A sortűzperek újratárgyalásáról
Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom: a rendszerváltozás óta nem volt Magyarországon olyan erkölcsi és (vagy) intellektuális dilemma, amely a magukat liberálisnak vallókban szenvedélyesebb érzelmeket korbácsolt volna fel, mint az ötvenhatos vérengzések büntetőjog általi megméretésének kérdése. Ez még önmagában nem is lenne olyan nagy baj. Nagyobb kár, hogy a kommunizmus utáni liberális gondolkodást évekkel vetette vissza az az automatikus szelekció, amely alapján a "visszamenőleges igazságtétel" támogatói jobboldali, múltba néző, bosszúra szomjazó konzervatívoknak, ellenzői "ennélfogva" felvilágosult liberálisoknak minősültek. Olcsón lehetett jegyet váltani az alakulóban lévő szabadelvű táborba: szükségtelen volt állást foglalni olyan vitákban, mint a halálbüntetés, az abortusz, észre sem kellett venni, hogy alakulóban vannak a melegmozgalmak, a feminista körök, sőt megbocsátható volt picit rasszistának lenni, a nő- és a gyerekverést a magánélet részének tekinteni, amibe az államnak nincs beleszólása, szabad volt nem tudni, mi az a pozitív diszkrimináció, és kinek járjon vagy ne járjon. És szabad volt nem kutatni azt, milyen legyen a liberális közösség hitvallásában az előremutató igazságtétel, azaz az új rendszer társadalmi, gazdasági, politikai, jogi igazságossága. Elegendő volt lesöpörni az asztalról a "bosszúra szomjazók" érveit, és az ember máris liberálisnak (esetleg baloldalinak, progresszívnek, alternatívnak) érezhette magát.
Úgy gondolom, mindez nagy baj (volt). Ezerkilencszászkilencvenegy óta képtelen vagyok megérteni, hogyan egyeztethető össze a liberális gondolkodás a büntetőjogi igazságtétel igényével történő következetes és feltétel nélküli szembehelyezkedéssel, hogyan függ össze egymással a tömegbe löv(et)őkkel szembeni nagyvonalúság és a liberalizmus.
A Zétényi-törvényjavaslatig még csak-csak kapisgáltam valamit. Arra gondoltam, hogy két homlokegyenest eltérő kiindulópontról lehet ugyanazon végeredményhez, azaz a büntetőjogi felelősségre vonás követeléséhez eljutni. Egyfelől lehet úgy gondolni, hogy az állam végül is bármit megtehet, hatalma korlátlan, ennélfogva nincs akadálya annak, hogy garanciális jogszabályokat félretegyen vagy visszamenőleg megváltoztasson. Ez aligha nevezhető liberális álláspontnak. De az is lehet a kiindulópont, hogy az állam hatalmát folyamatosan erőteljes korlátozásnak kell alávetni, az egyént a hatalomtól meg kell védeni, állam és polgára viszonyát garanciákkal kell körülbástyázni. Az állam helytelenül jár el például, ha polgárát bűncselekmény alapos gyanúja nélkül fogságba veti, rendőrökkel az utcán megvereti, gondolatát cenzúrával elfojtja. De lehet-e súlyosabb vétke egy államnak, mint békésen tüntető polgárának agyonlövése vagy az ellene lázadó szabályos eljárás nélküli, az elfogás helyszínén történő kivégzése? Elképzelhető-e súlyosabb visszaélés a hatalommal, mint harci repülőről sortüzet nyitni a demonstráló tömegre?
Ha liberálisként azt követelem, hogy jogszabályokkal, garanciákkal s azok következetes érvényre juttatásával védjenek meg a jogellenes fogva tartástól, a rendőri atrocitásoktól vagy a cenzúrától, akkor miért nem követelem, hogy ugyanezen eszközökkel - azaz garanciális jogszabályokkal és következetes végrehajtásukkal - védjenek meg a politikai véleménynyilvánítást követő lemészárlástól? És komolyan gondolhatja-e bárki, hogy a korlátlan hatalmat gyakorló, polgárának életét gátlástalanul kioltó hatalom eljárást fog kezdeményezni saját embereivel szemben?
Nos: nem. Nem fog. Éppen ezért valamilyen módon kényszeríteni kell a mindenkori hatalmat a mindenkori, kiszolgáltatott állampolgár életének tiszteletben tartására, s arra, hogy aki az állam hatalmát önkényes fegyverhasználattal vagy az arra való felhívással gyakorolja, ne gondolhassa, hogy megússza az ezért járó arányos, igazságos büntetést. Azt gondoltam logikusnak és életszerűnek, hogy minél inkább liberális gondolkodásúnak tartja magát valaki, annál elszántabban keresi a megfelelő jogi megoldást arra, hogy egyértelművé váljon az üzenet: azzal, hogy a diktatórikus hatalom kellő ideig fennmarad a megbocsáthatatlan bűnök "elévültetéséhez", esetleg azzal, hogy a diktátor saját magát - a maga rendszerében támadhatatlan jogi aktussal - amnesztiában részesíti, nem lehet megúszni a felelősségre vonást. Ez ugyanis nem a múlton rágódó, hanem a jövőbe tekintő üzenet. Mégpedig az egyént az állammal, a hatalommal szemben erővel és szabadsággal felvértező, azaz liberális üzenet, amely valahogy így szól: "Ne merj a tömegbe lőni, mert ha megkésve is, de börtönbe kerülsz!"
Azt vártam tehát, hogy ha a Zétényi-féle törvényjavaslat technikai megoldása (azaz a már bekövetkezett elévülési idő újraindítása) sérti a liberális ízlést, hát éjt nappallá téve folyik majd a kutatás egy ízlésesebbnek tetsző, de hasonló végeredménnyel, azaz büntetőjogi igazságtétellel járó jogi megoldás iránt.
Ám nem ez történt. A Zétényi-féle törvényjavaslatot követő két újabb, szintén a belső jogra alapozó megoldási kísérlet éppúgy elutasítást váltott ki a liberálisok legtöbbjéből, mint később a nemzetközi jogon alapuló megközelítések. Sőt. Közben néhány, úgynevezett sortűzperben a másodfokú bíróság is felmentette a vádlottakat: az egyetlen kivétel, ahol jogerős ítélet állapította meg a vádlottak a bűnösségét, és büntetést szabott ki rájuk, a salgótarjáni sortűzper volt. Ez az ítélet és indoklása viszont - az azóta alkotmánybíróvá választott Strausz János kilencvenkilenc oldalas, briliáns munkája - szinte semmiféle visszhangot nem kapott.
Ám idén júniusban a felmentő ítéletekkel szembeni perorvoslatok során a Legfelsőbb Bíróság ezeket az ítéleteket hatályon kívül helyezte. Ezután újra szárnyra kaptak az indulatok és a feltételezések: politikai döntés született. E feltételezéseket cáfolandó lássuk most azt, mi volt a felmentő ítéletekhez vezető jogi érvelés, illetve a felülvizsgálati eljárásban elfogadott cáfolat lényege.
A "visszamenőleges igazságtételről" folyó vitában az áttörést az Alkotmánybíróság 53/1993. sz. határozata jelentette. Ez a döntés adott zöld utat a belső jog helyett a nemzetközi jogra építkező megközelítés számára. E szerint a nemzetközi jogban meghatározott feltételek vizsgálata és teljesedése esetén nincs akadálya annak, hogy az ötvenhatos tömeges ölési cselekmények háborús, illetve emberiség elleni bűncselekményeknek minősüljenek. Figyelemmel a nürnbergi statútumokra, a háború jogáról szóló genfi egyezményekre, illetve az úgynevezett New York-i egyezményre, ezek a cselekmények elévülhetetlenek, így elkövetőik ma is felelősségre vonhatók. Mi több, a felelősségre vonás a nemzetközi jog szerint az államoknak nemcsak joga, de kötelessége is.
Az alkotmánybírósági döntést követően megkezdődtek a vádemelések. Ez idáig négy ügyben született jogerős döntés: a salgótarjáni sortűzzel összefüggő eljárásban három pufajkásra szabtak ki börtönbüntetést, míg a tiszakécskei sortűz ügyében, valamint egy tatai, illetve egy kecskeméti "helyszíni kivégzéses" ügyben felmentés történt. Az utóbbi három ügyben az eljáró bíróságok arra hivatkoztak, hogy a vonatkozó egyezmények értelmében e cselekmények nem minősülnek a nemzetközi jog alapján üldözhető (háborús vagy emberiség elleni) cselekménynek, hanem közönséges köztörvényi bűncselekmények, amelyek elévülése bekövetkezett. Az e határozatokkal szembeni perorvoslatok végeredményei azok a (nemrégi) hatályon kívül helyező végzések, amelyek értelmében e "felmentéses" ügyeket a Legfelsőbb Bíróságnak újra kell tárgyalnia. A felülvizsgálati tanács álláspontja szerint ugyanis téves volt az az értelmezés és jogi következtetés, amely szerint a genfi rendelkezések nem vonatkoztathatók a vád tárgyává tett bűncselekményekre. A felülvizsgált határozatok szerint az elkövetés idején Magyarországon nem volt a nemzetközi jog (a genfi jog) értelmében vett fegyveres összeütközés, a felülvizsgáló bírósági tanács szerint azonban igen.
Az eltérő értelmezések megértéséhez a következőkre szükséges rámutatni.
A vádemelés alapját az összes ügyben a háború jogáról szóló genfi egyezmények közös 3. cikke jelentette. Ez a cikkely bizonyos civilizációs minimálkövetelményeket fogalmaz meg (így a fegyveres harcokban részt nem vevők, illetve a harcképtelenné váltak vagy az elfogottak megölésének, megcsonkításának, kínzásának tilalmát), mégpedig nemcsak "háború" (azaz nemzetközi fegyveres konfliktus), hanem az úgynevezett "nem nemzetközi fegyveres összeütközés" eseteire is. Ahogy a magyar Alkotmánybírórság megfogalmazta: "A genfi egyezmények közös 3. cikkében meghatározott cselekmények az emberiség elleni bűncselekménynek minősülnek, s azokat a minimális követelményeket tartalmazzák, amelyeket mindegyik összeütköző fél >>legalább>mindenkor és mindenütt tilosakA Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa azonban helyesbítette a három másik ügyben eljáró bíróságok értelmezését (amely a nem nemzetközi fegyveres összeütközés fogalmát a humanitárius jog fejlődésének logikájából durván kiszakítva vizsgálta), és rámutatott, hogy a kiegészítő jegyzőkönyvben foglalt fogalmi elemek nem vonatkoznak az eredeti közös 3. cikkre, az utóbbi tárgyi alkalmazási köre az előbbinél szélesebb. Logikusan támasztotta alá érvelését a következőkkel: "Az egyezmények, valamint a kiegészítő jegyzőkönyv együttes értelmezése esetén, amennyiben az állam fegyveres ereje által megtámadott lakosság ellenállása a kiegészítő jegyzőkönyvben előírt szervezettségi fokot még nem érné el, a genfi egyezmények közös 3. cikke akkor sem lenne alkalmazható, ha az állam fegyveres ereje a lakosság egy csoportját vagy akár az egész lakosságot kiirtaná." A határozat a magyarországi történelmi helyzetet a nemzetközi jogi szabályok referenciarendszerében a következőképpen foglalta össze: "A tényállásban leírtak mellett is közismert tény, hogy 1956. október 23. napjával kezdődően a diktatúra központi hatalma a fegyveres erejét bevetette a fegyvertelenül, békésen tüntető lakossággal, valamint a szerveződő fegyveres forradalmi csoportokkal szemben. Ennek során a fegyveres erők jelentős harceszközöket is felvonultattak, így például harckocsikat és repülőgépeket is, s a hatalommal szembenálló lakosság elleni tevékenységük lényegében az egész országra kiterjedt. Gyakorlatilag háborút folytattak az ország lakosságának túlnyomó része ellen. Mindezt nyilvánvalóvá teszik a diktatúra honvédelmi miniszterének az adott időszakban kiadott parancsai is. Mindezekre tekintettel megállapítható, hogy az országon belül 1956. október 23. napjával kezdődően nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés zajlott mindaddig, amíg a diktatúra fegyveres ereje a lakossággal szemben tevékenykedett, továbbá addig, amíg a Szovjetunió hadserege az országot november 4-én megszállta, miáltal az összeütközés nemzetközi jellegűvé vált." (LB Bfv. X. 207/1999/5.)
A közhiedelemmel ellentétben tehát nem abban volt nézeteltérés a bíróságok között, hogy "háború" volt-e Magyarországon 1956. november 4. előtt, hanem abban, irányadóak voltak-e a genfi közös 3. cikkben foglalt civilizációs minimumkövetelmények a jelzett időszakban. Tekintettel arra, hogy a jogforrás - minden fogalmi megkötöttség nélkül - (nem nemzetközi) "fegyveres összeütközésről" szól, s a később született kiegészítő jegyzőkönyv nem módosítja annak alkalmazási feltételeit, a válasz egyértelműen: igen. A Legfelsőbb Bíróság június végi döntése tehát nem kisebb jelentőségű kérdésben kíván precedenst teremteni (nemcsak magyarországi, hanem nemzetközi érvénnyel), mint hogy a mindenkori hatalom bármiféle fegyveres lázadás esetén köteles legyen tiszteletben tartani a harcokban részt nem vevők életét, ellenkező esetben pedig kénytelen legyen eltűrni kiszolgálóinak büntetőjogi felelősségre vonását, az általa egyébként önkényesen kialakítható belső jogszabályokra való tekintet nélkül.
Úgy vélem, éppenséggel ez az a döntés és mögötte ez az a jogelv, amely a liberalizmus alapelvéből, az egyéni szabadságok védelméből fakad. És amelynek vajmi kevés köze van a politikához.
És ez így van jól.
A szerző az ELTE ÁJTK oktatója.
