ez tényleg egyfajta kollektív büntetés volt - no de honnan tudja Konrád azt, hogy ugyanezen logikát követve az egész szerbiai lakosság kollektíve ártatlan? Konrád György itt részben sajátságos írástechnikájának köszönhetően csúszik el: egy mondat a kollektív bűnről, aztán egy az egyéni felelősségről, majd egy másik az ártatlanokról, végül egy mondat az európai integrációról. E lényegi kérdésekről azért nem lehet vitába szállni vele, mert álláspontja rekonstruálhatatlan. Pedig a náci rezsim bukása utáni perek, elsősorban a nürnbergiek, de erkölcsfilozófiai szempontból az Eichmann-per után a Hannah Arendt által elindított polémia lehetne irányadó. Ezt azonban Konrád egy mondattal lesöpri az asztalról: az albánok nem zsidók. Ez persze tény: az albánok tényleg nem zsidók. Hanem mint a nevük is mutatja, albánok. Csakhogy amíg Konrád a zsidókat bizonyára nem tartja hibáztathatónak amiatt, ami velük történt, addig az albánokat igen: "A fegyveres elszakadás kísérletére fegyveres elűzés lett az elvadult válasz. A szórványos albán erőszakra a tömeges szerb erőszak, amely viszont a tömeges nyugati erőszakra válasz." Konrád végzetesen összekeveri az események kronológiáját - emiatt szükségszerűen jut el ahhoz az állásponthoz, hogy mivel mindkét fél ölt, az egyik kutya, a másik eb. A kauzális viszonyok területén pedig a legnagyobb bukfencet akkor követi el, amikor így ír: "Nem állítom, hogy az albán menekültáradatnak a bombázás az oka, de tény, hogy annak megindítása után kezdődött. Post hoc, propter hoc. Utána, tehát miatta." Pár mondaton belül két különböző megállapítás: először még nem ok az, ami utóbb már "miatt".
Ezek után nem csoda, hogy a kosovói válság morálisan leginkább elítélhető résztvevője maga a nemzetközi közösség és a NATO, mivel nem menteni akartak, hanem büntetni, egy olyan országot, amely meg sem támadta őket. "Az ezredvég cinikusra sikerült" - mondja, nekem viszont az az érzésem, hogy Konrád eszmefuttatása sikeredett cinikusra, így, az ezredvégre. "Egyenrangú, öntudatos, tehát lojális és kritikus NATO-polgárként" kikéri magának, hogy a nevében egy senkit meg nem támadó országot bombázzanak - nos, Konrád több száz millió NATO-polgár egyikeként úgy köszön be a nyilvánosságba, mint aki egyenlőbb az egyenlőbbeknél, mint akinek véleménye többet nyomna a latban, mint egy texasi seriffé - ami így is van, Konrád véleménye tényleg többet nyom a latban, amennyiben hallgatnak rá, de az általa mindig is istenített liberális képviseleti demokrácia éppen arról szól, hogy Konrád szavazata előtt nincs semmiféle szorzó.
A kötet utolsó írásában Konrád még tovább megy: a korábbi idők Konrádjára nem jellemző módon bombasztikus magabiztossággal vázolja fel a jövőt. Semmi talán, semmi esetleg. Az elmúlt két hónap e jóslatok javát szétzúzta, ahogyan a jugoszláviai társadalom iránti toleranciája is elképedésre adhat okot. Konrád egyetlen konkrét javaslata ugyanis az, hogy a békét pénzzel kellett volna megvásárolni. Részben úgy, hogy a szerbiai ellenzéket finanszírozza a Nyugat. Jelentem, Szerbiában én is ilyen pénzből tengődtem, és mondhatom, túl büszke nem vagyok rá, mert láttam, mire úszik el a java.
Ez aztán meg maga az erkölcsi mélypont: a szerbeknek pénzt kellett volna adni, hogy fizetésért tanulják meg a demokráciát, és hogy nem mellesleg ne öljék és űzzék már el az albánokat.
Ilyenre már volt példa: így 1944-ben Magyarországon egy bizonyos Kurt Becher nevezetű SS-Obersturmbannführer bonyolította le az üzletet, minek utána 1684 zsidó fejenként ezer dollárért megválthatta életét, és távozhatott Svájcba.
Kosovóban egyébként az egyes ellenőrző pontoknál fejenként ötszáz-ezer márkát kellett leperkálniuk a szerb martalócok kezébe a menekülő albánoknak. A következő check-pointnál azonban már nem mindenki tudott ismét fizetni.
Ennyit arról, mennyit ér a pénz arrafelé, meg hogy a Konrád által felvázolt megoldástervezet erkölcsileg, meg úgy általában is, mit ért volna.
