Minden ellenkező oktatásirányítói hencegés ellenére köztudott, hogy az államkonzervatív oktatáspolitikai fordulat egyik eleme az oktatási kiadások drasztikus csökkentése volt. Ennek mélypontja a 2013-as év volt, amikor a kormányzat úgy einstandolta az önkormányzati iskolákat, hogy az azokra költött önkormányzati forrásoknak csak a töredékét pótolta vissza. Kevésbé köztudott azonban, hogy a forráskivonással párhuzamosan az államosított rendszer új szintre emelte a pazarlást is. Márpedig ha azt a pénzt, amit oktatásra költünk, jórészt elherdáljuk, akkor ugyebár az alulfinanszírozottság mértéke is nagyobb, mint amit a kiadási oldalon szereplő számok mutatnak. Lássuk tehát, hogyan pazarolja az állam az oktatásra fordított adóforintjainkat.
Hagyják elszakadni a tanulólétszámot és a kapacitásokat. A takarékos közpénzfelhasználás alapvető feltétele, hogy olyan finanszírozási rendszert működtessünk, amely kikényszeríti a tanulólétszám és az iskolai kapacitások közötti egyensúly folyamatos fenntartását. Ebben soha nem voltunk jók. Noha a fejkvótaalapú normatív finanszírozás elméletileg ezt ösztönzi (ha csökken a tanulólétszám, automatikusan csökken a költségvetési támogatás is), a különböző szabályozások és egyéb támogatások miatt az egyensúly már a rendszerváltáskor felbomlott. A KSH adatai szerint a rendszerváltás óta napjainkig a közoktatásban tanuló gyerekek száma 36,4 százalékkal csökkent. Ehhez képest az iskolák („feladatellátási helyek”) száma ma csak 3,6 százalékkal alacsonyabb, mint 1990-ben. Nagyjából az ezredforduló óta sikerült úgy kalibrálni a szabályozókat, hogy az önkormányzatok kénytelenek legyenek valamennyire a tanulók számához igazítani az általuk működtetett közoktatási kapacitásokat. A helyzet azonban 2013-tól megváltozott. Nem csupán azért, mert az állam lelkesen újranyitott kistelepülési kisiskolákat, hanem azért is, mert az inputfinanszírozásra való áttéréssel teljesen felszámolta a racionális gazdálkodás legelemibb feltételét: az oktatásra fordított pénz összegének ma már semmi köze az oktatott tanulók számához. Az iskolák, osztályok és pedagógusok száma, valamint a tanulók száma közötti olló hatalmasra nyílt, ami a legnagyobb gátja annak, hogy elfogadható szinten finanszírozzuk az oktatást. Másképpen: ha a nemzetközileg elfogadott szintre nőne a közoktatás finanszírozása, akkor is alulfizetett tanáraink és lepusztuló iskoláink lennének, mert túl sok iskolát tartunk fenn.
A közoktatásban ma nem gazdálkodik senki. Gazdálkodás alatt nem egyszerűen azt értjük, hogy „megfogjuk a pénzt”, hanem azt, hogy döntéseinkkel bevételeink és kiadásaink egyensúlyára törekszünk. A jelenlegi közoktatási rendszerben nem gazdálkodik senki, sem az oktatásirányítók, sem az iskolákat működtető Klik-bürokrácia, sem az iskolák, sem az oktatás egyéb szolgáltatóintézményei. Mindenki csak költi a pénzt, s azt még csak nem is valamilyen átlátható normatív módon kapja, hanem egy informális alkuknak szabad teret biztosító rendszerben. Ez előállítja az államszocializmus gazdaságából jól ismert helyzetet, a puha költségvetési korlátok jelenségét, ami drasztikusan növeli az elköltött pénz mennyiségét. A Klik minden évben óriási, az állami költségvetés által jórészt visszapótolt hiányt produkált, s ugyanezt fogja csinálni az 58 kicsi Klik is. Ennek nem csupán az az oka, hogy a Klik(ek) költségvetését a kormányzat gondosan alultervezi, de az is, hogy a Klik-költségvetés nem valódi korlátja a pénzköltésnek. Az egyetlen szabályt erősítő, tehát gazdálkodó kivétel az iskolai alapítvány. Ezek az alapítványok a működésképtelen állami finanszírozási csatornák megkerülésével csatornáznak be pályázati és magánforrásokat az iskolák napi kiadásainak finanszírozásába: fénymásoló papírt és laptopot vesznek, projekteken dolgozó pedagógusok munkáját fizetik meg, és régóta megszervezett, de a Klik által nem finanszírozott iskolai programokat tartanak életben. A jó gazdálkodás gyakorlatát tehát sikerült teljesen kiszorítanunk az állami rendszerből.
Rossz kormányzásra költik a fejlesztési forrásokat. Minden állam óriási összegeket költ az oktatás fejlesztésére. A gazdagabbak a saját adófizetőik pénzét – a szegényebbek és potyázó hajlamúak pedig (mint a miénk) szintén a gazdagabb országok polgárainak pénzét (ezt hívják uniós kohéziós forrásnak). Azt a pénz, amit német, holland és dán polgárok zsebéből vettek ki, hogy a magyar oktatást gazdagítsák, 2010-ig csakugyan jórészt fejlesztésre fordítottuk (egy kis része természetesen kézen-közön eltűnt). A kormányok hatalmas oktatásfejlesztési ipart működtettek, s bár néha oktatáspolitika helyett is csak pénzt osztottak, voltak bizonyos eredmények. 2010 után ez megszűnt. A kormányzat szinte minden pénzt kivont az iskolai fejlesztési programokból, a pedagógus-továbbképzésekből és más hasznot hajtó tevékenységekből, és a rengeteg uniós forrást az új államkonzervatív rendszer új – mérhetetlenül buta és kontraproduktív – kormányzási eszközeinek létrehozására fordította. Így például valódi intézményértékelő tanfelügyelet helyett az egyes pedagógusok kontrollját végző szakmai ellenőrzésre. Vagy olyan pedagógus-előmeneteli rendszerre, aminek semmi köze az elvégzett munka minőségéhez. Csináltak még pocsék állami egyentankönyveket, lepapírozott és értelmetlen továbbképzéseket, túlszabályozó központi sillabuszokat és azok kozmetikai módosítgatását, s csinálnak nemsokára lőtereket és lovardákat.
Felszámolták az abszorpciós képességet meghatározó intézményrendszert. A pazarlás elkerülése érdekében nem elég jól osztani a pénzt, olyan intézmények is kellenek, amelyek hatékonyan képesek azt felhasználni. Elsősorban hatékony gazdálkodásra és a forrásokért cserébe a minőség folyamatos javítására képes iskolákra lenne szükség. Iskolákra, amelyek értékelik a saját munkájukat, képesek fejlesztési programot készíteni és lebonyolítani, s befogadni bármilyen, a tanulás minőségét javító innovációt. Ezt elfelejthetjük. Az államkonzervatív rendszer felszámolta az iskolák autonómiáját: nincs bankszámlájuk és költségvetésük, nincs döntéshozatalra felhatalmazott vezetőjük – a Klik hivatalnokai kívülről mikromenedzselik az iskolák működését –, nincs saját szakmai programjuk. Végül is iskola sincs, az iskolákat beolvasztották a Klikbe, nem önálló regisztrált szervezetek.
Ha lenne is iskola, a hatékony forrásfelhasználáshoz az iskoláknak irgalmatlanul sok szakmai támogató szolgáltatást kellene igénybe venniük. Pedagógiai szakmai szolgáltatásokat, továbbképzéseket, a gyerekek számára elérhető szakszolgálatokat, tankönyvek és taneszközök használatát, szolgáltatásokat, módszertani fejlesztést és rengeteg kutatást. Ezek intézményrendszerét az államkonzervatív rendszer szinte teljesen lepusztította. Elvégre, ha nincs iskola, ezekre sincs nagy szükség.
Kiszorították az önkormányzatok, a piaci szereplők és a nonprofit szervezetek saját forrásait. Mindenhol, ahol elégtelenek az oktatásra fordítható költségvetési források, ott az állam decentralizál, hogy önkormányzati forrásokat is becsatornázzon a finanszírozásba. Ez azért működik, mert az önkormányzatok sokkal nagyobb hajlandósággal költenek a saját tulajdonukban lévő intézményekre. Ahol tehát az iskolák önkormányzati tulajdonba kerültek, ott emelkedett az oktatási ráfordítások teljes összege is. Az önkormányzatok sokkal érzékenyebbek is a helyi finanszírozási igények sokféleségére, tehát sokkal inkább arra költik a pénzüket, amire az iskolának éppen szüksége van. A piaci szereplők a saját kockázatukra, saját forrásból szolgáltatnak: ők fejlesztik a továbbképzéseket és a tankönyveket, ők képzik ki és fizetik az alkalmazottjaikat, s mindezzel közvetlen állami kiadásokat spórolnak nekünk. És ha a szolgáltatásaikat nyílt piaci versenyben értékesítik, azok összköltsége még a profitjukkal együtt is alacsonyabb lehet, mint ha mindezt állami szervezetek csinálják. Még ha nagyvonalúan eltekintünk is a szolgáltatások minőségétől és csak a költségeket tekintjük, akkor is egyértelmű, hogy egy nonprofit szervezet programkoordinátora sokkal alacsonyabb ráfordítások mellett sokkal nagyobb szolgáltatási értéket állít elő, mint egy állami hivatal tisztviselője. Ugye mondanom sem kell, hogy az államkonzervatív rendszer a maga végtelen bölcsességében az önkormányzatokat, a piaci szereplők döntő részét és a nonprofit szervezeteket is szinte teljesen letörölte a közoktatás forrástérképéről. Már e szervezetek központi állami irányítási, fejlesztési és szolgáltatási kapacitásainak erősen részleges pótlása is őrületes mennyiségű pénzt igényelt – százmilliárdokat.
Hagyják lepusztulni a fizikai infrastruktúrát. Ezt nem kell hosszasan magyarázni. Öt éve kizárólag az egyházi intézmények kapnak szűkös, de elégséges működési finanszírozást. Az állami iskolák – a kormány saját iskolái – negyedannyit kapnak, ennek megfelelően épületeik és eszközeik folyamatosan pusztulnak. Ha nincs pénz állagmegóvásra, karbantartásra, javításra, alkatrészcserére, apróbb felújításokra és fejlesztésekre, akkor valakinek valamikor egyben kell majd kifizetnie az egész hóbelevancot. És az mérhetetlenül drágább lesz.
Eltűrik a források korrupciós elszivárgását. Ahol megjelennek az EU forrásai, ott azonnal megjelenik a korrupció is. Ám 2010 óta a korrupció teljesen új minőséget kapott. Nem csupán az „alkotmányos költség” mértéke növekedett, de erős a gyanú, hogy sokmilliárdos fejlesztési programok születnek minden látható közpolitikai értelem nélkül, kizárólag pénzkinyerési célból. A források felhasználása ezzel párhuzamosan oly mértékben vált átláthatatlanná, hogy ma már csak azt a pénzt nem lopják el, ami valami miatt senkinek sem kell. A korrupció tehát nem csupán hatalmas forrásveszteség, de lerombolja a teljes intézményrendszert, és demoralizálja az oktatás kormányzását is.
Megfizetjük az „ingyenesség” többletköltségét. Ősi népi megfigyelés, hogy ami ingyen van, az valakinek nagyon sokba kerül. Nincs erre szebb példa, mint a tankönyvek „ingyenessége”. Természetesen a tankönyvek továbbra is pénzbe kerülnek, csupán nem azok fizetik, akik felhasználják vagy akiket rászorultságuk miatt ebben támogatna a költségvetés. Mivel az államot semmi nem szorítja takarékoskodásra, amit piaci szolgáltatók helyett az állam hoz létre (vagy terjeszt), az jóval drágább lesz. Az egyentankönyv azonban ezen kívül is pazarlás. Ha például a végfelhasználó szülő nem érzi úgy, hogy gyermekének szüksége van honvédelmi testnevelés munkafüzetre vagy ősmagyar keresztény etika tankönyvre, mi mégis közpénzből megvesszük neki és „ingyenesen” a gyermek rendelkezésére bocsátjuk, akkor pazaroltunk. Ha az állam olyan könyveket zúdít az iskolákra, amelyeket jó érzésű pedagógus nem ad a gyerekek kezébe, az pazarlás.
Felszámolták a ráfordítások és az eredmények közötti kapcsolatot. Az oktatásra fordított pénz nem csupán arra hivatott, hogy fedezze az oktatás költségeit. A jó finanszírozási rendszer egyben ösztönző is: anyagi érdekeltséget teremt bizonyos elvárt eredmények megvalósítására. Nézzünk egy egyszerű példát: az 1991 óta működő fejkvóta alapú finanszírozás érdekeltté tette az iskolákat és tulajdonosaikat abban, hogy minél tovább az iskolában tartsák a gyerekeket. Ennek következtében a 90-es években a felére csökkent az általános iskolai lemorzsolódás. 2013 óta a finanszírozás lényegében csak a pedagógusok idejét finanszírozza, az összes, eredményekkel kapcsolatos ösztönző megszűnt. Mit ad isten, azóta az iskolai lemorzsolódás újra növekedni kezdett.
Lerontják az oktatási beruházások megtérülését. Legdirektebb módon az oktatásra fordított pénz megtérülését a magasabb iskolázottságból következő magasabb közösségi bevétel és megtakarítás biztosítja. A magasabb iskolázottság magasabb egyéni jövedelem, tehát több adóbevétel; több fogyasztás, ami megint csak több adóbevétel; nagyobb egyéni elhelyezkedési esély, tehát kevesebb munkanélküli-ellátás; jobb egészségi állapot, tehát kevesebb társadalombiztosítási költség. A sor hosszasan folytatható lenne. A magyar államkonzervatív rendszer azonban hatalmas erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy csökkentse a magasabb közösségi megtérülést biztosító gimnáziumi és felsőoktatási részvételt.
*
Miként a közpénz herdálásának e tíz pontban összefoglalt leírása is mutatja, a pazarlás nem egyszerűen rossz gazdálkodás következménye, az bele van kódolva a mi államkonzervatív rendszerünkbe. A miénkbe, mert a nevünkben eljáró, általunk választott kormány hozta létre.
A szerző oktatáskutató.
